A birodalmak bukása ritkán következik be egyetlen nagyobb csatában, sokkal gyakoribb, hogy a bizalom lassú leépülése, a rossz gazdaságpolitikai döntések és a realitások tagadása vezet el ehhez. Amit ma a dollár kapcsán látunk, az ebbe a mintázatba illeszkedik, de egy csavarral: ezúttal a birodalom központjából, Washingtonból irányítják a folyamatot, rövid távú előnyökért feláldozva a hosszú távú stabilitást. 

A tízszázalékos figyelmeztetés 

A dollár strukturális bizalomvesztése elkezdődött.

A statisztikák szerint az amerikai valuta értéke az év eleje óta 10 százalékkal csökkent az olyan főbb devizákhoz viszonyítva, mint az euró, a jen, a jüan vagy a font. 

Ez a gyengülés nem a szokásos piaci hullámzás része, a grafikonok egyértelműen mutatják a kereskedelemmel súlyozott árfolyam szabadesését.  

De miért történik mindez?  

A válasz az Egyesült Államokba vetett intézményi bizalom drámai megrendülésében keresendő, a piacok ugyanis a gazdasági adatok mellett a politikai kockázatot is beárazzák – és Amerika ma, paradox módon, a világgazdaság egyik legnagyobb politikai kockázati tényezőjévé vált.

A mar-a-lago-i egyezmény 

A jelenlegi helyzet legmegdöbbentőbb eleme, hogy a dollár gyengülése nem csupán a piac ítélete, de a washingtoni és a Trump-adminisztrációhoz köthető floridai körök deklarált célja is. A formálódott mar-a-lago-i egyezmény lényege egy cinikus, de pragmatikus alku:  

a dollár szándékolt gyengítése az amerikai export versenyképességének javítása érdekében. 

Egy gyengébb dollárral ugyanis az amerikai ipar levegőhöz jut, a Make America Great Again szlogen pedig gazdasági tartalommal telik meg. A gyakorlatban azonban ez a stratégia a globális pénzügyi rendszer alapjait feszíti szét. A Trump-adminisztráció kereskedelempolitikai kiszámíthatatlansága és a szövetségeseivel szembeni konfrontatív fellépése azt az üzenetet küldi a világnak, hogy az Egyesült Államok többé nem a rendszer őre, sokkal inkább egy olyan, a saját érdekeit előtérbe helyező játékos lett, amely bármikor hajlandó felrúgni az asztalt. 

Még aggasztóbbak azok a javaslatcsomagok, amelyek a Fed függetlenségét vették célba. A kamatpolitika fiskális érdekek alá rendelése, avagy a pénznyomtatás politikai megrendelésre történő beindítása az utolsó gátat is átszakítaná az infláció előtt. Ha a világ azt látja, hogy a dollár értékét a mindenkori elnök politikai túlélése határozza meg, a tartalékvaluta-státusz napjai meg vannak számlálva. 

A kockázatmentes eszköz mítoszának vége 

A globális pénzügyi rendszer évtizedeken át arra az axiómára épült, hogy az amerikai állampapír a világ legbiztonságosabb befektetése.

Ez volt a kockázatmentes hozam etalonja.  

Mára azonban ez az állítás nem igaz. 

Tizenhét évvel ezelőtt a külföldi kormányok és jegybankok képviselték a stabilitást, amelyek az amerikai portfólióbefektetések 38 százalékát birtokolták. Ők nem spekuláltak, ellenben fenntartották a rendszert. Mára ez a stabil kereslet megszűnt, a helyét a kockázatkereső magánbefektetők vették át, akik a legkisebb neszre is menekülőre fogják. Ez a folyamat pedig rendkívüli mértékben növeli a dollár és az állampapírpiac sérülékenységét. 

Az amerikai döntéshozók a terveik szerint különadókat vagy használati díjakat vetnének ki a külföldi államkötvény-tulajdonosokra. A világ első számú hatalma tehát azt fontolgatja, hogy megadóztatja azokat, akik finanszírozzák az adósságát. Ez a befektetők közvetlen vagyonvesztését jelenti, és azt eredményezi, hogy az amerikai állampapír elveszíti a kockázatmentes státuszát. Innentől kezdve a dolláreszközök tartása politikai kockázat. 

Menekülés a dollárból 

Míg a dollár 1999-ben a globális jegybanki devizatartalékok 72 százalékát tette ki, mára ez az arány 57-re zuhant, ami a hegemónia egyértelmű visszaszorulása. 

A világ jegybankjai nem várják meg, amíg Washingtonban eldöntik, mennyit is ér a pénzük, inkább védekező üzemmódba kapcsoltak: a dollár helyett az arany felhalmozása lett az új irányvonal, mert az utóbbit nem lehet egy elnöki rendelettel leértékelni, és ami a legfontosabb:  

nem lehet szankciós politikával befagyasztani.  

A dollár, amit a geopolitikai feszültségek és a szankciós politika fegyverévé alakítottak, már nem képes betölteni a kizárólagos menekülőeszköz szerepét. Sőt, ironikus módon a problémák forrása ma már maga az amerikai belpolitika és a gazdasági döntéshozatal. 

Ki tölti be az űrt? 

A dolláralapú rendszer politikai fegyverként való alkalmazása kétélű. A szankciók globális kiterjesztése ugyanis épp azokat a szereplőket idegenítette el a piactól, akik korábban a stabilitást garantálták. A Kelet és a globális dél országai számára a dollár tartása ma már szinte nemzetbiztonsági kockázat. 

Ebben a környezetben a globális tőke új, kiszámíthatóbb pontokat keres. Az amerikai befektetési környezet kockázati megítélésének romlása lehetőséget teremt más régióknak, de csak akkor, ha képesek elkerülni az egyoldalú nyugati finanszírozási kitettséget. A tőke ugyanis nem tűnik el, csak helyet változtat, most éppen menekül onnan, ahol a tulajdonjogot és a pénzügyi szuverenitást politikai feltételekhez kötik.

Felkészülés a dollár utáni világra 

Az idei év még valószínűleg nem hozza el a dollár azonnali halálát, de a mar-a-lago-i egyezmény alapján az Egyesült Államok a saját exportérdekeit és a belső adósságkezelését a globális pénzügyi rendszer stabilitása elé helyezi, ami hosszabb távon a dollár globális szerepének a végét jelentheti. 

A legfontosabb tanulság az, hogy a jövőbeli válsághelyzetekben már nem számíthatunk a USA-ra mint végső hitelezőre. Az a rendszer, amely évtizedekig a biztonságot jelentette, mára a bizonytalanság forrásává vált, a dollár strukturális bizalomvesztése egy új, többpólusú pénzügyi világrendet teremthet. Azok az államok, amelyek ezt időben felismerik és diverzifikálnak – legyen szó aranyról vagy alternatív devizákról –, túlélhetik ezt az időszakot. Akik viszont továbbra is a washingtoni kockázatmentesség illúziójába ringatják magukat, azok a saját vagyonukkal fizethetik meg a birodalmi átrendeződés árát. 

Fotó: Dreamstime 

Kapcsolódó: