Egy friss, mesterséges intelligenciára épülő, átfogó klímakutatói modell drámai jövőképet fest: az évszázad végére a klímaváltozás nem pusztán időjárási anomálián túl a globális stabilitást alapjaiban fenyegető tényező lesz. Bár a gondok fokozatosan jelentkeznek, illetve erősödnek a következő évtizedekben, a Nature folyóiratban is publikált kutatás lényege szerint 

ha a világ a jelenlegi pályán marad, 2100-ra több mint egymilliárd ember nézhet szembe súlyos élelmezési válsággal.  

A krízis epicentruma – nem meglepő módon – Afrika lesz, ami Európa számára beláthatatlan migrációs és biztonságpolitikai kockázatot jelent, ugyanakkor a helyzet rámutat a Kárpát-medence stratégiai felértékelődésére is: feltehetően a magyar agrárium – a megfelelő vízgazdálkodási alkalmazkodással, klíma-datptációval – a régiónkon kívül Észak-Afrika számos térségét stabilizáló egyik fontos tényező is lehet. 

A kutatás megközelítésének újdonsága, hogy a klímaváltozás gazdasági hatásait vizsgáló modellek eddig jellemzően az átlagos hőmérséklet-emelkedésre és a terméshozamok lineáris csökkenésére fókuszáltak. Az új, a The Conversation portálon publikált anyag – egy Nature-ben megjelent kutatásra is hivatkozva – szakít ezzel a hagyománnyal. A kutatók ugyanis a gépi tanulást, vagyis az MI-t hívták segítségül, hogy  a trendeken kívül a hirtelen bekövetkező élelmezésbiztonsági sokkhatásokat is elemezze. Az eredmények kijózanítók, és alapjaiban írják át azt, amit a 21. század geopolitikai kockázatairól gondoltunk. 

Sokkhatások a rendszerben 

A kutatók által fejlesztett modell nem kevesebbet állít, mint hogy  

a magas üvegházhatásúgáz-kibocsátással járó forgatókönyv megvalósulása esetén 2100-ra mintegy 1,16 milliárd embert fog érinteni legalább egy súlyos élelmezési válság.  

Ez a szám önmagában is mellbevágó, de a demográfiai bontás teszi igazán tragikussá: az érintettek között több mint 600 millió, ötévesnél fiatalabb gyermek lehet. 

Hol van a gond? 

A probléma gyökere, hogy a klímaváltozás nem egyenletesen fejti ki a hatását. A hagyományos modellek gyakran elfedik a szélsőségeket az éves átlagok mögött, az új MI-alapú megközelítés azonban rámutat arra, hogy  

a jövő élelmiszerhiányát nem feltétlenül a globális készletek lassú apadása, inkább a lokális, de drasztikus sokkok okozzák majd.  

Aszályok, áradások és hőhullámok, amelyek egyik évről a másikra teszik tönkre teljes régiók termőterületeit, lehetetlenné téve a lakosság ellátását. 
Gazdasági szempontból ez azt jelenti, hogy az élelmiszerárak volatilitása a kezelhetetlenségig fokozódhat, a fejlődő országok importfüggősége pedig államcsődökhöz vezethet. Ahol pedig az állam nem tud alapvető élelmiszert biztosítani, ott a társadalmi szerződés felbomlik, és átveszi a helyét a káosz. 

Afrika lesz a „vihar” középpontjában 

Európai biztonságpolitikai és gazdasági szempontból a jelentés legaggasztóbb megállapítása a válság földrajzi koncentrációja. A modell szerint ugyanis  

a klíma okozta élelmezési krízis epicentruma egyértelműen Afrika lesz, különös tekintettel a Száhel-övezetre és Afrika szarva régióra. 

A Száhel-övezet országai nyugatról keletre haladva: Szenegál, Gambia, Mauritánia, Mali, Burkina Faso, Niger, Nigéria északi része, Csád, Szudán északi és középső része, továbbá ide sorolható Kamerun, a Közép-afrikai Köztársaság és Dél-Szudán száheli területei is. Afrika szarvának országai, főként a keleti vidék: Szomália, Etiópia, Eritrea és Dzsibutilesz valószínűleg a legnehezebb helyzetben, ahol az államok kettős szorításban vergődnek: egyrészt errefelé a leggyorsabb a népességnövekedés üteme, másrészt ez a régió a legkiszolgáltatottabb a globális felmelegedés fizikai hatásainak. A szimulációk azt mutatják, hogy 

pusztán a 2099-es évben több mint 170 millió főt fenyegethet majd közvetlen éhínség ezeken a területeken. 

Ez az adat nem egyszerűen egy helyi humanitárius katasztrófát jelez előre, számolni kell a 2015-ösnél nagyságrendekkel nagyobb migrációs hullámmal is.  

Amikor az éghajlati nyomás találkozik a demográfiai robbanással és az erőforrások hiányával, az embereknek egyetlen racionális túlélési stratégiájuk marad: a menekülés.  

Ahogyan más munkák, az idézett tanulmány is arra jut, hogy a Száhel-övezet destabilizációja dominóhatást indíthat el, amelynek hatásai Európát sem kímélik, a gazdasági migráció fogalma ráadásul át is alakul:  

a jövőben már nem a jobb életszínvonal, pusztán a túlélés, a víz- és élelmiszer-hozzáférés lesz a migráció fő motivációja. 

A cselekvés lehetősége 

A kutatás ugyanakkor a tragikus helyzet előrevetítésén kívül egy fontos gazdasági összefüggésre is rávilágít: az élelmezésbiztonság intézményi kérdés is, nem csupán meteorológiai. A modell futtatása során kiderült, hogy a konfliktusok mérséklése, a kormányzati stabilitás javítása és a szociális hálók megerősítése jelentős mértékben képes csökkenteni a klímaváltozás negatív hatásait. 
Az adatok alapján, ha sikerülne stabilizálni a térség társadalmi-politikai viszonyait (például aktívabb nemzetközi és európai fejlesztéspolitikai beavatkozással),  

mintegy 780 millió embert óvhatnának meg az éhezéstől, még a változó klíma mellett is.  

Mindez rávilágít arra a paradoxonra, hogy a klímavédelem leghatékonyabb eszköze rövid távon sok esetben a társadalmi béke és a működőképes államigazgatás, nem pedig a zöldtechnológia. Az instabil régiókban ugyanis az emberek nem képesek alkalmazkodni: nem tudnak öntözőrendszereket építeni, nincs hozzáférésük a piacokhoz, ahogy tartalékuk sincs a rossz évekre. 

Hazai lehetőségeink 

Ha a globális horizont után a Kárpát-medencére fókuszálunk, a fenti folyamatok meghatározhatják Magyarország jövőbeli gazdasági és különösen mezőgazdasági mozgásterét. A déli félteke az előbbiek szerint az élhetetlenség határára sodródik, a mérsékelt övi mezőgazdasági termelés, a vízgazdálkodás, az energiatermelés és a gazdasági stabilitásunk ugyanakkor stratégiai jelentőségű erősséggé válik. 
Maga a klímaváltozás persze Magyarországot sem kerüli el. Az egyre gyakoribb aszályok és a szélsőséges időjárási események (villámárvizek, hőhullámok) világosan jelzik, hogy nem fenntartható az elmúlt évtizedek túlzottan óvatos felkészülési üteme. A jövő nyertesei azok az országok lesznek, amelyek képesek az adaptációra. 

Középpontban a vízgazdálkodás megújítása 

A magyar agrárium számára ez azt jelenti, hogy a fókuszpontot még inkább el kell mozdítani a puszta mennyiségi termelésről és az alacsony feldolgozottságú exportról (pl. gabona kivitele) a magasabb hozzáadott érték és a technológiai korszerűsítés felé. Az alap itt a klímareziliencia. Olyan átfogó vízgazdálkodási rendszerekre van szükség, amelyek képesek a többletvizek visszatartására és tárolására a csapadékhiányos időszakok idején.  

A beruházások és fejlesztések irányát a következő évtizedekben a vízgazdálkodási korszerűsítésnek kell meghatároznia, ami az öntözött területek növelésén kívül a talajszerkezet javítását, a vízmegtartó tájgazdálkodást és a szárazságtűrő növénykultúrák bevezetését is jelenti. 
Amennyiben ez az alkalmazkodás sikeres, Magyarország stratégiai felértékelődése várható a közép-európai régióban. Egy olyan világban, ahol az élelmiszerellátás bizonytalansága a norma, az a szereplő, aki képes garantálni az ellátásbiztonságot – és adott esetben exportálni is tud a hiányterületekre –, jelentős gazdasági és geopolitikai súlyra tesz szert. 

Kép: Freepik
 

Kapcsolódó: