A Japán és a Fülöp-szigetek között létrejött védelmi paktum több, mint egy újabb regionális egyezség – jelzi egy új tengeri front kialakulását, amely összeköti azt a két államot, amely a térségben tapasztalható tartós nyomásgyakorlás következtében megtanulta, hogy közös biztonság stratégiára van szükség. 

A paktum lényegében intézményesíti a jelenlegi állapotokat. Az együttes hozzáférési, valamint a beszerzési és kölcsönös szolgáltatási megállapodás lehetővé teszi a haderő számára, hogy közösen gyakorlatozzon, üzemanyagot vegyen fel,állomásozzon és működjön. Japán ilyet eddig csupán a legközelebbi szövetségeseivel kötött, a Fülöp-szigetek számára pedig létfontosságú volt. Tokió részéről ez jelzi a háború utáni stratégiájának megváltozását, Manila pedig felismerte, hogy a Dél-kínai-tengeren szövetségesekre van szüksége. 

Mindezt az is kikényszerítette, hogy a kínai parti őrség hajói az elmúlt öt évben több mint 130 őrjáratot végeztek a Szenkaku-szigetek körül, néha napokon keresztül, hogy teszteljék Japán reakcióját. A Dél-kínai-tengeren a kínai nyomás még intenzívebb. 

Előfordult, hogy a filippínói hadsereg egy tengerésze súlyos sérülést szenvedett, miután szerintük a kínai parti őrség szándékosan nekiment a hajójának a Dél-kínai-tengeren. Egy másik esetben egy halász hajójának mentek neki a Thitu-sziget közelében. A sértett elmondta, hogy az a pillanat ijesztő volt, hiszen nem csak a megélhetése, az élete is veszélybe került. 

A Fülöp-szigeteki hatóságok 2024–25-ben több tucat ilyen esetet és vízágyús támadást regisztráltak, köztük az említett Thitu-sziget közelében, noha az Állandó Választott bíróság 2016-ban úgy döntött, hogy Kína kilencvonalas igényének „nincs jogalapja”. (Ez Kína területi követelése a Dél-kínai-tenger felett, amely a tengeri terület mintegy 80-90 százalékát lefedi, figyelmen kívül hagyva más országok – Fülöp-szigetek, Vietnám, Malajzia – kizárólagos gazdasági övezeteit.) 

Csendes elrettentésre készülve 

A két ország közötti paktum nem provokáció, inkább egy a korábbi évek konfliktusaira adott válasz. Japán ennek keretében ellátja a Fülöp-szigeteket part menti radarrendszerekkel, járőrhajókkal és felderítő repülőgépekkel, valamint 6 millió dollárral támogatja a tengeri létesítményei modernizációját. Egyre több a Japán, a Fülöp-szigetek, Ausztrália és az Egyesült Államok részvételével zajló közös hadgyakorlat, és a 2024 áprilisában a Fülöp-szigetek kizárólagos gazdasági övezetében tartott hadgyakorlatok megerősítették a térségben való hajózás szabadságát és az UNCLOS-t, azt a nemzetközi szerződést, amely szabályozza az óceánok és tengerek használatát. 

Egy lépéssel a kockázatok előtt 

A kínai állami média „kvázi szövetségek” kialakulására figyelmeztetett, és Tokiót a militarizmus újjáéledésével vádolja. Pedig amikor Tokió és Manila szabályokon alapuló rendről, a hajózás szabadságáról és az egyoldalú változásokkal szembeni ellenállásról beszél, akkor egy Jakartától Hanoiig, Szingapúrtól Szöulig mindenki által érzett közös aggodalmat fogalmaz meg. 

Az ASEAN-államok számára a Dél-kínai-tenger nem csupán egy átjáró, hiszen például Vietnám energiaellátásának a biztonsága olyan tengeri térségektől függ, amelyeket idegen hajók használnak, a malajziai halászoknak sem egyszerű használniuk a vitatott vizeket, emellett Folyamatosan megsértik Indonézia kizárólagos gazdasági övezetének a határait a Natuna-szigetek közelében. Minden egyes incidens megrendíti azt at elképzelést, hogy a gazdasági növekedés és a stratégiai nyugalom közös erőfeszítés nélkül, együtt is létezhet. 

A Japán–Fülöp-szigeteki szövetség jól jelzi, hogy amikor a térség államaira mind nagyobb nyomás helyeződik, a semlegesség egyre kevesebb védelmet nyújt. 

A tengeri rend ma már nem csak szerződéseket és rendelkezéseket jelent: az ellátási láncok, az energiaáramlás és az élelmezésbiztonság ma már a földrajzi határokat figyelmen kívül hagyva köti össze az államokat. A Scarborough-zátonynál lévő incidens nem elszigetelt jelenség, hatással van a Malaka-szorosra, megzavarja a biztosítási piacokat és emeli a szállítási költségeket. 

Az ASEAN-on túl más államok is fokozott figyelemmel kísérik az eseményeket. Japán mélyebb elkötelezettsége a Fülöp-szigetek iránt egy jelzés Dél-Koreának, Indiának és az indo–csendes-óceáni térségben egyre inkább jelenlévő európai partnereknek, hogy a tengeri normák védelme operatív kérdés, amely koordinációt és mindenekelőtt politikai akaratot igényel. A kisebb államok számára ez egyrészt megnyugtató, mert nem maradnak magukra, másrészt azonban a kemény döntések elkerülhetetlenné válnak. 

A 20. századi hidegháborúval ellentétben a mai tengeri versengés mélyen beágyazódott a jogba, a gazdaságba és a legitimitásba. Japán és a Fülöp-szigetek rendkívüli erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a paktumuk törvényes és átlátható legyen, ezt szolgálja a parlamenti ratifikáció, az UNCLOS kifejezett hivatkozásai és a meglévő multilaterális gyakorlatokhoz való igazodás. 

Új távlatok a kétoldalú kapcsolatokban 

A Japán Nemzeti Védelmi Intézet a megállapodást egy „szövetség” kialakulásának tekinti, amelyet leginkább a fenyegetés érzékelése vezérelt. Az elemzők figyelmeztettek, hogy bár a Fülöp-szigetek az idén átveszi az ASEAN elnökségét, a Dél-kínai-tenger magatartási kódexe jó eséllyel változatlan marad,  tekintettel a mély belső megosztottságra és Kínára, amely nem fogja megmásítani a hozzállását.

Ebben a környezetben pedig a kétoldalú és minilaterális biztonsági kapcsolatok töltik be azt az űrt, amit a regionális intézmények nem tudnak. 

Mindennek az érzelmi háttere sem hagyható figyelmen kívül. A stratégiai dokumentumok ugyanis ritkán tükrözik azt a megaláztatást, amit a halászhajók hagyományos területeikről való elűzése vagy az utánpótlási missziók fegyveres kísérete okoz. Ahogy azt sem, hogy Japánban a korábban az alkotmányos korlátozásokról folyó viták ma már az előre hozott védelemről és a kockázatmegosztásról szólnak.  

Két, nagyon különböző állam közeledik egymáshoz, amelyeket a jogi jogosultságok veszélyeztetéséről szóló narratíva hozott össze. 

A régió jövőbeli fejlődése szempontjából az egyik út egy sűrű együttműködési hálózat, amelynek célja, hogy a kényszerítés költségessé és az eszkaláció vonzóvá váljon. A másik út a fragmentáció, ahol az erő folyamatosan kiszorítja a jogot, a kisebb államok pedig inkább az ellenállás helyett inkább alkalmazkodnak. A japán–filippínói paktum értelmében az első út továbbra is járható. 

Hogy mennyire, az attól függ, hogy mennyire sikerül visszafogottnak és elszántnak lenni. Csakhogy hiába a jelenlegi erőfeszítések, ha a diplomácia továbbra is hiányzik a képletből. A regionális stabilitást ugyanis nem lehet kizárólag szövetségek révén biztosítani, de a szövetségek időt nyerhetnek ahhoz, hogy a diplomácia egyáltalán működjön. 

A kelet- és délkelet-ázsiai tengerek kereskedelmi, nem pedig frontvonalak, és fontos, hogy ne is legyenek azok. Ebben az értelemben a japán–filippínói megállapodás nem csupán a védelemről szól, hanem arról, hogy az Indiai- és a Csendes-óceán térségét olyan szabályok határozzák meg, amelyek konfliktushelyzetekben is betarthatók. 

A paktum jelentősége 

A védelmi megállapodás jelzi az indo–csendes-óceáni térség átmenetét az egyensúlykereséstől egy strukturáltabb, blokkosodó tengeri biztonsági rend felé. A paktum teret enged Japán aktív katonai szerepvállalásának Délkelet-Ázsiában, egyúttal precedenst teremt arra, hogy a kisebb államok a szuverenitásuk védelmét már ne az ASEAN-konszenzusra, hanem célzott bi- és minilaterális partnerségekre alapozzák.

Ez erősíti a Kínával szembeni pozíciójukat, de szűkíti a stratégiai mozgásterüket és növeli az eszkaláció kockázatát, mivel a korábbihoz hasonló tengeri nyomásgyakorlásra most már szervezettebb, jogilag megalapozott válaszok érkeznek.

Hosszabb távon az egyezség azt üzeni, hogy a térségben a semlegesség elveszíti az értékét, a tengeri rend jövője pedig azon múlik, hogy képesek-e az együttműködő elrettentést diplomáciával párosítani, mielőtt a mindennapi incidensekből tartós konfrontáció lesz.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons