Ahogy a BRICS nő, úgy tűnik el belőle a közös nevező. A Trump által újragondolt kül- és gazdaságpolitika korszaka ideális terep lenne a tömb felemelkedéséhez, ám a tagok inkább egymással vitatkoznak, mint Washingtonnal. A BRICS-nél 2025-ben minden feltétel adott volt a kitöréshez – csakhogy megérkezett a Fehér Ház új lakója, aki mindent összezavart.
Kevés dolog tűnt olyan ígéretesnek a globális dél számára, mint a BRICS felemelkedése – és kevés dolog bizonyult olyan látványosan lelassuló lendületűnek, mint maga a tömb 2025-ben. Pedig a BRICS immár akkora erőt képvisel, amivel könnyedén maga mögé fogja utasítani a G7-et. A Nemzetközi Valutaalap számításai szerint a tíz BRICS-tagállam (a bővített körben: Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-afrikai Köztársaság, Egyiptom, Egyesült Arab Emírségek, Etiópia, Indonézia és Irán) átlagosan 3,8 százalékos GDP-növekedést ért el 2025-ben, majd 3,7 százalékost fog 2026-ban. Ezzel szemben a G7-országok – Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – átlagosan 1 százalékot növekedtek tavaly, az idén pedig 1,2-t. Az eltérés tehát nem marginális: háromszoros teljesítménykülönbség bontakozik ki a világ két gazdasági pólusa között. A BRICS-országok a teljes globális kereskedelem 24 százalékát teszik ki. A blokk a világ népességének 48,5 százalékát adja, ráadásul egy olyan széles földrajzi-geopolitikai sávban, amely Dél-Amerikától Afrikán és a Közel-Keleten át Eurázsiáig terjed, a bolygó 36 százalékát elfoglalva. Minden feltétel adott lenne ahhoz, hogy valós geopolitikai erőközponttá váljon, a Nyugat azonban még mindig alábecsüli vagy félreértelmezi a képességeit. Ennél a blokkra nézve sokkal nagyobb probléma, hogy a jelek szerint önmagát is alábecsüli: mindenki azt várta, hogy a 2025-ös az új tagokkal megizmosodott tömb kitörési éve lesz, de a lapok egyelőre zsebben maradtak.
Fenyegetések és hatások
Donald Trump visszatérése katalizátorként, egyben stratégiai riasztócsengőként hatott a BRICS-re. Az, hogy az Egyesült Államok mennyire kiszámíthatatlan, protekcionista és konfrontatív szereplővé válik, gyakorlatilag az elnök beiktatásának napján kiderült a tagállamok számára. Az amerikai elnök intézkedései – a kereskedelemtől a védelmi stratégián át a klímapolitikáig – nem egyszerűen gazdasági indíttatású manőverek sokasága, hanem a globális rendszer újraformálásának lépcsői. Éppen olyanok, amelyek a leginkább megerősítették a BRICS létjogosultságának narratíváját, azt a védelmi vonalat, amely segít alkalmazkodni egy sokkal instabilabb, kevésbé Nyugat-központú világ rendjéhez.
A logika azonban hamar megbicsaklott: Trump politikája világossá tette a BRICS számára, hogy a Washingtonnal való viszonyuk immár túllépett a gazdasági jellegen, sőt mindennél világosabban geostratégiai kérdéssé vált. Bár a BRICS az öndefiniálásában ragaszkodik ahhoz az alapelvhez, hogy nem a Nyugat ellenében jött létre, mégis az alternatív intézményekre helyezte a hangsúlyt, amelyek változást ígérnek a nyugati, éppen robbanófélben lévő szabályalapú renddel szemben. Trump újbóli színre lépésével a motiváció adott volt, hogy ezt az alternatív intézményrendszert a tömb kiszélesítse, az építését felgyorsítsa, egységes erőként pozicionálva magát. Ám azonnal jelentkezett az a paradoxon, amely a BRICS működését lelassította: a csoport céljai – a nyugati dominanciával való szembenállás, a sokat hangoztatott multipolaritás, a dedollarizációs törekvések, az alternatív pénzügyi struktúrák kiépítése – valósak, ám a belső kohézió hiánya komolyan korlátozza az ambiciózus tervek megvalósítását.
A jelek szerint az eleve diverz belső mag az új csatlakozókkal túlhizlalta magát,
és egy olyan egyveleggé nőtt, amelynek az összetevői messze nem hasonló módon és mértékben állnak szemben vagy éppen jó kapcsolatban Washingtonnal (Irán és az Egyesült Arab Emírségek a legszembeötlőbb példa), ráadásul a saját stratégiai autonómiájukhoz való ragaszkodásuk eleve kizárja a blokkon belüli egységes politikai állásfoglalást.
Éppen ez a megosztottság nehezíti meg azt, hogy a BRICS együtt mozduljon, amikor Trump nyomást gyakorol rá vagy egyik tagállamára. Márpedig az elnök nyomásgyakorlása sokkal nyíltabb és súlyosabb, mint az elődjeié. Még be sem iktatták, amikor már 100 százalékos importvámokkal fenyegette meg a tömböt, amennyiben azok a dedollarizáció eredményeképpen közel kerülnének egy alternatív tartalékvaluta vagy saját BRICS-pénz bevezetéséhez. Ezzel Trump a maga nyers módján el is kezdte azt a hatalmi játszmát, amely a saját értelmezésében csak zéró összegű lehet, amennyiben valós gazdasági háborúba torkollik.
Bár a dollár dominanciáját jelenleg még nem sok minden veszélyezteti, a BRICS országaiban a fenyegetés hatására csak növekszik az igény az olyan alternatívákra, amelyek nem függnek teljes mértékben Washington jóindulatától. Trump agresszív vámfenyegetése pontosan ezt a motivációt erősíti: a BRICS-tagok nemcsak retorikájukban állnak ki az egyéb fizetési mechanizmusok mellett, hanem aktív intézményi építkezésbe kezdenek. A tagok konszenzusos (és rizikómentes) álláspontja, hogy a jelenlegi világrendet a politikai volatilitás erodálja – a Trump 2.0 berobbanó protekcionizmusa és kereskedelmi politikája pedig ezt a narratívát csak tovább erősíti. A párhuzamos intézményeket tehát – például az Új Fejlesztési Bankot – éppúgy tekintik zárt rendszerű alternatívának az IMF és/vagy a Világbank mellett, mint stratégiai beruházásnak a pénzügyi függetlenségbe. A folyamat legnagyobb nyertese Kínán túl kétségtelenül Oroszország, amely számára Trump kaotikus külpolitikája és a még mindig érvényben lévő szankciók paradox módon kiugrási lehetőséget teremtenek. Moszkva szorgalmazza leginkább, hogy a BRICS-csoport tovább csiszoljon és tökéletesítsen egy olyan hálózaton, amely alternatív utakat kínál a pénzügyi elszigeteltség ellen.
A BRICS-en belüli gazdasági divergenciák azonban komoly kihívást jelentenek. Trump agresszív vámpolitikája ugyan katalizátorként működik, mégsem garantálja az egységes fellépést:
az országoknak eltérő képességei és motivációi vannak az ütések kivédésére vagy kezelésére.
Egyesek fel vannak vértezve tartalékokkal és alternatív infrastruktúrával (például Kína és Oroszország), mások viszont lényegesen sebezhetőbbek (Brazília, Dél-Afrika). A csoport stratégiája tehát egyszerre erősödik a fenyegetettség hatására, de növeli az alapjaiban is meglévő, a valódi egység hiányát mutató feszültséget is. Emiatt nincs lázadás Trump ellen: a BRICS egy éve a „mélyben” dolgozik egy struktúra újraértelmezésén, miközben a felszínen az amerikai elnök játékszabályai szerint, tagállamokként teljesen különböző politikákat alkalmaz. A blokk reakciói ebből a szempontból egy tudatos és óvatosan előrelátó stratégia részeinek tűnnek annak érdekében, hogy a párharcból ne szimpla ellenlábasként, hanem alternatív centrumként kerüljön ki úgy, hogy még csak meg sem kell nyernie az ütközetet. A kérdés csak az, hogy a gyenge belső kohézió és a teljesen eltérő gazdasági immunitás lehetővé teszi-e ennek megvalósulását.
A füst és a láng
Trump újbóli megjelenésével a BRICS a céljait tekintve tehát erősödött, a gyakorlatba ültetni azonban nem tudta és nem is akarta azokat. Ebből következően még nem vagy alig áll készen arra, hogy valódi alternatív pólussá váljon a változó világrendben. Minél nagyobb a csoport, annál nagyobb a konszenzus esélytelensége. A bővülés ugyan a geopolitikai erő illúzióját teremti meg, de minden új tagállam új bizonytalanságot is hoz magával. Ahogy a tavalyi év megmutatta: a BRICS épp akkor válik erőtlenné, amikor a leginkább erősnek kellene mutatkoznia.
A belső feszültségek eredete nem új keletű. Brazília és India évekig ellenállt a bővítésnek, tartva attól, hogy a BRICS elveszíti azt a szűk, de működőképes együttműködési sávot, amelyben a tagok nagyjából egyensúlyban voltak egymással. A 2023-as kínai nyomásgyakorlás végül megtörte az ellenkezést: az új tagok – Egyiptom, Etiópia, Indonézia, Irán, valamint az Egyesült Arab Emírségek – belépésével a blokk geopolitikai súlya nőtt, ám azzal párhuzamosan gyengült a kohéziója. Ennek egyik leglátványosabb jele az volt, amikor 2025 áprilisában a Rio de Janeiróban tartott külügyminiszteri találkozón a tagállamok nem adtak ki közös nyilatkozatot, ami először fordult elő a csoport történetében. A konfliktus forrása az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformja melletti kiállás volt, vagyis az, amit Brazília, India és Dél-Afrika már régóta sürgetett, az újak (Egyiptom és Etiópia) azonban éppen Dél-Afrika mint előnyben részesített jelölt miatt nem akarták a szövegben látni.
A kudarc megmutatta, hogy a bővítés nem csupán szemléletbeli, hanem szerkezeti kihívásokat is hozott:
a tagok eltérő prioritásai (nemzetközi intézményreform, geopolitikai szövetségek, külpolitikai irányok) kezdtek ellentmondani a korábban elképzelt egységes globális dél fókuszának. A személyes találkozók egyébként is kezdenek foghíjassá válni. A tavalyi brazil csúcson sem Putyin elnök, sem Hszi Csin-ping nem jelent meg személyesen, az egész találkozó pedig – a 2024-es orosszal ellentétben, ahol a Kreml konkrét és megfogható javaslatokat tett többek között az alternatív fizetési rendszerek fejlesztésére – inkább filozófiai, mint gyakorlati síkon maradt. A gyakorlati mögöttest nélkülöző beszédek a multipolaritás megszületéséről és a multilateralizmus elvesztése iránti aggodalomról szóltak, kissé suta módon egy olyan felhígított közegben, amely gyanúsan emlékeztetett a „csak a részvétel a fontos” gondolatmenetére. Putyin távolléte a nemzetközi elfogatóparancs miatt még elfogadható volt, Hszi azonban a BRICS vezéralakja, így az, hogy 2012 óta először hagyott ki egy csúcstalálkozót, komoly kérdéseket vetett fel a blokk elkötelezettsége, közös céljai és reális globális befolyása kapcsán.
De a BRICS soros elnöki tisztét betöltő Brazíliának volt egy ennél látványosabb kudarca is. Miután Trump 50 százalékos vámot vetett ki országára, Lula da Silva elnök egy soron kívüli online csúcstalálkozót hívott össze szeptemberben. Nem titkolt célja egy közös állásfoglalás kialakítása volt Washington egyre agresszívebb vámpolitikája ellen, a találkozó azonban ismét inkább a belső feszültségekre és a kohézió hiányára mutatott rá. Az indiai Narendra Modi meg sem jelent a virtuális meetingen, maga helyett a külügyminiszterét küldte. Elhatárolódása óvatosságból fakadt: Trump már azon is feldühödött, hogy az indiai miniszterelnök részt vett a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóján, ahol feltűnően jól érezte magát az orosz és a kínai elnök társaságában, nem mellesleg éppen diverzifikációs terveit célegyenesbe fordítva, távolodva Washingtontól, nagy sebességgel közeledve Kínához. Ennek megfelelően (vagy inkább ehhez képest) India, amelyet szintén kiugróan magas vámokkal büntetett Washington, a lehető legnagyobb óvatossággal beszélt az online csúcson, finoman megfeddve egyik legnagyobb kereskedelmi partnerét, az Egyesült Államokat, majd egy váratlan fordulattal saját BRICS-társait, elsősorban Kínát kezdte kritizálni az országok között fennálló hatalmas kereskedelmi hiány miatt. A meglepetést az okozta, hogy a washingtoni politikával szembeni kiállás helyett a találkozó így a belső reformokat sürgető hangok felerősítésére szolgált. Az Egyesült Államok kereskedelmi viszonylatában a tagok eltérő érdekei felülírták az e1gységet, és egy platformstratégia megalapozása helyett inkább mindenki a saját gazdasági érdekeire koncentrált, elkerülve az összes olyan mondatot, amit Trump szándékos provokációnak tekinthetne.
Ha lett volna alkalom a közös fellépésre, az Washington júniusi bombázása volt az iráni nukleáris létesítmények ellen. A reakciók azonban végül kimerültek egy támadásokat elítélő és deeszkalációt sürgető, de halvány, semleges és rendkívül óvatos nyilatkozatban, amely még az Egyesült Államok és Izrael nevét sem tartalmazta, csupán általánosságban „csóválta meg a fejét”. Vagyis a PR-ízű közös álláspont alig haladta meg egy ENSZ határozati sablon diplomáciai hőfokát, ismét felkeltve a gyanút, hogy a BRICS képtelen közös, erőteljes lépésre saját tagjai stratégiai érdekeinek különbözősége miatt.
A megosztottságot erősítik a gazdasági feszültségek is. Kína bármennyire is hangoztatja a globalizáció szükségességét és a kereskedelmi akadályok elhárítását, egyre agresszívebb exportja (az acéltól az elektromos autókig) szisztematikusan rombolja a brazil és dél-afrikai ipart, vagyis a szolidaritás folyamatos hangoztatása mellett valójában kárt okoz a partnereinek. A brazil Institute of International Relations elemzése szerint Kína befektetései és kereskedelme Brazília és Dél-Afrika irányába jelentős aszimmetriát hordoz: az ipari és feldolgozókapacitások helyett gyakran a nyersanyagexport dominál, miközben a kínai vállalatok nagy szerephez jutnak a helyi iparban – sok esetben olyan termékekkel, amelyek versenyeznek a hazai termelők áruival.
Ez a fajta együttműködés így strukturálisan kiegyensúlyozatlan,
ami hosszabb távon komoly belső feszültségeket és gazdasági instabilitást eredményezhet a blokk tagjai között, vagy – ahogyan az elemzés fogalmaz – „már önmagában destabilizáló tényező”.
Trump visszatérése tehát megteremtette a geopolitikai katalizátort: a BRICS-nek lehetősége lett volna egységet mutatnia, magasabb szintre lépnie, hiszen Washington minden egyes vámtarifája, szankciója és külpolitikai támadása újabb érv lett az alternatív erőcentrum beüzemelése mellett. De a blokk az összeférhetetlen nemzeti érdekek, az egymásnak gyakran ellentmondó gazdasági prioritások, valamint az egyre erősebb bizalmatlanság miatt inkább lelassult, semmint gyorsított volna. A BRICS tagjai még mindig az Egyesült Államokkal kiépített viszonyrendszer tükrében definiálják önmagukat – Kínát és Oroszországot is beleértve –, és ennek megfelelően cselekszenek egyenként. Közös gyakorlati reakcióknak az amerikai elnök színre lépése óta nem volt nyoma. Még ha feltételezzük is, hogy a háttérben, a nyilvánosság kizárásával nagyon is komoly csapatmunka folyik, a csoport 2025-ben inkább a kudarc jeleit mutatta: a bővítés folytatása, a jól csengő, de gyakorlati tartalmat nem eredményező nyilatkozatok, a felszínesen összehangolt álláspontok még távol vannak attól, hogy egy új, alternatív globális modell alapjait képezzék. Trump paradox módon az elnökké válásának pillanatában felkiáltójellé és figyelmeztetéssé vált a BRICS számára, hogy miért is jött létre valójában – de egyidejűleg azt is nyilvánvalóvá tette, miért nem tud felnőni saját magához. Mindegyik fal csak annyira erős, mint a leggyengébb tégla benne. A BRICS esetében az elmúlt évben ráadásul a habarcs minősége is kérdésessé vált.
***
Kapcsolódó:
Fotó: BRICS
