Az orosz közéleti és stratégiai gondolkodásban az elmúlt időszakban ismét előtérbe került az eurázsianizmus és a hozzá kapcsolódó szkíta örökség gondolata. Ez a múltidézés azonban inkább tűnik intellektuális pótcselekvésnek és legitimációs kényszernek, mint működőképes geopolitikai programnak.  

Egy friss orosz véleménycikk az eurázsianizmust a lengyel szarmatizmussal állítja párhuzamba: ahogyan a lengyel dzsentri a szarmata ősökhöz kötötte magát, úgy kapcsolja össze az orosz gondolkodás a rusz–szláv államiságot a szkíta, majd a mongol horda sztyeppei világával. Mindez azonban leginkább az orosz önkeresés bizonytalansága, nem pedig egy kiforrott geopolitikai doktrína. 

A Vzgljad portálon megjelent cikkben a szkítizmus nem pusztán történeti utalás: identitásbeli és legitimációs útkeresés a jelen geopolitikai helyzet oldására. Az orosz érvelést önmagában is vizsgálhatjuk, mégis többet látunk, ha mindezt tágabb tér- és időhorizontba helyezzük: mit jelentett valójában a sztyeppe világa, hogyan szakadt meg ez a mozgástér és miért válik mindez újra relevánssá az átalakuló Eurázsiában? 

A sztyeppei mozgástér mint alapállapot 

Az eurázsiai sztyeppe nem államok láncolata volt, inkább olyan folyosó, amelynek a Kelet-Ázsiától a Kárpát-medencéig húzódó több ezer kilométer hosszú összefüggő terében a vándorlás évtizedeken át meghatározó jelenség volt.

A politikai hatalmat ezért a mozgás ellenőrzése jelentette, nem pedig lezárt határok. 

Fiatalok, nemzetségek, törzsek, katonai és elitcsoportok vándoroltak kelet és nyugat között, gyakran többször is visszatérve. Az identitás rétegzett volt, az etnogenezis folyamatszerű, az államiság pedig mozgásra épülő szervezési forma – mondhatnánk, hogy ez volt a „sztyeppei autósztráda”. 

A magyar szkítizmus mint folyamatértelmezés 

Ebben a történelmi térben értelmezhető a magyar etnogenezis körüli vita is. A hazai gondolkodásban megjelenő szkítizmus nem egy felsőbbrendűségi vagy birodalmi legitimáció, csupán egy keret. A kérdés nem a valódi eredet egyetlen pontjának kijelölése, inkább az, hogy miként alakult ki a Kárpát-medence népessége egy hosszú távú sztyeppei hullámzás közepette. 

Az az elmélet, amely szerint a magyar honfoglalás folyamatos be- és kivándorlás, nem csupán egyetlen epizód, jól illeszkedik a sztyeppei világ működéséhez. Ebben az olvasatban a szkíta örökség olyan történeti folyamat, amely egy adott földrajzi térre volt jellemző, ami jelentősen különbözik attól a narratívától, amely a múltat hierarchikus rendbe szervezi, majd egyfajta politikai hierarchiát vezet le belőle. 

Ebből a nézőpontból a döntő kérdés a sztyeppei világ identitásformálásán túl az, hogy mikor és hogyan szakadt meg az a mozgástér, amelyben ez a hullámzás volt a természetes rend. 

A sztyeppei autósztráda lezárása – az eurázsianizmus töréspontja 

A sztyeppei mozgások nem szűntek meg. A törést az jelentette, hogy az északi irányból megerősödő keleti szláv államalakulatok – a varég eredetű Kijevi Rusz örökségére épülő, később Moszkva köré szerveződő hatalom – fokozatosan elérték a sztyeppei tér peremeit, majd egyre mélyebben benyomultak.

Az erdőhöz és folyóhoz kötődő, erődökre és közigazgatásra épülő államszervezési modell lépésről lépésre szűkítette azt a mozgásteret, amelyben a sztyeppei világ működött. 

Ez a folyamat tipikus ütközés az államtípusok között, hiszen a mozgásra épülő életmód nehezen illeszthető a területhez kötött, adminisztratív kontrollhoz. Amikor ez utóbbi megszilárdult, a sztyeppei világ ideje lezárult, a folyosó átjárhatósága pedig csökkent. Innen érthető az orosz eurázsianizmus belső ellentmondása: annak a világnak akar az örököse lenni, amelynek a működési feltételeit a modern állami berendezkedés számolta fel. 

Ezért válik az eurázsianizmus sokszor szimbolikussá, hiszen erős történeti utalásokkal dolgozik, csakhogy egy zárt térben nehezen formálható valódi mozgáselméletté. 

Orosz, magyar és török „szkítizmus”: három eltérő használat 

A szkíta örökségre sokan jelentkeznek, melynek a politikai használata eltérő logikák mentén jelenik meg. 

Az orosz változat elsősorban birodalmi legitimációra épít: a múltból a hierarchiát és a központi szerepet veszi át, a térséget pedig a saját befolyási övezetének tartja. 

A magyar megközelítés – legalábbis amikor nem ideologizált formában jelenik meg – történeti kontinuitást keres, nem birodalmi rendet. 

A török értelmezésben ezzel szemben a közös múlt összekötő elem a gazdasági, infrastrukturális és politikai projektekhez, nem pedig lezárt identitás. Ez a logika sokkal közelebb áll a sztyeppei világ eredeti, mozgásalapú működéséhez. 

Szibéria ösvényei és útjai 

Szergej Karaganov orosz politológus írása jól illeszthető az eurázsianizmus–szkíta örökség vitájához, mert megmutatja, hogyan fordítják le Moszkvában az identitást technokrata nyelvre. A szerző Szibéria fejlesztését civilizációs projektként írja le, amelynek célja az orosz stratégia súlypontjának keletebbre tolása, Ázsia belseje felé. Ennek a gerince egy északabbra húzott kelet–nyugat szállítási folyosó kiépítése lenne – a Transzszibériai vasút és a Bajkál–Amur-fővonal fölött –, valamint egy észak–déli útvonalháló, amely Dél-Szibériát a jeges-tengeri hajózási útvonalhoz, illetve Kínához és Délkelet-Ázsiához kapcsolja. A koncepció mögötti érvelés egyszerre logisztikai és katonai-stratégiai: redundancia, tartalék útvonal, a permafroszt és az éghajlati kockázatok figyelembevétele, a folyami szállítás rehabilitációja, illetve a vasúti, a folyó menti, közúti, tengeri csomópontokból felépített multimodális átjárók kialakítása. 

A szerző az orosz eurázsianizmus egyik belső ellentmondását igyekszik megmagyarázni.

Amennyiben a sztyeppei mozgásteret a modern államépítés megszüntette, akkor a jelenkorban az állam beruházásokkal próbál új mobilitást teremteni, méghozzá szigorúan kontrollált, infrastruktúrába fektetett formában.  

Csakhogy ennek a sebezhető pontja rögtön látszik. A projekt gyorsítása érdekében Karaganov ázsiai, köztük kínai kivitelezési megoldások bevonását is említi, sőt provokatív módon külső munkaerő bevonását is felveti, ami a szankciós környezetben és az orosz demográfiai korlátok mellett egyszerre tűnhet racionálisnak és kockázatosnak. Csakhogy ezzel a „szibériai fordulattal” a logisztikai önállósodás szándéka mellett nő a technológiai és finanszírozási függés, noha a térség hálózatosodását a középső folyosó és a türk együttműködés nem Moszkva-központtal képzeli el. 

A török–türk térnyerés és az új eurázsiai dinamika 

A következő évtizedekben a török befolyás jó eséllyel erősödik a türk együttműködésen belül, méghozzá Közép-Ázsia geopolitikai súlyának növekedésével.

A középső folyosó, a katonai-technológiai együttműködés és az intézményesülő kapcsolatrendszer egy olyan hálózatos Eurázsiát rajzol ki, amely már nem Moszkva köré szerveződik. 

Ez természetesen nem jelenti Oroszország hirtelen eltűnését, csupán a relatív leértékelődését egy többközpontú térben. Ebben pedig az orosz eurázsianizmus statikus, államközpontú logikája egyre kevésbé illeszkedik a valós mozgásokhoz. 

A török–türk együttműködés erősödése Moszkva számára nem csupán a posztszovjet térben jelent kihívást, hanem belső stabilitási kérdéseket is érint. Oroszország területén ma is jelentős lélekszámú türk népesség él – a Volga–Urál térségében, a Kaukázusban és Szibéria egyes részein –, amely történetileg, nyelvileg és kulturálisan is kapcsolódik ahhoz a sztyeppei világhoz, amelynek politikai újraszervezésére Ankara ma hálózatos keretek között tesz kísérletet. 

Így a türk identitás megerősödése a tágabb eurázsiai térben óhatatlanul túlmutat a külpolitikai versenyen, ahogy az orosz állam kohéziója szempontjából is érzékeny kérdés. 

Nem véletlen, hogy az orosz stratégiában a belső szeparatizmus problémája következetesen biztonságpolitikai és terrorizmusellenes színezetet kap. Ez az átfogalmazás lehetővé teszi, hogy az etnikai és regionális problémákból fakadó feszültségek ne identitás- vagy önrendelkezési kérdésként, inkább rendészeti és katonai problémaként jelenjenek meg. Ebben az olvasatban a török–türk térnyerés a regionális együttműködésen túl olyan folyamat, amely – még ha közvetetten is – alternatív kapcsolódási pontokat kínálhat az orosz birodalmi tér egyes peremvidékein, és ezért Moszkva szemében egyértelműen potenciális destabilizáló tényező. 

Miért nem „szkítázik” Kína? 

Kína ebben a térben tudatosan más nyelvet használ, a történeti öröksége ugyanis az agráradminisztratív államiság, nem pedig a sztyeppei mozgás, hiszen az utóbbi korábban számára inkább külső kihívás volt, kevésbé identitásforrás – nem véletlenül épült meg a nagy fal. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének hosszú távú érdekei az orosz Távol-Keleten és a határtérségekben. Kínában időről időre felbukkannak a „történeti igazságtételre” való utalások, beleértve a 19. századi területvesztéseket és az orosz Távol-Kelet egyes városait – például Vlagyivosztokot, amelyet egyes kínai nacionalista körök Haisenvaj néven emlegetnek – mint egykori kínai vonatkoztatási pontokat. Ez semmiképp sem hivatalos területi követelés, inkább az emlékezetpolitika megnyilvánulása, amely jól jelzi a térség különbségeit –

a kínai oldalon a dinamizmus és a nagyszámú népesség, az oroszon a ritka betelepülés és a kapacitáshiány a jellemző.  

Ebből a nézőpontból Karaganov szibériai „civilizációs projektje” kap egy rejtett értelmezési réteget, hiszen a nagy infrastruktúra- és városfejlesztési program a gazdasági racionalitás és logisztikai redundancia mellett a szuverenitás megerősítése is. Vagyis az orosz állam jelenlétének megerősítése azokban a térségekben, ahol a kínai tőke, munkaerő és piac közelsége önmagában is növeli Peking alkupozícióját. A paradoxon az, hogy a szerző a gyorsítás érdekében kínai kivitelezési kapacitások bevonásáról is beszél, vagyis egyszerre van jelen a kínai befolyás kizárásának vágya és az ottani kínai kapacitásokra épülő modernizáció kényszere. 

Peking mindezekre nem identitásalapon tekint, számára ez pusztán fejlesztési és beruházási kérdés, ezért nem kíván sem a türk, sem az orosz narratíva mellé állni. Ez egy pragmatikus döntés: az infrastruktúra és a finanszírozás ugyanis kevésbé megosztó, mint a történeti örökség kisajátítása. 

Az orosz eurázsianizmus és a hozzá kapcsolt szkíta narratíva tehát nem egy koherens geopolitikai projekt, sokkal inkább egy bizonytalan önmeghatározási kísérlet. Oroszország ezzel egy olyan világ örökségére hivatkozik, amelyet képtelen visszaállítani, miközben egyre több szereplő – különösen a török–türk tér – működőképesebb alternatívát kínál az eurázsiai kapcsolódásra. 

Az pedig továbbra is nyitott kérdés, hogy

ki tudja hitelesebben értelmezni és működtetni azt a teret, amely egykor a sztyeppe világa volt, és amely ma újra átrendeződik. 

Kapcsolódó: