Berlinben mintha elfelejtették volna, miért is nincs atombombájuk. A stratégiai önbizalom túladagolása, az amerikai védelmi garanciák körüli hisztéria és az európai nagyhatalmi ábrándok együttesen a lehető legrosszabb irányba viszik a német politikai és katonai elitet. 

Az oroszokkal kapcsolatos rettegtetési stratégia részeként a német vezetők fejében egyre több olyan gondolat bukkan fel, amelyek az európai pánikpolitikára alapozva kérdőjelezik meg a második világháború utáni jogrendet. Friedrich Merz „hatalmi politikáról” szóló kijelentései pontosan ilyenek. Amikor Merz arról beszél, hogy Európának (elsősorban Németországnak) meg kell tanulnia a hatalmi politika nyelvét, illetve szuperizmossá kell válnia az Egyesült Államokkal folytatott egyre nyíltabb erőpróbában, az sokakban történelmileg is kellemetlen érzéseket kelt. A kijelentések mögött ugyanis egy konkrét, tabudöntögető vita bontakozott ki: lehet-e, kell-e, egyáltalán elképzelhető-e német, „szigorúan elrettentési célzatú” atomfegyver. 

A mögöttes ok látszólag egyértelmű: a Trump 2.0 kiszámíthatatlansága, a Grönlanddal szembeni vám- és annektálási fenyegetések, valamint az európai országok egyre nagyobb frusztrációja mind az egykor megkérdőjelezhetetlen amerikai biztonsági garanciákba vetett bizalmatlanságot erősítik. A „partnerek vagyunk, nem beosztottak” típusú Merz-mondatok minden keménykedésük ellenére egyértelműen az Egyesült Államoktól való katonai (és nukleáris elrettentő) függőségre világítanak rá, egyben táptalajt adnak az annyira vágyott stratégiai védelmi autonómiás törekvéseknek. Innen már csak egy lépés annak kinyilatkoztatása, hogy ha az amerikai nukleáris ernyő politikailag bizonytalanná válik, akkor saját megoldás után kell nézni. 

Az azonban, hogy a németek atomfegyvereket kezdjenek gyártani, nem ennyire egyszerű. Ha megtörténne, az a második világháború utáni szabályrendszert dobná a kukába, amelynek szétforgácsolását leginkább épp az európaiak vetik Trump szemére. A „német atomfegyver” kifejezés ugyanis jelenleg jogi nonszensz. Ennek kulcsdokumentuma az 1990. szeptember 12-én aláírt úgynevezett kettő plusz négy szerződés, amely a német újraegyesítés feltételeit rögzítette a két német állam és a második világháború négy győztes nagyhatalma – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország és Nagy-Britannia – között. Ebben a Német Szövetségi Köztársaság egyértelműen és véglegesen lemondott saját nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek gyártásáról, birtoklásáról és ellenőrzéséről. Ehhez társul a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló atomsorompó-szerződés, amelynek Németország 1970 óta tagja. A két kontraktus együtt bebetonozza a tilalmat. 

Minden szabályt megszegnek egyszer

A harcias németeket (egyébként ugyanazok, akik annak idején a legjobban követelték az atomerőművek bezárását) nem igazán hatják meg az egyezmények és szerződések. A legáltalánosabb válasz ilyen esetben az, hogy a világrend (amit épp Trump változtat meg) összeomlása felülírja az összes szabályt, beleértve a nukleáris fegyverkezésre vonatkozókat is. Alátámasztva ezt többnyire Észtországra, Lettországra, Litvániára és Finnországra mutatnak, amelyek valamennyien (szintén az orosz fenyegetésre hivatkozva) kiléptek a taposóaknák használatát tiltó ottawai egyezményből – nem mintha azokat egy lapon lehetne emlegetni a taktikai atomfegyverekkel. 

Miután a politikai vezetés egyáltalán nem zárkózik el a nukleáris fegyverkezés gondolatától, a Bundeswehr prominensei tromfolni kezdtek. Frank Pieper tábornok például teljesen nyíltan az amerikaiak megbízhatatlansága miatt sürgeti a nukleáris fegyverek előállítását, természetesen az „orosz fenyegetéssel” magyarázva a merész javaslatot. A józanabbul gondolkodók jelenleg nincsenek többségben. Joschka Fischer volt külügyminiszter a Tagesspiegelnek adott interjújában élesen elutasította a nemzeti nukleáris fegyverkezés gondolatát, mondván: egy német atombomba valódi védelmet nem nyújt, az előállítása és a birtoklása viszont beláthatatlan politikai és jogi következményekkel járna. Az ötlet gyakorlatba ültetését pillanatnyilag valóban csak a jog akadályozza meg, a technológiai része ugyanis meglepően könnyen menne. Németország mérnöki és ipari kapacitása ugyanis bőven elegendő lenne nukleáris fegyver előállítására. A gronaui urándúsító üzemnek például van olyan engedélyezett kapacitása, amely évente több tonna hadiminőségű urán előállítását is lehetővé tenné. 

Ha azonban Németország valóban kilépne az atomsorompó-egyezményből, és egyoldalúan felmondaná a kettő plusz négy szerződést, az egyfelől a külpolitikai hitelességét rombolná le, másfelől borítékolhatóan dominóhatást indítana el, romba döntve az eddigi rendszert. Számtalan olyan állam van, amely eddig épp a nemzetközi normák miatt nem kezdett nukleáris fegyverkezésbe, a berlini precedens azonban feloldaná a kötelezettségeket és a gátlásokat. Igény máris mutatkozik erre. 

Atomot mindenkinek? 

Németország kísérletezése nem egyedülálló Európában. Lengyelország, a balti államok, sőt a skandináv országok egy része is egyre nyíltabban beszél a saját nukleáris elrettentés szükségességéről – minden esetben az Egyesült Államok megbízhatatlanságával és az orosz fenyegetettséggel magyarázva az új narratívát.  

Az Euractivon megjelent, véleménycikknek álcázott, a közeljövő mainstream gondolkodását bemutató írás pontosan összefoglalja mindazt, amit a háborús lázban égő európai államok még csak lebegtetve írnak körül: az északi országok számára elérkezett az idő a nukleáris tabu nyílt felülvizsgálatára, sőt egy közös északi atomfegyver kifejlesztésének mérlegelésére. Az atomsorompó-egyezmény már csak kifogás azóta, hogy Oroszország (mint atomhatalom) megtámadta Ukrajnát (mint atomfegyver nélküli államot). Miért? Mert az egyezmény közvetett logikája a nem nukleáris államok önkorlátozását az erősebbek felelősségteljes viselkedésére építette. 

Az új nézet szerint az északi országok sajátos helyzetben vannak: gazdag, stabil, technológiailag fejlett demokráciák, amelyeknek sok a veszítenivalója – és éppen ezen adottságaik miatt lennének képesek egy „szigorúan elrettentési célú”, politikailag kontrollált nukleáris képesség létrehozására anélkül, hogy az felelőtlen eszkalációs kockázatot hordozna – véli a szerző, vele együtt pedig az atomfegyverre vágyó országok. Ráadásul az ukrajnai háború tapasztalatai azt mutatják, hogy az EU-n belüli védelmi preferenciák annyira különbözők, hogy

a valódi biztonsági fenyegetésekkel szembenéző tagállamok végső garanciaként nem támaszkodhatnak az egységes válaszlépésre. 

A cikk szerzője gyorsszámolást is végez: egy közös északi nukleáris fegyverrendszer kiépítése az érintett országok együttes GDP-jének „mindössze” 2-3 százalékát igényelné, ami eltörpül a már amúgy is bejelentett hagyományos védelmi kiadás növelése mellett. A fenntartási költségek pedig már hosszú távon sem jelentenének komoly gazdasági terhet. 

A provokatív érvelés lényege tehát csupán annyi, hogy a fegyverek elterjedésének erkölcsi problémája már nem oldható meg az egyezményekre mutogatással egy olyan korban, ahol a nukleáris hatalommal felvértezett államok következmények nélkül folytatnak agresszív politikát. Ez tűnhet realizmusnak, valójában azonban éppen azokat a tanulságokat hagyja figyelmen kívül, amelyekre hivatkozva megszületik. Ukrajna példája (atomfegyverek hiányában egy állam védtelen) teljesen fals: a háború épp azt mutatta meg, hogy egy nagyhatalom akkor támad, amikor annak politikai, katonai és gazdasági költségeit kezelhetőnek látja. Atom ide vagy oda. Az atomfegyver nem mágikus pajzs, hanem  

egy rendkívül ritkán használható eszköz, amely a totális megsemmisülést hozza magával, minden más szinten azonban irreleváns. 

Az az elképzelés, hogy a „felelős demokráciák” kivételt képezhetnek a tilalom alól, pusztán blöff. Pontosan ez az érvelés nyitná ki az ajtót a nukleáris verseny előtt Kelet-Európától Kelet-Ázsiáig. Egy új európai nukleáris program ugyanakkor Moszkvában új kockázatokat és új katonai tervezési kényszert szülne. Az elrettentés logikája ebben a formában mindössze gyorsított fegyverkezést és valószínűbb eszkalációt okozna egy már eleve túlterhelt régióban. 

Valójában az „atomakarat” nem más, mint egy frusztrált elit vágya arra, hogy végre komolyan vegyék őt a nagyhatalmi asztalnál, pedig az atomfegyverek babrálása a történelemben soha nem a státusz, csupán annak a pillanatnak a jele, amikor a politika, a diplomácia és a kollektív biztonság más eszközei végleg befuccsoltak. A német és az északi atombomba körüli brainstorming az európai bizonytalanságról szól. Ha szabad utat adnak a kivitelezésének, pontosan azt érik el vele, amitől jelenleg is a legjobban rettegnek: a második világháború utáni rend visszavonhatatlan összeomlását. 

***   

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.

Kapcsolódó: 

Fotó: MI