A kubai válság új szakaszába lépett, ahogyan a külső energiaszállítói egymás után kezdenek eltűnni. Immár minden adott a régi amerikai stratégia, a rezsimbuktatás megindításához.

Visszalépett a mexikói állami olajtársaság, a Pemex a Kubába tervezett olajszállításoktól – ez a hír pedig kiemelten fontos nemcsak a szigetország, de az egész kubai rezsim jövője szempontjából. Claudia Sheinbaum mexikói elnök ezzel ugyanis eleget tett Trump követelésének, vagyis a Kuba felé irányuló olajellátás azonnali és teljes megszüntetésének. Washington évtizedek óta teljes körű kereskedelmi embargót tart fenn a szigettel szemben, tavaly év végén pedig blokkolni kezdte az oda tartó venezuelai olajat, majd teljesen leállíttatta, közvetlenül az után, hogy az amerikai erők egy páratlan katonai akcióban elfogták és bilincsben az Egyesült Államokba szállították Nicolás Maduro venezuelai elnököt. 

Trump a jelek szerint még ebben az évben rezsimváltást akar Kubában, amihez épp a venezuelai események jelentették az ugródeszkát. A stratégia egyszerűségében is rendkívül hatásos:  

Washington előbb a Maduro-rendszert dönti meg, majd azt, amelynek a kritikus infrastruktúrája éppen attól függött.  

Trump elvetette a katonai beavatkozás lehetőségét, mondván, a rezsim magától fog összeomlani. Ebben valószínűleg igaza van: Kuba sebezhetősége soha nem volt még akkora, mint napjainkban. A gazdaság a teljes szétesés képét mutatja: egekben az infláció, a turisztikai szektor összeomlott, az energetikai rendszer alulfinanszírozott, az infrastruktúra pedig az importhiány miatt a megsemmisülés határán áll.  

Talán sehol a világon nem látszik annyira tisztán, miként válhat az energia geopolitikai és gazdasági nyomásgyakorló fegyverré, mint Kuba esetében. A Maduro-rezsim hirtelen bukásával az energiaellátási mechanizmus egyik napról a másikra megszűnt, Mexikó részleges segítsége – nagyjából napi 7 ezer hordó – így is csak tüneti kezelés volt. Az eredmény a mindennapokat meghatározó áramszünetek és a közlekedés részleges megbénulása lett, aminek természetesen a termelésre is a lehető legrosszabb hatása lett. Erről beszélt Trump, amikor rámutatott, hogy Kuba esetében semmit nem kell tenni: miután az energiarendszere szinte teljes egészében a külső szállítmányokra épült, mindössze az utánpótlási útvonalakat kell elvágni, hogy a sziget egyébként is sírgödörben lévő gazdasága magától elvérezzen.  

Régi sebek 

A kubai rezsim összeomlása egy 1959 óta tartó traumát gyógyítana be az Egyesült Államokban. A kommunizmus győzelme és évtizedekig tartó fennmaradása mintegy 155 kilométerre az amerikai partoktól soha nem szimplán külpolitikai ügy volt Washington számára. A kubai rakétaválság, a szerencsétlen partraszállás a Disznó-öbölben, a sziget rezsimjének embargók és szankciók elleni ellenálló képessége a Fehér Ház számára a kezdetektől túlmutatott a hidegháborús narratíván, az idők folyamán pedig valóságos történelmi „sértéssé” alakult. Az egyetlen elnök, aki a kapcsolatok komolyabb normalizálására tett kísérletet, Barack Obama volt. A Fehér Ház akkori lakója 2014 végén jelentette be, hogy szakítani akar a hidegháborús korszak kudarcba fulladt politikájával, és új irányt jelöl ki Kubával kapcsolatban – beleértve a diplomáciai kapcsolatok szinte teljes körű újraindítását. Az elnök akkor éppen a mai trumpi elgondolás ellen érvelt: „Nem szolgálja Amerika vagy a kubai nép érdekeit, ha megpróbáljuk Kubát az összeomlás felé sodorni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy jobb ösztönözni és támogatni a reformokat, mint olyan politikát bevezetni, amely egy országot csődbe visz”. 

Trump színre lépésével az Obama-féle enyhülési politika azonnal darabjaira hullott. Az új elnök ugyanis a második ciklusában nyilvánvalóvá tette: unja, hogy Kuba „mindig az összeomlás szélén áll”, de soha nem omlik össze. Marco Rubio külügyminiszter egyértelműen azt a feladatot kapta, hogy vessen véget a bizonytalanságnak, azaz teljesítse be ezt a félresikerült jóslatot.  

A gazdasági kivéreztetés a jelenlegi helyzetben valóban hatásos eszköznek tűnik ahhoz, hogy a rezsimbuktatás végre megvalósuljon.  

A venezuelai és mexikói olajellátás stopja olyan katalizátornak bizonyulhat, amit a kubai vezetés – eltérően a korábbi krízishelyzetektől – már képtelen kezelni.  

A történet azonban ezen a ponton nem várt fordulatot vehet, mivel Kubában nincs olyan ellenzék, amely képes lenne alternatívát kínálni egy rezsimdöntés utáni garantált káoszra. A sziget esetében a demokratikus átmenet kifejezés valós választási lehetőség híján egyet jelentene az intézményi anarchiával, vagyis az állam darabokra hullásával. Az pedig olyan migrációs és humanitárius válságot okozna, amelyre épp az Egyesült Államok van legkevésbé felkészülve.  

A külső kényszer ugyanis nem belső ellenállást szül, hanem kivándorlást. A kubaiak esetében hatványozottan igaz a társadalmi passzivitás: a szankciók és a gazdasági összeomlás ellen nem a rend ellen kezdenek szervezkedni, hanem úgy döntenek, hogy elhagyják az otthonukat. A kivándorlás pedig már most is hatalmas kockázatot jelent a trumpi érték- és érdekrendszerre nézve. Az elmúlt négy évben mintegy egymillió kubai hagyta el az országot, úti célként épp azt az Egyesült Államokat választva, amely tűzzel-vassal (és egyre erőszakosabb módszerekkel) küzd a migráció, különösen annak illegális formája ellen. Vagyis Kuba gazdasági összeomlása felemás diadal lehet Washington számára, amely a migránsokat immár nem a kommunista rezsim elől menekülőknek, hanem gazdasági fenyegetésnek fogja tekinteni, az új stratégiának megfelelően pedig mindent megtesz, hogy határokon kívül tartsa őket.  

Bizonyára vannak az amerikai kormányzat asztalfiókjában alternatív tervek a hamarosan bekövetkező problémák elméleti kezelésére, Kuba azonban a lehető legszerencsétlenebb helyzetben van, Venezuelával ellentétben ugyanis nincs a területén semmi olyan, ami Washingtonnak gazdasági értelemben igazán kellene. Bukása ilyen értelemben csupán az új trumpi világrendbe illeszkedik bele, a nyugati félteke és a kontinens teljes ellenőrzése okán. Ha úgy tetszik: a rezsimbuktatás a washingtoni történelmi sebek gyógyítása mellett azért szükséges, mert a sziget a lehető legrosszabb helyen van egy új amerikai világban.  

*** 

Kapcsolódó:

Fotó: Miguel Díaz-Canel kubai elnök  
MTI/EPA/EFE/Ernesto Mastrascusa