Egyre kevésbé katonai, sokkal inkább politikai kérdés a NATO válsága, hiszen az európai országok hite megrendült az USA automatikus védelmi garanciáiban. Washington 2027-re gyorsabb teherátadást sürget, azonban az európai képességpótlás években mérhető. 

A Financial Times (FT) szerint a szövetség válsága elsődlegesen bizalmi krízis, hiszen megrendült: az a több évtizedes hit, hogy az Egyesült Államok feltétel nélkül Európa mögött áll. A lap európai és amerikai tisztviselőkre hivatkozva arról ír, hogy megvalósulhatnak a korábban „kimondhatatlan” forgatókönyvek, különösen Donald Trump NATO-val kapcsolatos kijelentései és a Dániához tartozó Grönland körüli fenyegetések nyomán. 

A „hiányzó amerikai csomag” ára: képesség és idő 

A bizonytalanságot erősíti a Reuters decemberi értesülése, miszerint a Pentagon jelezte, hogy az Egyesült Államok 2027-ig azt várja el Európától, hogy vegye át a NATO hagyományos védelmi felelősségének zömét – a hírszerzéstől a rakétavédelemig –, amit több európai szereplő irreális dátumnak tart. Méghozzá azért, mert

a legtöbb európai modernizációs program pénzben és ipari kapacitásban is középtávú: a beszerzési ciklusok, a lőszer- és alkatrészgyártás felfuttatása, a kiképzési és fenntartási rendszerek átállása jellemzően több év. 

Az FT által idézett számítások szerint az amerikai hozzájárulás teljes kiváltása a kulcsterületeken – hírszerzés, légi utántöltés, stratégiai szállítás, integrált lég- és rakétavédelem, parancsnoki rendszerek, nukleáris elrettentés – ezermilliárd dollár és több mint egy évtized lenne. Jelenleg ehelyett az amerikaiak részleges kiváltása a reális: az európai országok számára a rövid távú cél az, hogy 3-4 éven belül jelentősebb mértékben hozzá tudjanak járulni Oroszország elrettentéséhez a transzatlanti pillér további kiszámíthatósága mellett. 

Európai igények: több pénz, ipar és koordináció 

A kiindulópont kedvezőbb, mint tíz éve: a NATO adatai szerint 2024-ben a 22 tagállam a védelmi kiadások tekintetében elérte a GDP 2 százalékát, és az európai országok, valamint Kanada hozzájárulása növekszik. A kihívás az, hogy a pénz önmagában kevés: az ipari kapacitás, a közös beszerzés és az együttműködési képesség dönti el, hogy ez a többletköltés valódi harcértékké alakul-e, ezért az EU a védelmi ipari programok (EDIP/EDIS) erősítésével próbálja szervezettebbé tenni a beszerzéseket és hatékonyabbá a széttöredezett európai védelmi ipart. 

A terhek átadásának és a képességek pótlásának a nyomása aránytalanul érintheti a gazdaságilag sérülékenyebb államokat.

Egy gyorsított fegyverkezési ciklus ugyanis tartósan magas hiányt, adósságot vagy jóléti rendszerek módosítását kényszerítheti ki, miközben a stratégiai mozgástér szűk marad a nagy rendszerek – például a légvédelem, a felderítés, a műholdas képességek – ár- és technológiaigénye miatt. Magyarországnak az az érdeke, hogy a vállalások minél nagyobb része közös, kiszámítható európai programokba terelődjön, a beszerzések ipari visszacsatolása pedig a régióban is megjelenjen. 

Megjegyeznénk 

Az FT cikkének legfontosabb üzenete, hogy az európai stratégiai autonómia valójában képességi és időzítési kérdés. Elismeri, hogy az Egyesült Államok teljes kiváltása nem cél, ezért a hangsúly az európai pillér erősítésére és a részleges „NATO-európaizálás” felé tolódik. Az elemzés hallgatólagosan elfogadja azt is, hogy a válasz elsődleges eszköze a fegyverkezési és költségvetési nyomás fokozása. Csakhogy ez, ahogy említettük, a gazdaságilag nehezebb helyzetben lévő államoknak aránytalanul nagyobb terhet jelent, miközben a nagy rendszerek beszerzési és fenntartási költségei hosszú távra meghatározzák a mozgásteret. 

A lap által követett londoni narratíva szinte kizárólag az erőfelhalmozást és a képességpótlást említi, és  alig foglalkozik azzal, hogy Európában – tágabban Eurázsiában – az új, kockázatcsökkentő biztonságpolitikai struktúrák kialakítása mérsékelhetné a fegyverkezési kényszert. Ez nem idealista pacifizmus: olyan intézményes megoldásokról van szó, amelyek csökkentik a félreértések, az eszkaláció és a biztonsági dilemmák költségeit. A közép-ázsiai térség több példája is azt mutatja, hogy ahol megvan a kiszámíthatóbb, stabilabb biztonsági környezet, ott az egyes államok képesek voltak GDP-arányosan mérsékelni a katonai kiadásaikat úgy, hogy közben nem érezték magukat közvetlenül fenyegetve. 

Londonnak tehát a hangsúlyt legalább részben érdemes lenne áthelyeznie az elrettentés elsődlegességéről a konfliktusfelszámoló mechanizmusok, az incidenskezelési protokollok, a regionális párbeszédek és a tematikus biztonsági megállapodások irányába.

Ezek ugyan nem váltanák ki a védelmi képességek fejlesztését, viszont csökkenthetnék azt a gazdasági és politikai nyomást, amely a kisebb európai országokat aránytalanul sújtja. 

Kapcsolódó: