Európa egyre gyorsabb ütemben veszti el a hatalmát – állítja Emmanuel Macron, aki az informális EU-csúcs előtt már „grönlandi pillanatról” és szükségállapotról beszél. A francia elnök négy pontba sűrített reformlistája az EU gazdasági szuverenitásától a közös adósságig terjed – kiegészítve az Egyesült Államokkal szembeni konfrontáció felvállalásával.
Egy soron kívüli EU-csúcsra készülnek a tagállami vezetők, amit a versenyképességi lemaradás, a geopolitikai súlytalanság, a széttöredezett belső piac és a gazdasági visszaesés miatti pánik rántott össze. A február 12-i összejövetelen nem más lesz a főszereplő, mint Mario Draghi, aki túl azon, hogy valószínűleg újabb dörgedelmet intéz a vezetőkhöz azért, mert szinte semmit nem valósítottak meg nagy lelkesedéssel fogadott 2024-es javaslataiból, föderációs elképzeléseit is újra rá akarja majd tukmálni a kormányfőkre.
A találkozóra készülve a hazájában már szinte béna kacsaként vegetáló, de külpolitikai szinten még mindig építkező Emmanuel Macron villámgyorsan interjútengert szerveztetett magának, hogy még a csúcs előtt világossá tegye régi-új álláspontját a stratégiai autonómiáról, amelyért meglehetősen magányosan küzdött az elmúlt években.
A francia elnök kiindulópontja az, hogy Európa immár nem pusztán hátrányban, de geopolitikai és geoökonómiai „vészhelyzetben” van, és ha nem cselekszik sürgősen, akkor az amerikai technológia és a kínai import egyszerűen lesöpri majd a hatalmi asztalról. Macron négy fő pontban nyilatkoztatta ki, mit kellene tennie az EU-nak a gazdasági növekedés és a függőségek csökkentése érdekében. Ezek között sok újdonság nincs, de az, hogy a francia vezető ennyire kétségbeesetten hajtogatja újra és újra, az azt jelzi, hogy Draghi kritikái nagyon is megalapozottak.
Az egyik ugyanis éppen Draghi vesszőparipája, az EU-s szabályozások és bürokrácia drasztikus csökkentése, amely immár nemcsak a külföldi vállalatok befektetéseit lassítja le, de a legabszurdabb módon a saját beruházásokat is karámba zárja, ellehetetlenítve az innovatív vállalati működést. Emellett Macron a külföldi beszállítók diverzifikációját sürgeti, hogy a tagállamok el tudják kerülni a nem európaiaktól való függőséget. Utóbbit nem is annyira burkoltan az Egyesült Államokra értette, belevéve a technológia és (Oroszország lecserélése után némileg meglepő módon) az energiaimport területét is. Nem maradhatott ki a sorból az elnök legnagyobb vitát kavaró ötlete, a „Buy European” elve sem, amely – szerinte – az uniós ipar védelmének egyetlen letéteményese. Végül: a francia elnök sokkal több pénzt pumpálna az innovatív állami és magánberuházásokba (Draghi híres jelentésében a gazdaság megmentésére évi 800 milliárd euróról beszélt, ma már kevésnek tartja azt), az összeget pedig szerinte igenis a lehető legnagyobb hitelfelvétellel kellene előteremteni, amit aztán elsősorban a védelmi iparba, a mesterséges intelligenciába és a zöldtechnológiai befektetésekbe zúdíthatnának bele.
A „grönlandi pillanat”
Mindezek valóban nem számítanak újdonságnak, Macron azonban a Trump 2.0 alatt teljesen átformálódó geopolitikai helyzetet használja fel arra, hogy régi elképzeléseinek új lendületet adjon az EU-csúcson. A francia elnök „grönlandi pillanatnak” nevezte a fordulópontot, amikor az európai tagállamok végre megértették, amiről ő régóta beszél: az Egyesült Államok már nem tekinthető annak a partnernek, ami egykor volt. Óva int azonban attól, hogy a hirtelen trauma és a közvetlen veszély elmúlásával az unió ismét visszasüppedjen egy hamis biztonságérzetbe. Európa immár „egy nyíltan ellenséges” amerikai vezetéssel néz szembe, amely fel akarja darabolni az uniót. Mint fogalmaz: „A válság, amelyet átélünk, a legsúlyosabb geopolitikai törés pillanata”.
A francia elnök azonban Washington nyílt ellenszenvének érvelésével is meglepő kisebbségben van az az európai cégeket előnyben részesítő kőkemény szabályok bevezetésének ötletével. Az EU-s preferencia körüli vita ha lehet, még nagyobb törésvonalakra mutat rá a blokkon belül. Franciaország iparpolitikai elképzelései ugyanis ütik a német és olasz exportérdeket, valamint az északi és balti államok nyitott piacfelfogását. Számukra a „Buy European” nem stratégiai autonómiát, hanem szimpla, de annál veszélyesebb protekcionizmust jelent, amelynek a legnagyobb veszélye, hogy csökkenti a külföldi befektetési tőkét és a beruházásokat az unióban. A Macron ötletének hosszú távú hatásairól szóló kritikák között első helyen szerepel, hogy Európa egy zárt hatalmi blokká válik, ami aztán végképp agyoncsapja a versenyképességét. Németország egy lépéssel még tovább is ment, amikor arra célzott, hogy Macron gondolata annyira protekcionista, amennyire csak lehet, mert a „Buy European” valójában a „Buy French” helyettesítője a stratégiai autonómia leplébe csavarva.
Macron dühét egy igen súlyos személyes kudarc is táplálja: a közös stratégia és akarat sikertörténete lehetett volna a Future Combat Air System (FCAS), amelyet az elnök és Angela Merkel akkori német kancellár még 2017-ben indított útjára éppen az európai stratégiai autonómia szimbolikus, mára nagyon is gyakorlatias projektjeként. A francia, német és spanyol együttműködés célja egy hatodik generációs harci repülőgép gyártása lett volna, amely képes elindítani az amerikai ipartól való függetlenedést. A politikai ambíció azonban szembekerült a nemzeti bajnokok rivalizálásával, a technológiai nemzeti szuverenitás féltékeny őrzésével és a munkamegosztásról szóló feloldhatatlan vitákkal. A program megbénulását elsősorban a német és francia riválisok, a Dassault és az Airbus közötti konfliktus okozta: míg Franciaország a teljes körű kontrollt tekintette a katonai szuverenitás feltételének, Németország az együttműködésen alapuló, konszenzusos ipari modellt erőltette. A jelek szerint mára az egész projekt halott (bár Macron ragaszkodik hozzá, hogy hivatalosan Berlin még nem szállt ki a történetből, addig pedig a megszűnéséről sem lehet beszélni), a kudarc pedig arra a paradoxonra mutat rá, ami miatt egy EU-csúcsot előkészítő EU-csúcsot kellett összehívni. Miközben Brüsszel gyors újrafegyverkezésről és közös európai ipari felfuttatásról beszél, a tagállamok még egy háromoldalú együttműködést sem képesek működtetni. A nemzeti szintű ipari szuverenitás így felülírja az európaiét, ami a realitások szempontjából érthető ugyan, de inkább megerősíti az amerikai technológiai függőséget annak lazítása helyett.
Macron természetesen előkapta azt az ütőkártyát is, amelyet Ursula von der Leyen is szívesen kijátszik. Mint mondja, Európának nem szabad alábecsülnie a képességeit, hiszen mérete, 450 milliós piacának nagysága és jogrendje még mindig nagyon jelentős, amit geopolitikai és technológiai előnnyé kell kovácsolnia, mielőtt a nagyhatalmak kiszorítják a versenyből. Az interjúcunamival a francia elnök megágyazott a borítékolhatóan feszült hangulatú EU-csúcsnak és a felszínre kerülő, súlyos érdekellentéteknek. Informális eseményről lévén szó, sok mindent nem tudunk majd meg az ott zajlottakról, az a tény azonban, hogy Mario Draghi és föderalista tervei lesznek a főszereplők a találkozón, messze túlmutat az egységes piac megerősítésének egyébként nagyon is észszerű tervein. Az informális találkozó ezért aligha hoz látványos áttörést, a valódi vita ismét arra egyszerűsödik majd, hogy Európa képes-e egyáltalán közös akaratot felmutatni történetének egyik legszerencsétlenebb időszakában, amikor a gazdasági méret önmagában már messze nem jelent automatikus hatalmat.
***
Kapcsolódó:
Fotó: WEF
