A szabályalapú világrend eróziója után négy pálya mutatkozik: befolyási övezetek, nagyhatalmi „koncert”, birodalmi visszatérés és „szuverén szindikátusok”. A közös nevező a hatalom és a működtetőképesség felértékelődése – nem Európának. 

A Brussels Signal írása a „posztszabályrendszer” világát forgatókönyvekkel próbálja megragadni: melyik logika szervezi a rendet, ki ül tárgyalóasztalnál, illetve mit ér a katonai, gazdasági, technológiai erő. Az alábbi szemlében tételesen összefoglaljuk a négy pályát. 

1) Befolyási övezetek világa (Spheres of Influence) 

A világ fokozatosan három nagy katonai hatalom – az Egyesült Államok, Kína és Oroszország – befolyási övezeteire tagolódik, nem áll össze formális „globális rendszer”. A rendet az erőegyensúly és a vitatott térségekben kialakuló gyakorlati patthelyzetek adják.

A válságkezelés tranzakciós alkukkal zajlik – eseti megállapodások, „csomagajánlatok”, befolyási határvonalak hallgatólagos elismerése kerül előtérbe.  

A gazdasági kényszerítés felértékelődik – szankciók, exportkontroll, pénzügyi korlátozások, ellátási láncok megvágása –, a kisebb és közepes államok mozgástere viszont beszűkül, és a biztonsági garanciák sokszor kimondatlanok, feltételes jellegűvé válnak. Ebben a modellben a külpolitika és a kereskedelem összecsúszik, a piacokhoz, nyersanyagokhoz, technológiákhoz való hozzáférés pedig a politikai lojalitás és a stratégiai helyezkedés függvénye. 

EU-s és magyar hatás: az unió számára ez a forgatókönyv a stratégiai autonómia költségének felméréséről szól, arról, hogy képes-e saját védelmi, ipari és technológiai kapacitást építeni, noha a belső kohéziója a különböző tagállami kitettségek miatt nem biztosított. A befolyási övezetek logikája az EU peremtereit (keleti és déli szomszédság) tartós nyomás alatt tartja, ami állandósíthatja a migrációs, biztonsági és energiaársokkokat. Magyarország szempontjából a fő tét a kitettségkezelés, az energia- és nyersanyagellátás, az exportpiacok, a beszállítói láncok, a szankciós kockázatok és a befektetői bizalom egyidejű menedzselése. Felértékelődhetnek a regionális biztosítékok és a több lábon álló külgazdasági kapcsolatok, ugyanakkor nő a kényszer, hogy a kritikus infrastruktúrák (energia, hálózatok, logisztika, digitális rendszerek) ellenállóbbak legyenek a politikai nyomásgyakorlással szemben. 

2) Nagyhatalmi „koncert” (Concert of Powers) 

A forgatókönyv az 1815 utáni bécsi kongresszusi logikát idézi: néhány kulcsszereplő formális keretben, rendszeres egyeztetésekkel próbálja kezelni a konfliktusokat és fenntartani egy minimális stabilitást. A Brussels Signal ezt a modellt a „Core 5” (C5) konstrukcióval írja le, ahol az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India és Japán a rend „karbantartói”.  

A lényeg az, hogy a szabályok szerepét itt a nagyhatalmak között megkötött alkuk veszik át olyan témákról, hogy hol húzódnak a vörös vonalak, mi számít elfogadható beavatkozásnak, hogyan oszlanak meg a befolyási terek, illetve milyen válságkezelési protokoll működik.

A rendszer stabilabb lehet, mint a tiszta befolyási övezetek világa, ám cinikusabb is. A kisebb szereplők érdekei többnyire közvetetten, valamelyik nagyhatalom „csomagjában” jelennek meg, és a rend elsődleges célja a nagyok közötti nyílt ütközés elkerülése. A cikk külön hangsúlyozza, hogy Európa ebben a modellben nem jut automatikusan az „első asztalhoz”, a működés feltétele a fegyelmezett, hosszú diplomácia, azaz a folyamatos, aprólékos alkuképesség. 

EU-s és magyar hatás: az unió számára ez a forgatókönyv a „felsőasztal-probléma” körül forog: ha a stratégiai döntések a C5-ben születnek, Európa könnyen a végrehajtó-alkalmazkodó szerepbe csúszik, ahol a szabályalkotó ambícióit a nagyhatalmi kompromisszumok korlátok közé szorítják. A válasz egyfelől katonai és ipari kapacitásképzés (hogy legyen „súly”), másfelől a saját egység megőrzése, mert egy széttartó EU-val még a második asztalnál is nehéz ülni.  

Magyarország szempontjából a „koncert” világában felértékelődik a kapcsolati infrastruktúra építése: milyen európai koalíciókban tud érdeket érvényesíteni, milyen regionális formátumok adnak befolyást, valamint mely kétoldalú kapcsolatokon keresztül érkezik információ és mozgástér. A kockázat az, hogy a nagyhatalmi alkuk gyorsan „készen kapott” feltételekké válnak az unióban is. Az előny az, hogy fegyelmezett diplomáciával és tematikus pozicionálással (energia, infrastruktúra, ipar) a közepes államok bizonyos ügyekben képesek lehetnek bekerülni a csomagalkukba. 

3) A birodalmi logika visszatérése (Return of Empire) 

Ebben a forgatókönyvben a jogi legitimáció és a szabályalapú önkorlátozás súlya csökken,

a szereplők egyre nyíltabban birodalmi erőpolitikával élnek, területi, erőforrás- és útvonal-logikában gondolkodnak, a kényszerítés pedig katonai, gazdasági és technológiai eszközökkel egyaránt megjelenik.

A Brussels Signal olvasatában a modern államok egy része már most is ebbe az irányba mozdul, és ha a nemzetközi intézményi fékek tovább gyengülnek, a „gyarmati jellegű” viszonyok – függések, protektorátusszerű rendezések, kikényszerített hozzáférések – vállalhatóbbá válnak. A cikk egy provokatív megjegyzést is tesz, miszerint Európa kollektív jövőjének „legjobb verziója” akár egy nyílt, hatalmi integrációs projektté válás is lehet, ami felad bizonyos normatív önképet, illetve erőt, tekintélyt, cselekvőképességet épít.  

EU-s és magyar hatás: az unió számára ez a pálya a „brüsszeli hatás” korszakának visszaszorulását jelenti. A normák exportja helyett a kemény képességek exportja kerül előtérbe, a külpolitikai hitelesség pedig egyre inkább védelemből, iparból, energiából, technológiából áll össze. A belső törésvonalak élesednek, mert az eltérő kitettségek más-más külső alkuhoz tolnák a tagállamokat; emellett nő a nyomás egy egységesebb döntéshozatalra és a kritikus kapacitások európai kézben tartására.  

Magyarország szempontjából a fő tét a kényszerpályák szűkítése. Az energia- és nyersanyagellátás, a logisztikai folyosók, a technológiai függések, a határbiztonság, az ipari beszállítói láncok válnak geopolitikai „fogásponttá”. Egy birodalmi logikájú világban a rugalmasságot a tartalékok, a diverzifikáció és a gyors állami cselekvőképesség adja, amíg a túlzott egyoldalú függések a külpolitikai mozgásteret gyorsan leárazhatják. 

4) „Szuverén szindikátusok” (Sovereign Syndicates) 

A cikk legprovokatívabb pályája az, amikor az államok egy része belső működési válságtól gyengül meg, nem külső vereségtől. A szakemberhiány, a pénzügyi korlátok, az ellátási és szolgáltatási zavarok, az infrastruktúra-lemaradás, a biztonsági és kiberkockázatok egyszerre csúsznak rá a kormányzásra. Ilyen környezetben a szuverenitás gyakorlati tartalma átrendeződik. A nagy technológiai, energetikai, logisztikai és kommunikációs szereplők nem egyszerű beszállítók, inkább a kritikus rendszerek működtetése miatt társdöntéshozói státuszba kerülnek.

A legitimáció egyre kevésbé elvi jogokra, egyre inkább a „működtetőképességre” épül, arra, hogy ki tudja garantálni az áramot, a hálózatot, az adatot, a fizetési rendszert és az ellátást.

A Brussels Signal ezt hálózatos, posztvesztfáliai rendként írja le, ahol terület és államiság részben szétválik: a hatalom nem feltétlenül országok határain belül, de rendszerek és platformok mentén szerveződik.  

EU-s és magyar hatás: az uniónál ebben a világban a geopolitika a belső kapacitásokon dől el: kié a felhő és az adat, kié a hálózat és a kiberbiztonság, ki ellenőrzi az energia- és logisztikai csomópontokat, illetve mennyire képes az unió egyszerre szabályozni és működtetni. A „kritikus infrastruktúra” fogalma a klasszikus közműveken túl a digitális rétegre is kiterjed, a szuverenitás új mércéje pedig a rendszerkockázatok kezelése lesz.  

Magyarország szempontjából ez a forgatókönyv a kormányzóképesség geopolitikai felértékelődését jelenti, melyben a legnagyobb érték a stabil működés, a gyors helyreállítás, a függések átláthatósága és a stratégiai szolgáltatók feletti kontroll. A mozgástér ott nő, ahol az állam képes tartalékokat, redundanciát és hazai/európai alternatívákat építeni a legérzékenyebb pontokon – digitális infrastruktúra, fizetési rendszerek, energiahálózat, vasút–logisztika, egészségügyi ellátás –, mert ebben a modellben a hatalom végső soron azé, aki a rendszereket működteti. 

Zárógondolat  

A szerző zárszava alapján ideje túllépni azon, hogy pusztán „navigálni” próbáljuk a jelenlegi geopolitikai pillanatot. A döntő kérdés az, mi lehet az új cél: milyen világrendet akarunk felépíteni a mostani zavarok és felfordulás után, illetve milyen képlettel érhető el benne a stabilitás és a biztonság.

A fenti forgatókönyvek lehetőségek és gondolkodási sablonok, nem előrejelzések; a kimenetel azon múlik, hogyan játsszák a szereplők a következő éveket. 

Kapcsolódó: