A várak a bizonytalan időkben születnek – legalábbis a középkort idéző mondás szerint. Az EU vezetői most valóban egy várban keresték a versenyképesség receptjét, ezért a helyszín sajátos keretet kölcsönzött a tanácskozásnak. Mintha a megoldások keresésével együtt a távolságot is igyekeznének megszüntetni a politikai valóság és a hétköznapi tapasztalat között. 

„A várak megjelenése Európában nagyrészt a Karoling Birodalom összeomlásának következményei voltak, és válaszul szolgáltak a hatalmi vákuum bizonytalanságára és az annak lehetséges következményeitől való félelemre.”  

A Matt Lewis középkortörténésztől idézett mondat önkéntelenül is illik az EU belgiumi Alden Biesenben tartott informális vezetői elvonulására. A helyszín a biztonság, az elzártság és a kontroll ígéretét hordozza, a kérdés pedig az, hogy a falak között a reformok felé vezető kijáratot keresték-e, vagy inkább a politikai kockázatoktól védő menedéket. 

Stratégiai elvonulás valódi döntések nélkül 

A megbeszélés célját hivatalosan stratégiai brainstormingként írta le az Európai Tanács (ET): versenyképesség, reziliencia, megfizethetőség és minőségi munkahelyek. António Costa, az ET elnöke azt is hangsúlyozta, hogy a találkozó épp azért informális, hogy a vezetők a „következtetések terhe” nélkül gondolkodhassanak. Ez a mondat a brüsszeli szóhasználatban azt jelenti, hogy politikai irányjelzők ugyan születnek, de a végrehajtási döntések későbbre tolódnak. 

A sajtóban fellelhető összefoglalók azt a kérdést emelik ki, hogy vajon az EU miként tud „túlélni” a kiélezett amerikai–kínai versenyben. Ennek kapcsán megjelenik az a frusztráció, hogy a vezetők sokat beszélnek, de keveset cselekszenek, a stagnálás pedig részben a tagállami érdekek ütközéséből fakad. A svéd miniszterelnök idézett mondata („túl sok beszéd, túl kevés cselekvés”) ebben a kontextusban inkább vádirat, mint bátorítás. 

Reformelképzelések 

A reformok egyik legkonkrétabb listáját a Reuters szerint Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke hozta: megtakarítási és beruházási unió (a tőkepiaci integráció felpörgetése), digitális euró, egységes piac mélyítése, innováció, intézményi keretek megerősítése. Mindennek a politikai súlyát az adja, hogy a dokumentum a közös „európai biztonságos eszköz” (safe asset) gondolatát is felveti, ami több országban a közös adósság régi vitáját nyitja meg, ráadásul a bankunió hiányzó elemei (betétbiztosítás, likviditási keretek) is újra előkerülnek. Ez pedig egy politikai ütközőpont, ugyanis megjelenhetnek az adósságközösségtől való félelmek és a tagállami vörös vonalak, különösen ott, ahol attól tartanak, hogy az új keretek gúzsba köthetik a nemzeti költségvetési–pénzügyi mozgásteret. 

A Financial Times által felrajzolt törésvonal szerint a versenyképesség belső teljesítménykérdés, amelyhez három, egymással versengő „emelőkar” társul. Ulf Kristersson svéd miniszterelnök az egységes piac mélyítésére, a tőkepiaci integrációra és a szabályozás egyszerűsítésére építene, mert Európa növekedési hátránya és termelékenységi lemaradása részben a töredezett piac- és szabályrendszer következménye. Csakhogy mindezek politikai akadálya az, hogy a belső reformoknak mindig vannak rövid távú vesztesei ágazati és tagállami szinten.  

A francia koncepció ezzel szemben iparpolitikát és európai preferenciát sürget – például a közbeszerzéseknél –, arra hivatkozva, hogy a globális versenyt egyre inkább állami támogatások kísérik, az EU pedig csak erősebb „védő és építő” államlogikával tud stratégiai kapacitásokat gyorsan kiépíteni. Ennek kockázata a támogatási verseny és a belső piaci torzulás, hiszen ezek terén a nagy tagállamok előnyt élveznek.  

A harmadik, a holland „zöld” vonal (Hoekstra/ETS) a karbonárazást és a stabil szabályrendszert tekinti beruházási célnak ipari kompenzációkkal, csakhogy a dekarbonizáció költségei rövid távon koncentráltak, a hasznok viszont csak később és szétszórtabban jelentkeznek – így a várható kompromisszum inkább az egyszerűsítés, célzott iparpolitika és az ETS finomhangolása több átmeneti „párnával”. 

Az FT e három koncepció elemzése során kevéssé foglalkozott azzal, hogy ma a versenyképesség első kérdése Európában az olcsó energia és a kiszámítható alapterhelés, ám égis megjelenik egy eltérő irány. A francia út az iparpolitika erősítésével, gyors kapacitásépítéssel és állami koordinációval ígér gyors és olcsóbb alapterhelést. A zöldcél középtávon az importkitettség mérséklésével és a szabályozási stabilitással csökkentheti az energiaársokkok átgyűrűzését. A svéd út pedig az egységes piac, a hálózati beruházások és a verseny erősítésén keresztül faraghatja a rendszerköltséget, vagyis inkább hatékonyabb eszközök bevetésével, nem pedig új „nagyprojektekkel”. 

Úton a kétsebességes Európa felé 

A „versenyképesség” valójában három téma egyben. Az első az energiaárak,, ahol a magas költségek és az ipari lemaradás több vezetőnél összecsúszik az ETS jövőjével, az ipar teherbírásával és a dekarbonizáció tempójával. A második a szabályozási teher, vagyis hogy ki a hibás a túlszabályozásért, Brüsszel vagy a tagállamok saját irányvonalai. A harmadik az iparpolitika, vagyis hogy milyen mély „európai preferenciát” engedhet meg magának a kontinens a közbeszerzésben és a stratégiai ágazatokban. 

A várfalak között ezért két jelszó keringett: a „Buy European” és a „kétsebességes Európa”. Az előbbi a stratégiai szektorok védelmét és az európai beszállítók előnyben részesítését jelenti, az utóbbi azt, hogy ahol az egyhangúság blokkol, ott a hajlandó országok kisebb köre menjen előre. A Bizottság elnöke már a megbeszélések előtt is utalt arra, hogy a reformok egy részét „megerősített együttműködéssel” is végre lehet hajtani, a Reuters szerint pedig a Bizottság márciusra ígér egy javaslatot az egységes piac mélyítésére, a tőkepiaci unió gyorsítására. 

Elszakadva a valóságtól és az európai polgártól 

A találkozó „elitista” szimbolikáját az erről tudósítók még inkább kihangsúlyozták: a 19 tagállam képviselői állítólag külön megbeszéléseket tartottak, a kimaradók pedig attól tarthattak, hogy a lényegi döntések egy reggelizőasztalnál születnek meg. A beszámolók szerint a vita időt is vitt el, a „ki van bent és ki van kint” kérdése így pontosan azt a bizalmi deficitet jelzi, amely később a végrehajtásnál is visszaüthet. 

A kettő közötti kontraszt különösen beszédes, ha felidézzük a napóleoni háborúk utáni Bécset: a rendcsinálás a kongresszusi termekben zajlott, de a kor pulzusát a koncertek és bálok társadalmi tere adta. Alden Biesen várfala ezzel szemben a kontroll metaforája, és a versenyképességi vita egyik melléküzenete épp az, hogy Európa vezetése egyre inkább védett térben próbálja menedzselni a legitimációt, miközben a kérdések rég „odakint” vannak. 

A „kastélypolitika” itt több mint díszlet: a helyszín a védekezés jelképzeli adja egy olyan vitához, amely valójában nyitottság és védelem között ingadozik. Európa kereskedelmi és ipari ereje a nyitott piacnak köszönhető, a mostani bizonytalanság azonban falakat kíván.  

A valós eredmény egyelőre csupán egy felvázolt menetrend és ígéretek. A Tanács hivatalos összegzése szerint a cél az egységes piac mélyítése, a függőségek csökkentése és a versenyképesség javítása, a konkrét döntések viszont a márciusi rendes csúcsra tolódnak. A Bizottság márciusra akciótervet, júniusra pedig a megtakarítási-beruházási unió első fázisát célozza, akár a hajlandók szűkebb körében is. 

Magyar szemmel  

Számunkra mindez két okból fontos: az egyik, hogy a tőkepiaci integráció és az „európai preferencia” együtt új szabályokat írhat a finanszírozáshoz jutásban és a beszállítói láncokban. A tőke mobilizálása elvben bővíti a forrásokat, a preferenciapolitika viszont átrendezheti, hogy kik kapnak megrendelést és milyen feltételekkel. A másik, hogy az energiaár- és ETS-vita nem brüsszeli elmélet: ipari versenyképességről, beruházási döntésekről, munkahelyekről szól, és arról, hogy a klímapolitika költségét miként osztják el az egyes társadalmi csoportok között. 

A középkori várak a hatalmi vákuum félelmére adott válaszok voltak. A mai európai elvonulás viszont inkább egy stratégiai bizonytalanságra adott reflex. A kontinens egyszerre érzi szűknek a mozgásterét Washington és Peking között, ahogy belül is nehezen hangolják össze 27 nemzet elképzeléseit. A márciusi csúcsig az a tét, hogy a falak valóban csak díszletek maradnak-e, vagy a döntéshozatal stílusává válnak: látványos zárkózás, miközben a versenyképesség kulcsa a mozgékonyság és a végrehajtás gyorsasága volna. 

Kapcsolódó: