Amikor a nemzetek a zöldátállásról beszélnek, ritkán esik szó arról a kardinális kérdésről, hogy valójában ki birtokolja a zöldátmenetet hajtó akkumulátorok teljes értékláncát. Indonézia, amely gőzerővel robog afelé, hogy Délkelet-Ázsia elektromosjármű-ipari (EV) központjává váljon, egyre élesebb paradoxonnal szembesül:  

minél több külföldi működő tőkét vonz be, annál kevésbé tudja a saját kezében tartani a pénzügyi kontrollt.  

A Johns Hopkins Egyetem tanulmánya éppen erre a jelenségre világít rá, bemutatva Jakarta új, „akkumulátorszuverenitásnak” nevezett stratégiáját, ami már nem éri be a puszta bányászattal, alapanyaggyártással és akkuipari összeszereléssel. A helyi kormányzat újra akarja írni az egyenletet, biztosítva, hogy az ökoszisztémát formáló tőke a nemzeti érdekeket szolgálja, ne csupán a külföldi befektetőket gazdagítsa. 

Helyi érdekek vs. külföldi döntések 

A tét jóval több, mint az igen jelentős helyi nikkelbányászat és feldolgozás jövője. Indonézia 2020 és 2025 között több mint 30 milliárd dollárnyi befektetési ígéretet kapott az olyan óriásoktól, mint a kínai CATL (6 milliárd dollár) vagy a dél-koreai LG.  

Ez ugyan sikernek hangzik, ám sebezhetővé teszi az országot: a technológia és a finanszírozás ugyanis importált, a tulajdonosi jogok, azaz a döntési központok pedig külföldön, a kínai és koreai döntéshozóknál maradnak.  

Van válaszuk 

Mindez egy 20 milliárd dolláros, a fejlett országok által Indonéziára kényszerített zöldipari támogatási program, a Just Energy Transition Partnership (JETP) következménye, mivel emiatt a zöldátálláshoz szükséges tőke lassan vagy egyáltalán nem érkezik meg az országba. A JETP a nyugati világ válasza volt a kínai befolyásszerzésre, egyfajta lokális „zöld Marshall-terv” Indonézia dekarbonizációjához.  

A program azonban csapdának bizonyult, mert a nyugati befektetők a kifizetéseket szigorú, éveken át húzódó strukturális reformokhoz – például a piac teljes liberalizációjához és a transzparencia növeléséhez – kötötték, amit Jakarta rákényszerített nyomásgyakorlásként élt meg. Emiatt  

a beígért tőke elakadt a bürokratikus útvesztőkben, és lassan vagy egyáltalán nem érkezett meg a tényleges projektekhez.  

A nehézkes, politikai elvárásokkal terhelt feltételrendszer éles ellentétben áll a keleti befektetők pragmatizmusával, ami arra sarkallta Indonéziát, hogy a nyugati segítségre várás helyett saját finanszírozási utakat keressen. 

Felpöröghet a hibrid modell 

Ez lett az indonéz hibrid modell, amely tehát  a bürokráciára várakozás helyett pragmatikus üzleti logikát követ: az állam a helyi, INA nevű vagyonalapon keresztül közvetlenül beszáll a projektcégekbe tulajdonosként. Például a beruházásokban közösen viselik a kockázatot a befektetőkkel, így gyorsan felpöröghet a gazdaság. Erre példa a Cirata projekt, Délkelet-Ázsia legnagyobb úszó naperőműve Nyugat-Jáván, 145 MW kapacitással, amely 2023 novembere óta üzemel és mintegy 50 ezer háztartást lát el zöldenergiával. Ez, az indonéz állami tulajdonú villamosenergia-szolgáltató (PLN) és az emírségekbeli Masdar közös vállalkozása bizonyítja: a konkrét üzleti partnerségekre épülő  

hibrid modell sokkal gyorsabb és hatékonyabb a zöldátállásban, mint a bonyolult nyugati hitelprogramok. 

Klímavédelmi aspektusok 

Ez a stratégia klímavédelmi eszköz is, nem csupán gazdasági. A trópusokon, ahol az árvizek és a tengerszint-emelkedés mindennapos fenyegetést jelent, az energiaátmenetre sokan a túlélés zálogaként tekintenek. A Pénzügyi Szolgáltatások Hatósága a hazai hitelezőket is a zöldprojektek felé tereli, összekapcsolva az iparfejlesztést a dekarbonizációval. A cél ambiciózus: 2060-ig 58 százalékkal csökkenteni a szektor kibocsátását. Ahogy arra a Johns Hopkins Egyetem tanulmánya is rámutat, ez a fajta erőforrás-nacionalizmus már arról szól, hogy egy feltörekvő gazdaság finanszírozója is akar lenni a saját ellenálló képességének, nem csupán a beszállítója. 

Illusztráció: Freepik

Kapcsolódó: