J. D. Vance alelnök ellentmondásos megszólalásai már most megmutatják, milyen belharcok formálhatják a Trump utáni Amerikát – és miért lenne hiba 2028-ig várni az új washingtoni kapcsolatok építésével.
Amíg az Egyesült Államok és Irán diplomáciai erőfeszítéseket tesznek a teljes háború elkerülésére, J. D. Vance alelnök legutóbbi, Iránról szóló megjegyzései ellentmondásoktól hemzsegnek. Azok ugyanis felfedték a Republikánus Párt külpolitikáján belüli megoldatlan feszültséget a trumpista MAGA-tábor és a beavatkozáspárti neokonzervatív establishment között
A Megyn Kellyvel készített interjújában Vance elmondta, hogy a Trump-kormányzat nem akarja megismételni az iraki háború katasztrófáját, inkább az amerikai biztonságra koncentrál, nem pedig a demokrácia terjesztésére Iránban. Mint említette, Trump hajlandó mindenkivel tárgyalni, ám Iránban a döntéseket a legfőbb vezető hozza, nem pedig az elnök.
Ez természetesen nem új felismerés, ugyanakkor tükrözi Vance tárgyilagos elemzését, vagyis csupán egy tényt állapított meg, és az a kijelentése, hogy „nem tudunk csak úgy beszélni a tényleges vezetéssel”, a realista gondolkodásmódjából fakad. Felismerte a legfőbb problémát, miszerint az Egyesült Államok elnöke felveheti a telefont és felhívhatja Oroszország elnökét, Vlagyimir Putyint, Kína vezetőjét, Hszi Csin-pinget vagy akár Észak-Korea diktátorát, Kim Dzsongunt, Irán legfőbb vezetőjét azonban nem, ez pedig rendkívül megnehezíti a diplomáciai kapcsolatok ápolását a perzsa állammal.
Vance hozzállása azért jelentős, mert tudatosan elkerüli a republikánus és a demokrata párt beavatkozást támogató szereplői által alkalmazott domináns, moralista megközelítést, különösen a múlt hónapban, Iránban a tüntetők ellen végrehajtott hatalmas razzia után.
Dicsérte az iráni ellenzéket, de nem jelentette ki, hogy a rezsimmel való tárgyalás legitimitást biztosítana neki. Ehelyett a hatalom mechanizmusára összpontosított, arra, hogy ki birtokolja azt, és hogyan tudja Washington bevonni őket az amerikai érdekek előmozdításába. Ez a külpolitikai realizmus alapvető felismerése: a rezsimekkel úgy kell foglalkozni, amilyenek, nem pedig amilyeneknek szeretnénk, hogy legyenek.
Ugyanakkor Vance az interjúban elfedi a saját realista ösztöneit azzal, hogy eltúlozta a Teherán által az amerikai érdekekre jelentett fenyegetést.
„Iránnak nem lehet nukleáris fegyvere – jelentette ki Vance. – Ha [Trump] úgy érzi, hogy a katonai beavatkozás az egyetlen lehetőség, akkor ezt fogja választani.” A probléma természetesen az, hogy ez utóbbi nyilvánvalóan nem az egyetlen lehetőség, bármennyire is kihívást jelent a diplomácia.
Irán mindenesetre következetesen tagadta, hogy nukleáris fegyvereket akarna – ezt az állítást az amerikai hírszerzés is megerősítette –, és 2025 első felében tárgyalásokat folytatott az Egyesült Államokkal, amíg Izrael megtámadta, majd később az USA is csatlakozott hozzá. Teherán még a júniusi háború után is jelezte, hogy hajlandó nukleáris tárgyalásokra, ezt követően Ománban meg is kezdődtek az amerikai–iráni egyeztetések. A perzsa állam korábban betartotta a nukleáris megállapodást, illetve beleegyezett abba, hogy ezt más országok meg is a vizsgálják.
Az alelnök a beszélgetés e részén elhagyta a saját pragmatikus hangnemét az Iránnal folytatott diplomácia akadályairól, és háborús fenyegetéssel járó célokat sugallt. Csakhogy ez a retorika nem a diplomáciai kiút felé, inkább a helyzet eszkalálódásához vezet. Ez az a keret, amelyen látszólag túlléptek az iraki háborúval és Irán politikai rendszerével kapcsolatos megjegyzései.
Vance két tűz között
Az interjút követő politikai reakciók tükrözték ezt a feszültséget: Vance fenyegetését azonnal támogatta az AIPAC, a neokonzervatív külpolitika zászlóvivője, amelyben azonban a Vance-féle populista tábor nem bízik. Ahogy Daniel McAdams, a libertariánus Ron Paul Intézet munkatársa megjegyezte, ez az összehangolódás nem szimpatikus a republikánus szavazók új generációja számára.
Az, hogy az AIPAC nyíltan az alelnök mellé áll, nem feltétlenül jelent előnyt számára, szerencsésebb, ha inkább titokban marad.
Vance nyilatkozatai feltárnak egy mélyebb, személyesebb politikai dilemmát azzal a háttérben, hogy ő 2028-ra elnökjelölti, majd elnöki ambíciókat dédelget. Jelenleg ugyanis egyrészt a Trump iránti rendíthetetlen lojalitását kell demonstrálnia, másrészt stratégiai kihívás előtt áll, hogy meghatározza a Trump utáni republikánus párt jellegzetes, győztes külpolitikai irányvonalát. Politikai szempontból Vance erőteljes pozícióból kezdi a 2028-as ciklust, hiszen nagyon sokan a Trump-féle mozgalom örökösének tekintik. A potenciális riválisai azonban készenlétben állnak.
Közülük Ted Cruz texasi szenátor úgy döntött, hogy támadást indít Tucker Carlson, Vance fontos szövetségese ellen, aki az Egyesült Államok végtelen háborúinak elkötelezett ellenzője a Közel-Keleten. Ezzel Cruz egy intervencionista, Izrael-barát hozzáállást képvisel Vance visszafogottabb álláspontjával szemben, amivel igényt tart a párt neokonzervatív és hagyományos irányvonalának támogatására.
Ezzel eljutunk Vance alapvető politikai problémájához, amit az Iránnal kapcsolatos megjegyzései is mutatnak. Egyrészt a republikánus párt hagyományos, intervencionista szárnya – amit Cruz és az AIPAC-hoz hasonlók képviselnek – továbbra is erős. Azzal, hogy támogatja az Irán elleni katonai erővel való fenyegetést, Vance azt jelzi ennek a frakciónak, hogy az alapvető biztonsági kérdésekben megbízható szövetségesük.
Másrészt a fejlődő republikánus koalíciónak, különösen a MAGA-tábor központi szereplőinek, az új, fiatalabb és populistább szavazóknak eltérő külpolitikai ösztönei vannak. Sokkal szkeptikusabbak a külföldi konfliktusokkal, kritikusabbak a szövetségesek, köztük Izrael feltétel nélküli támogatásával szemben, illetve olyan külpolitikát szeretnének, amely szigorúan a nemzeti érdekekre koncentrál. Vance azzal, hogy a közel-keleti háborúk veszélyeire és az Egyesült Államok érdekeire összpontosít a demokrácia terjesztése helyett, közvetlenül szólította meg ezt a realista, az alkukra hajlandó tábort.
Kérdés, hogy sikerül-e mindkét szavazóbázis igényeit kielégíteni. Vance-ra soha nem fognak az AIPAC–neokonzervatív erők természetes jelöltjeként tekinteni; ezt a szerepet már elfoglalták és megerősítették az olyan riválisai, mint Cruz és Marco Rubio külügyminiszter. Az előnye velük szemben a Trump populista bázisához fűződő kapcsolata és az, hogy a republikánus szavazóknak egyre növekszik az igénye egy fókuszáltabb, érdekeken alapuló külpolitikára.
Vance dilemmája tehát nem csak Iránról szól; ez egy előzetes jelzés arra, hogy képes-e kialakítani egy koherens külpolitikai irányvonalat, amely nem áldozza fel az egyedülálló politikai erősségeit egy olyan frakció megnyerése érdekében, amely soha nem lesz teljes mértékben az övé.
Érdemes már most kapcsolódni
Az alelnök beszéde előrejelzés arra, milyen belső viták és törésvonalak mentén alakulhat a Trump utáni amerikai külpolitika, illetve ebben hol nyílhat mozgástér Magyarország számára 2028-ra készülve.
A legfontosabb tanulság, hogy Trump egy tartós átrendeződés hordozója.
A republikánus párton belül egyre erősebb az a realista-populista irány, amely a nemzeti érdek mindenekfelett, a külföldi háborúkkal szembeni szkepszis és a moralizáló külpolitika elutasítása köré szerveződik. Ehhez Vance intellektuálisan közelebb áll, és sok ponton kompatibilis a magyar külpolitikai gondolkodással: szuverenitás-központúság, tranzakcionális diplomácia, nagyhatalmi realizmus. Ugyanakkor az is világos, hogy a neokonzervatív establishment nem tűnik el, sőt 2028 után is jelentős befolyása lehet, akár republikánus, akár demokrata adminisztrációról beszélünk. Számunkra ebből az következik, hogy kockázatos lenne kizárólag Trump személyéhez kötni az amerikai kapcsolatrendszert.
A Vance-féle dilemmában az a kérdés, melyik irány válik dominánssá: az érdekvezérelt realizmus vagy az intervencionista reflexekhez való visszatérés.
Stratégiai értelemben ezért hazánknak érdemes már most többcsatornás kapcsolatépítésben gondolkodnia a Trump utáni Amerikára készülve:
- Kapcsolódás a realista-populista republikánus körökhöz (Vance szellemi holdudvara, Tucker Carlson-féle hálózatok, háborúkritikus think tankek), amelyek hosszabb távon is alakíthatják a párt identitását.
- Narratív pozicionálás, amely Magyarországot a konfliktusok eszkalációját kerülő, stabilitásorientált európai szereplőként mutatja be, nem renitens szövetségesként, ami jól rezonál az amerikai választók háborús fáradtságával.
- Intézményi kapcsolatok erősítése a végrehajtó hatalmon kívül a kongresszussal, az állami szintű döntéshozókkal és külpolitikai műhelyekkel, hiszen a 2028 utáni USA politikája várhatóan még szerteágazóbb lesz.
A Vance-jelenség intő jel arra, hogy az Egyesült Államok külpolitikája belső vitákon keresztül új egyensúlyt keres, Magyarország érdeke ezért az, hogy időben beágyazódjon abba az irányzatba, amely az érdekvezérelt realizmust teszi a jövő amerikai külpolitikájának alapjává. Ez 2028 után a túlélés mellett pozíciónyerési lehetőség is lehet hazánk számára.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm Intézet álláspontjával.
Kapcsolódó:
Borítókép: Wikimedia Commons
