Az Európai Unió közlekedési biztosa szerint a kínai tulajdonú európai kikötők nem jelentenek biztonsági kockázatot és az Északi-sarkvidék sem számít feszültséggócnak. Jöhet a pánik.

Van valami egészen különleges tehetség abban, ahogyan az európai mainstream politikusok a valós feszültségeket közhelyszerű mondatokba tudják rejteni, miközben Orwellt megszégyenítő módon képesek egy évekig tartó mantra után néhány másodperccel annak homlokegyenest az ellenkezőjét állítani. Apósztolosz Dzidzikósztasz ezt a képességet annyira hihetően demonstrálta a napokban, hogy egyetlen újságíró sem akadt, aki megkérte volna, hogy ismételje meg, amiket mondott, de ezúttal a közelmúlt és a geopolitikai aktualitások kontextusában, lehetőleg értelmezve, ne csak úgy bele a nagyvilágba.  

Az Európai Bizottság közlekedési biztosa szerint a kínai tulajdonban lévő európai kikötők például egyáltalán nem jelentenek biztonsági problémát, ahogyan nagyjából egyetlen harmadik országbeli infrastrukturális tulajdon sem – majd példaként az amerikai katonai bázist és utakat említi Grönlandon, bizonyítékként arra, mennyire nincs miért aggódni. Mondataival csupán két alapvető probléma van. Az egyik, hogy a jelek szerint Európa továbbra is gazdasági kategóriákban próbálja értelmezni a nagyhatalmi versengést, ebből pedig az utóbbi években mindig nyakig sárosan mászott ki. A másik, hogy míg a kínai bevásárlást az európai kikötőkbe az érintett országok a mai napig egyre fenyegetőbb kockázatnak tartják (Rotterdam vagy Hamburg tudna mesélni), a grönlandi amerikai jelenléttel való rettegtetésben eddig az Európai Bizottság is aktívan részt vett, miután Trump belengette, hogy kész felhúzni a sziget védelmét kétszázról akár húszezer katonára is, ha annak tulajdonjogáról van szó. Ráadásul a párhuzamot mankóval kell a köztudatba szuszakolni:  

a katonai jelenlét és a kritikus civil infrastruktúra feletti gazdasági befolyás összekutyulása szimpla maszatolás, aminek nincs semmi értelme.

A Kínával szembeni hirtelen enyhülés persze érthető: az Egyesült Államok mindent elkövet, hogy a jelenlegi európai elittel taccsra tegye a transzatlanti kapcsolatrendszert (nyíltan abban bízva, hogy egy új rendszer hatalomra kerülésével újra flottul mennek majd a dolgok), ugyanakkor friss nemzetbiztonsági stratégiájában Kínát már nem nevezi első számú mumusként, és burkoltan inkább a „mindenki a saját háza táján söprögessen” elve alapján a nem épp baráti, de mindenképpen békés egymás mellett élést szorgalmazza. Szegény Brüsszel, amikor az Egyesült Államok hangot vált, mindig zavart csendben marad, majd megpróbál az új irányhoz igazodni akkor is, ha előtte a hivatalos narratívájában éppen az ellen ágált. Így alakul ki az a furcsa helyzet, hogy a „derisking”, a kockázatmentesítés kifejezés, amit kifejezetten Kína ellenében tett slágerré az EU, immár az Egyesült Államokra alkalmazandó, míg az ázsiai bestia doromboló cicává kezd szelídülni szemében, ami miatt az európaiak hirtelen egymásnak kezdik adni a kilincset Pekingben, hogy láthassák és megsimogassák.  

Közelben egy sárga vitorla

A kínai jelenlét az európai kikötőkben sokáig a globalizáció természetes „melléktermékének” számított. A válságok utáni tőkehiány, a versenyképességi kényszer, a modernizáció egyaránt racionális érveket kínált a befektetések/bevásárlások előtti kapunyitásnak. A halvány rossz érzést mindig is az okozta, hogy a kikötők nem pusztán önmagukért és egy rakodófelületért épülnek, hanem tengeri kapuként szolgálva a katonai mobilitás és az ellátási láncok csomópontjai. Amikor tehát külső hatalom jelenik meg tartós tulajdoni vagy működtetési céllal, az jelen vagy jövő időben mindenképpen felvet bizonyos kérdéseket. 

Érzi ezt az Európai Bizottság is, ezért pár héten belül bemutatja az EU új kikötői stratégiáját, amely az ígéretek szerint „különös hangsúlyt fektet az európai kikötőkbe történő harmadik országbeli beruházásokból eredő potenciális biztonsági kockázatok korlátozására”. De ha így, akkor Dzidzikósztasz miért úgy? Mert az új narratíva szerint hivatalosan nem tekintik veszélynek, ám (a legjobb brüsszeli hagyományokat követve) agyon fogják szabályozni azt, ami nem az övék, de a területükön van.  

Kérdéses, meddig jutnak el. Kína esetében különösen. Az eddig uralkodó szélirány szerint a kínai (rész)tulajdonban lévő kikötők stratégiai függőséghez és sebezhetőséghez vezethetnek. A COSCO és a China Merchants több mint 30 terminálban ágaskodik a kontinensen, beleértve a rotterdami, hamburgi és antwerpeni kikötőt. Bár a jelenlétük nem mindenhol és nem feltétlenül a teljes kikötő tulajdonjogát jelenti, mindenképpen befolyásolják a napi működést és hozzáférnek az érzékeny adatokhoz is, ami egy stratégiai jelentőségű ellátási lánc esetében már csőre töltött fegyvernek tekinthető. Nehezen értelmezhető tehát, hogy a kereskedelmi biztos mosolygós szavai vagy az azt megelőző apokaliptikus narratíva elfogadható-e.  

Grönlandon nincs semmi látnivaló 

Ugyanez a reszkető nyugalom jelenik meg Dzidzikósztasznál az Északi-sarkvidék kapcsán. Szerinte (és úgy általában az európaiak szerint) Trump állításával ellentétben nincs hírszerzési bizonyíték arra, hogy Grönland körül konfliktuszóna alakulna ki, ezért sürgős katonai beruházások vagy csapattelepítések sem indokoltak. Ez így azonban homlokegyenest ellentmond nemcsak az amerikai elnöknek, de azoknak az európai vezetőknek is, akik úgy vélik, nagyon gyorsan meg kell erősíteni nem csupán a sziget, de az egész sarkkör védelmét, mert igaza van Trumpnak, az mégsem jó, hogy a jövő egyik legpotenciálisabb konfliktuszónája európai védelem nélkül maradjon – pláne úgy, ha azt a konfliktuszónát maga a Fehér Ház lakója is tevékenyen alakítja. 

Ez a paradoxon sem új, az ukrajnai háború előtt pontosan ezt a logikát láthattuk:  

amíg egy fenyegetés nem közvetlen és mérhető, addig Európa számára nem létezik.

A hidegháború utáni EU tespedtségének az öröksége ez, ahol a béke az amerikaiak által biztosított természetes állapot volt. Miközben mindenkit nyugalomra int mindennel kapcsolatban (és ez már nagyon is Dzidzikósztasz területe), az EU ötszáz kritikus infrastrukturális hotspotot (hidak, alagutak, kapacitáshiányos kikötők és repülőterek) azonosított a területén, amelyek fejlesztése nélkül a csapatok és a haditechnika gyors mozgatása nem biztosítható.  

Európa tehát nagyon is készül a válságra, ám retorikájában tagadja annak közelségét. Grönland nem is annyira kiemelt projekt, vagyis de, ám az biztosan nem a kínaiak, pláne nem az oroszok, hanem Trump mennydörgése miatt van. Erről azonban nem beszélünk, inkább a kínaiakra fókuszálunk, akik állításunk szerint a spájz közelébe sem jutnak, mert nem is akarnak. Identitásválság a javából: Kína lett a megbízható partner, az Egyesült Államok pedig a bizonytalansági tényező. 

Bár Ursula von der Leyen már felvetette egy új sarkvidéki biztonsági csomag lehetőségét, mutatva, hogy az EU hosszabb távon mégis stratégiai térként tekint a régióra, a ráérős módszerrel alapvető problémák támadnak. Ha lehetett valamit tanulni Trump elmúlt egy évéből, az éppen az, hogy villámgyorsan intézi a dolgokat, legyen szó vámkivetésről, atomlétesítmények bombázásáról vagy éppen egy laza, pár óra alatt kivitelezett rezsimdöntésről. A legsúlyosabb tévedés lenne azt hinni, hogy Kínának és Moszkvának valójában nincs máris ezer plusz egy katonai forgatókönyve a sarkkör érdekszférába olvasztásával kapcsolatban. Ennél már csak az lenne nagyobb, ha bárki úgy vélné, hogy Trump valóban megijedt a bosszúvámok vagy az európai egységes fellépés gondolatától (tizenöt német katona meg is mutatta magát a fókáknak, hogy aztán pár órával később hazamenjenek, mármint a katonák), de annyira, hogy le is tett Grönland megszerzéséről. Európa úgy készül a veszélyre, hogy közben következetesen tagadja annak lehetőségét, a fenyegetéseket gazdasági kérdéssé szelídíti, majd mindezt stratégiai józanságként kommunikálja. 

Egy ilyen lebegő tudatállapotban ismét pusztán az időt húzza, ami rövid távon kényelmes, hosszabb távon viszont rendszerint azoknak kedvez, akik pont nem szoktak sokáig várni. Lásd a kék sarokban az új Egyesült Államokat. 

****  

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm Intézet álláspontjával. 

Kapcsolódó: