Egyre egyértelműbb, hogy az Egyesült Államok a második Trump-adminisztráció alatt nem a globális rendfenntartó, hanem a „büntetőbíró” szerepét igyekszik betölteni a fókuszát a nyugati féltekére helyezve. Az amerikai hadügyminisztérium által kiadott nemzetvédelmi stratégia is világossá teszi, hogy bár a többi színtéren továbbra is „jelentős, de jóval korlátozottabb” segítségre lehet számítani. Emellett azt is rögzíti, hogy Washington sokkal magasabb hozzájárulást vár el a szövetségesektől, így Európától is. Vagyis az 5 százalékos GDP-arányos katonai-biztonsági ráfordítás mellett azt is elvárják, hogy a partnerek – de főként Európa – képesek legyenek saját védelmi és elrettentő erőt fenntartani. 

A NATO európai pillére a tét 

Ha az amerikaiak „csökkentik a jelenlétüket az európai kontinensen, el kell kezdenünk megtervezni, hogyan építsük fel a NATO európai pillérét” – figyelmeztetett Andrius Kubilius, az Európai Unió védelmi iparának újjáélesztéséért felelős tisztviselője Davosban. Ez magában foglalja az olyan stratégiai eszközök, mint a műholdak cseréjét is. Az egyik fő problémát az jelenti, hogy számos eszköz vagy szoftver tekintetében Európa részben vagy jelentős mértékben az Egyesült Államoktól vagy Izraeltől függ (lásd az ábránkat), az amerikai védelmi ipari gyártók bevételének pedig a 10 százaléka az öreg kontinensről származik. 

Magyarázat: Európa az USA-nál többet és gyorsabban gyárt a hajókból, a tengeralattjárókból, a tüzérségi lövegekből, a tankokból és egyéb páncélozott járművekből, valamint az ágyúkból (első oszlop). Amit mindkét kontinensen gyártanak: a kis- és közepes hatótávolságú légvédelmi rendszerek és rakéták, drónok, radarok, kisebb fegyverek, helikopterek és szállító repülőgépek (középső oszlop). Európa viszont túlnyomórészt az USA-tól vagy Izraeltől függ a lopakodó vadászgépek, a nagy hatótávolságú drónok, rakéták és légvédelmi rendszerek, a műholdas és repülős felderítő-, valamint a rakétaindító rendszerek esetében (jobb oldali oszlop). Forrás: The Wall Street Journal.

Pedig az öreg kontinens nagyon is igyekszik, hogy a saját lábára tudjon állni: a nagy európai hadiipari cégek felpörgetnék a termelést:  

a német Rheinmetall 16 gyárat nyitott 2022 februárja óta, így hamarosan képes lehet évente 1,5 millió 155 mm-es tüzérségi löveget gyártani – többet, mint a teljes amerikai védelmi ipar.  

Az olasz Leonardo 64 ezer fővel emelte a dolgozóinak számát az elmúlt két évben, a brit–francia–olasz MBDA rakétagyártó pedig már havi 40 Mistral légvédelmi rakétát képes előállítani, míg 2022-ben csak 10-et tudott.  

Tavaly Európa körülbelül 560 milliárd dollárt költött védelemre, ami kétszerese az egy évtizeddel korábbi összegnek – emlékeztettek a Bernstein elemzői. Számításaik szerint ez az összeg 2035-re elérheti a Pentagon költéseinek a 80 százalékát (2019-ben ez az arány 30 százalék volt).  

Eközben egyre több európai ország keres hazai alternatívát: Dánia például 2020 és 2024 között a hadiipari import 79 százalékát az USA-ból fedezte, tavaly azonban már több mint a felét Európából. Ehhez hozzájárult a Grönland körüli vita és az ahhoz kapcsolódó amerikai fenyegetések is. De nem Koppenhága volt az amerikai védelmi ipar első számú vásárlója. A három legnagyobb ügyfél Hollandia (97 százalék), Olaszország (94) és Svédország (92) volt 2024-ben. Az Agency Partners kutatása alapján az amerikai hadiipari gyártók bevételének a 10 százaléka Európából származik, így ha Európa a jövőben a saját vállalataira támaszkodik, azt az amerikai cégek is megérezhetik. 

Töredezettségek és lemaradások – mi lehet a kiút? 

A szakértők úgy gondolják, hogy a függőség még mindig túl nagy, az érintett iparágak hiányosságokkal küzdenek, a gyártás felpörgetése pedig elmarad a kívánt ütemtől. Az International Institute for Strategic Studies szerint az amerikai katonai eszközök és személyzet helyettesítése körülbelül ezermilliárd dollárba kerülne Európának.  

Mivel az európai államok a hidegháború végét követően sokkal nagyobb mértékben csökkentették a katonai költségvetésüket, mint az USA, az itteni hadiipari beszállítók kis kapacitású niche gyártókká váltak, magas egységköltségekkel. Ahogy az ábránkon is látható volt, a lopakodó vadászgépek, a nagy hatótávolságú rakéták és a műholdas megfigyelés területén a legnagyobb Európa lemaradása. Annak ellenére, hogy a katonai költés meredeken emelkedik, az ipar töredezettsége hátráltatja azok gyors és hatékony megtérülését, igaz, a megerősített K+F-törekvések egyes esetekben meglehetősen gyorsan segítik a hadiipari függetlenség kialakulását.  

Brüsszel azt szeretné, ha a katonai beszerzések legalább fele európai vállalatoktól érkezne, ám ennek az elérése jelentős ipari reformokat igényel, aminek a jó oldala, hogy a befektetők kereshetik az ágazatban adódó lehetőségeket. 

A Rheinmetall például arra törekszik, hogy amerikai stílusú, sokoldalú gyártóvá váljon. Nemrég felvásárolták az amerikai járműgyártó Loc Performance-t, a lőszermentesítéssel és -újrahasznosítással foglalkozó Stascheitet, a hadiipari szoftvereket fejlesztő Blacknedet, továbbá ajánlatot tettek a ThyssenKrupp hadihajógyártó részlegére, amit azonban elutasítottak. A befektetők olyannyira fellelkesültek, hogy a vállalat előre jelzett ár-nyereség aránya 43 százalékra emelkedett a fél évvel ezelőtti 17-ről. Bár az ilyen szélsőséges esetek a diverzifikációt is sürgetik,  

a nemzeti határok mentén felaprózódott európai iparban nehéz más élen járó cégeket találni. 

Ami még ideális megoldás lehet, az a nagyobb vállalatok összeolvadása, hiszen a különböző cégek tudásának és képességeinek egyesítésével felgyorsítható lenne például a következő generációs vadászgépek fejlesztése. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/Robert Bourne