„A világ a romboló politikák szakaszába lépett” – hangzik a müncheni biztonsági konferencia idei biztonsági jelentésének vezetői összefoglalója, ami a találkozó tételmondata is lehetne. A második világháború utáni világrend a szemünk láttára omlik össze, a folyamatot egyrészt az „America First” szellemiség gyorsítja, másrészt a nyugati államok fokozódó kiábrándultsága a liberális és demokratikus nemzetközi intézményekből. 

A biztonsági indexben szereplő összes G7-országban a válaszadók többsége túlzottan bürokratizáltnak és szigorúnak látja a belföldi és a nemzetközi politikai struktúrákat, amelyeket lehetetlen megreformálni és a polgárok érdekeinek szolgálatába állítani. Ebben az új légkörben azok a politikusok vagy pártok emelkednek fel, akik „buldózereket, bontókalapácsokat és láncfűrészeket használnak” a régi rend lebontásához. Emellett a közös, univerzális értékeket is el lehet felejteni –  

a nemzetközi kapcsolatok immár nyíltan az érdekek mentén szerveződnek: a pragmatikus együttműködéseket felváltják a tranzakciós ügyletek, az egyes régiókban pedig az erő lesz a szervező elv. 

Véget ért a Pax Americana kényelme 

Ebben a kaotikus és egyre bizonytalanabb világban Donald Trump világossá tette, hogy a békét csak az erőn keresztül lehet fenntartani, viszont az Egyesült Államok – elhagyva a világ csendőrének szerepét –nagyobb és aktívabb együttműködést vár a partnereitől ennek érdekében. Azt, hogy Washington elhagyja a régi rendet, különösen Európa és a csendes-óceáni térség érzi majd meg. Az itteni szövetségesek ugyanis régóta a „Pax Americana” kényelmét és előnyeit élvezték, mostantól viszont nagyobb szerepvállalásra lesz szükségük a fejlődésük és a növekedésük fenntartásához. Mindezt nehezíti, hogy az említett folyamatok a globális kereskedelem, illetve a fejlesztési és a humanitárius segítségnyújtás területén is gyökeres változásokat hoznak.  

Európa magára marad Ukrajna támogatásában, ezért szembe kell néznie a fokozódó orosz hibrid hadviselés esetleges kampányaival – dezinformációs tevékenységekkel, kibertámadásokkal –, illetve az autonómiájának a megerősítését övező kihívásokkal. Mindezt nehezíti a kontinensen belüli egyre nagyobb széthúzás és nézeteltérés, valamint az EU mind inkább lemaradó gazdasága. 

A Csendes-óceán térségében Kína egyre erőteljesebben törekszik a dominancia megszerzésére, ami veszélyezteti a regionális stabilitást. Azzal, hogy az USA a nyugati féltekére fókuszál, az itteni szövetségesek számára kétségessé és bizonytalanná váltak a korábbi biztonsági garanciák, ami arra ösztönzi őket, hogy fokozzák a védelmi és katonai képességeiket. Ez azonban aggodalmakat vált ki, így egy fokozódó fegyverkezési spirál felé vezethet a régióban. Sok amerikai partner attól tart, hogy Washington számára jelenleg fontosabb a megállapodás Pekinggel, mint a partnereinek támogatása. Az EU-hoz vagy a NATO-hoz hasonló mechanizmusok hiányában az indo–csendes-óceáni térség szereplői két tűz között állnak: egyrészt igyekeznek bebiztosítani az Egyesült Államok elkötelezettségét, másrészt biztosítékot keresnek Kínával szemben. 

A fokozódó verseny és Trump vámháborúja a globális kereskedelemre is egyre nagyobb nyomást helyez és töréseket okoz abban. Eközben Kína folytatta a piactorzító gyakorlatait (például az árudömpinget vagy a hatalmas állami ágazati támogatásokat), illetve fokozta a gazdasági fojtópontok fegyverként való felhasználását (például egyes kritikus nyersanyagok exportjának korlátozásával).  

A két nagyhatalom közötti kereskedelmi háborúba a többi állam is belesodródik, így az általuk bevezetett protekcionista intézkedések vagy ellencsapások tovább erodálják a globalizált gazdasági rendszert. 

A világkereskedelemhez hasonlóan a fejlesztési, a humanitárius együttműködés és segítségnyújtás is régóta nehézségekkel küzd. Trump szkeptikus hozzáállása a segélyezési rendszerekhez, illetve az USA ki- vagy hátralépése a különböző szervezetekből egzisztenciális válságba sodorta a humanitárius segítségnyújtás intézményeit.  

Tavaly Vance sokkolt, most Rubio érkezik 

Münchenbe tehát számos jelentős kihívás árnyékában érkeztek a résztvevők, de sokan közülük még mindig hisznek a szabályokon alapuló rendben és az együttműködésben. Az európaiak számára azok a gyakorlati lépések kerülhetnek a viták középpontjába, amelyek a kockázatcsökkentéshez szükségesek az Egyesült Államokkal kapcsolatban. 

J. D. Vance amerikai alelnök tavaly keményen rárförmedt Európára, azt hangoztatva, hogy a liberális demokráciák semmibe veszik az emberek akaratát, valamint veszélyeztetik a kulturális és vallási szabadságot azáltal, hogy elbuktak az illegális migráció kezelésében. Az idén talán kevésbé kell tartanunk egy ilyen hideg zuhanytól, ugyanis most Marco Rubio vezeti az amerikai delegációt. Az általában visszafogottabb és diplomatikusabb amerikai külügyminiszter valószínűleg nem fog hasonló sokkot okozni, ráadásul Európa már hozzá szokhatott a Trump-kormányzat „meglepetéseihez” és trükkjeihez, így felkészültebben várhatja az eseményt. 

A fókuszban a nagyobb autonómiával,  

a szereplők idén arra keresik a választ, hogy mit jelent az európai liberális demokráciák számára a régi világrend pusztulása, valamint az ennek nyomában jelentkező kihívások, és hogyan lehetnek képesek leküzdeni ezeket.  

Mark Carney kanadai miniszterelnök Davos óta a multilaterális új rendszer szószólója – bár az értékalapú realizmusa igencsak képmutató –, akinek a nézeteit Alexander Stubb finn elnök is osztja, aki reméli, hogy Münchenben sikerül javítani a kapcsolatokat Európán belül és Kanadával is. Hangsúlyozta, a cél az, hogy „megreformáljuk a fennálló nemzetközi intézményeket”. 

A találkozót megelőzően Friedrich Merz német kancellár arra is felhívta a figyelmet, hogy  

ha az öreg kontinens szeretné, hogy ismét komolyan vegyék, akkor „meg kell tanulnunk az erőpolitika nyelvét”. 

Vannak azonban szkeptikusak is: Mark Rutte NATO-főtitkár szerint Európának szüksége van az Egyesült Államokra, ezért abba kell hagyni az álmodozást, helyette pedig arra törekedni, hogy biztosítsák Washington elköteleződését. 

Arról, hogy a gyakorlatban és a beszédekben melyik irány lesz a domináns, február 14-én tudhatunk meg többet, amikor Rubio után többek között Ursula von der Leyen, Alexander Stubb, Mark Rutte és Kaja Kallas is felszólal. A konferenciára meghívták Volodimir Zelenszkijt és María Corina Machadót, akivel Venezuela jelenlegi helyzetéről fognak beszélgetni. 

München mindig fontos fórum volt a világ biztonsági kihívásainak megtárgyalására, azonban az idei még jelentősebb esemény lehet, hiszen a régi világrend összeomlása közepette teret adhat egy új megalapozásáról szóló diskurzusnak. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: X/Munich Security Conference