Habár az Egyesült Államok és Kína két teljesen különböző világ: eltérő nyelvű, kultúrájú és teljesen más mentalitású, mégis lehet, hogy jobban hasonlítanak, mint azt elsőre gondolnánk? 

Dan Wang Breakneck: China’s Quest to Engineer the Future című könyve Kína jelenkort meghatározó történelmi politikáit és döntéseit mutatja be. A hét fejezetből álló könyv nem angol anyanyelvűek számára is könnyen olvasható, mindemellett kellően mély betekintést enged a történésekbe. Ha valaki semmit sem tud Kínáról, a könyv elolvasását akkor is bátran ajánlom – hiszen olvasmányosan, közérthetően és a tudnivalókat kiemelve magyarázza és értelmezi a politikai történéseket. A mű fókuszpontjában az USA mint „jogászi állam”, illetve Kína mint „mérnöki állam” bemutatása, összevetése, a kettő közötti különbségek, pozitívumok és negatívumok számbavétele áll. 

A szerző, Dan Wang Jünnan tartományban született, a gyerekkorát Kanadában töltötte. Később az Egyesült Államokba költöztek, az egyetemi tanulmányait is itt folytatta, közgazdaságtant és filozófiát tanult a Rochesteri Egyetemen. 2017 és 2023 között Kínában tartózkodott, ahol éves jelentéseket tett közzé az ország gazdasági, technológiai és kulturális helyzetéről. Könyvében pedig igyekezett összefoglalni a két ország közötti meglepő hasonlóságokat és jelentős különbségeket. Kötete amerikai perspektívából íródott, így főleg ebből az aspektusból kapunk rálátást a kínai államra, annak működésére. Ez olyan szempontból előny, hogy a mi mentalitásunkhoz ez áll közelebb, hiszen a nyugati kultúrkörhöz tartozunk, így nekünk, magyaroknak is érdekes perspektívát mutat. 

Wang rögtön a bevezetőben egy meglepő gondolatot vázol fel: 

szerinte az amerikaiak és a kínaiak nagyon is hasonlítanak egymásra. 

Ez egy olyan meglepő állítás, amire az olvasó rögtön felkapja a fejét. Talán azért mondja ezt, mert két szuperhatalomról van szó? Részben igen, de nem csak ez az összehasonlítás alapja. A két ország társadalmi és gazdasági felépítése ugyanis elvileg ellentétes egymással, Wang azonban mégis azonosít néhány hasonlóságot. Erre jó példa az amerikai Szilícium-völgy és a kínai Sencsen: az előbbi a szoftver-, az utóbbi pedig a hardverkészítés fellegvára, így tökéletesen kiegészítik egymást. Amolyan „csináljuk meg” hozzáállást mutat mindkét ország, és igyekeznek a globális változások mentén fejlődni. Fontos különbség azonban, hogy amíg Kína egy „mérnöki állam”, azaz a könyv címének megfelelően nyaktörő sebességgel folyamatosan épít, addig az USA-ban – amely a szerző szerint egy „jogászi állam” – a pereskedésre, a felesleges eljárásokra, az engedélyezésre épülő rendszer bénítóan hat a nagy projektekre. 

Mérnökök vs. jogászok 

Az első fejezetben a szerző a már a bevezetőben is említett mérnöki vs. jogászi állam párhuzamát bontja ki, majd viszi végig. Mindjárt le is szögezi, hogy ez a két ellentétes felfogás nem kizárólag történelmi analógiák által jelenik meg, hanem közvetlenül, a legfelsőbb politikai vezetésben is: Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke maga is vegyészmérnökként végzett, ráadásul Kína topegyetemén szerezte meg a diplomáját. Ezzel ellentétben az amerikai kormány jogászokból áll, vagy ahogyan a szerző a szavakkal játszva idéz Abraham Lincoln gettysburgi beszédéből: 

„jogászokból, jogászok által és jogászokért való az amerikai kormányzat”. 

Ezen két ellentétes felfogásból kiindulva világít rá arra, hogy  

„a mérnökök egy dologhoz értenek igazán: az építkezéshez”. 

Ezért van Kínában ez az iszonyú tempójú folyamatos, környezetet és természetet nem kímélő építkezés, aminek a hátulütője, hogy a mérnöki kormányzás az embereket tömegnek, csoportnak, nem pedig individuumoknak tekinti. Az ilyen típusú állam a saját befolyását igyekszik a lehető legszélesebb körűre szabni, az egyének jogait pedig minimálisra szorítani, hogy ne tudják megakadályozni a központi döntések végrehajtását. Így, legalábbis Wang megállapítása alapján, senkinek nem jár a nyugati értelemben vett jogvédelem, még a gazdagabb családok sem bízhatnak feltétlenül a jog őket megvédő szerepében. A Kínai Kommunista Párt ugyanis tudatosan megakadályozza, hogy a gazdagok politikai befolyást szerezzenek, így kerülve el azt, hogy egy nyugatibb típusú oligarchikus rendszer alakulhasson ki az országban. 

A cél maga nemes, és azt gondolom, sok nyugati típusú országra ráférne egy ilyen szigor, korrupcióvédelem vagy az attól való megtisztítás. Ez a fajta kollektivizmus viszont nem működne Nyugaton: a liberális individualizmusra ugyanis nem annak a szöges ellentétét leképző extrém kollektivizmus a megoldás. 

A két országban azonban nem csak a társadalmi struktúra különböző. Fontos azt is látni, hogy a mérnökök és a jogászok teljesen más szinten gondolkodnak az ország dolgairól: 

a mérnökök hidakról, nagy építkezésekről álmodoznak, míg a jogászok fejében az eljárásjogi kiskapuk járnak, ezt nevezi a szöveg (szabad fordításban) „proceduralizmusnak”. 

Ebből hosszú távon az következik, hogy a mérnökök a nagy infrastrukturális beruházásokkal az átlagembereket, a népet támogatják, hiszen ezek a szolgáltatások elsősorban a kisembereknek lesznek hasznosak. Ezzel ellentétben a jogászokra épülő rendszer a hasznos és szükséges jogvédelmi tevékenység mellett – egyfajta mellékhatásként – lassítja a közjavakat teremtő beruházásokat. 

Ez a kettőség a mérnöki és a jogászi állam gazdasági potenciáljában is megjelenik: az előbbi gazdasági növekedési potenciálja magas, míg az utóbbiak irányította országok általában lassabban növekednek. Na de csak a növekedés számít, vagy egyéb más tényezők is? 

Miért is épít Kína nyaktörő sebességgel? 

Az általunk megszokott nyugati típusú jóléti államhoz képest Kína teljesen másképp működik. De még akár elsőre azt is gondolhatnánk, hogy a Közép-Európában megtapasztalt szocializmushoz, kommunizmushoz képest nem lehet akkora a különbség, hiszen elméletben a kínai rendszer is szocialista, azaz újraelosztó. Ez azonban egyáltalán nem így van! Az úgynevezett kínai sajátosságú szocializmus nem a klasszikus redisztributív, újraelosztó módon működik, mint az általunk megtapasztalt változat, hanem az infrastrukturális fejlesztésekben látja a jövőt. A kommunizmusnak ezt a változatát Kujcsou tartomány példáján keresztül lehet jól illusztrálni és megérteni, amely távol fekszik a gazdag tengerparti régióktól, ezért is Kína negyedik legszegényebb tartománya. 

Itt a kínai állam mindössze húsz év alatt egy évszázadnyi infrastrukturális fejlesztést vitt végbe. 

Kína tehát nem szimplán újraosztja a pénzt, hanem infrastruktúrát, hidakat, autópályákat, vasutat, reptereket épít, hogy így kapcsolja be az elmaradottabb tartományokat a gazdasági vérkeringésbe. Mindezt a könyv számszerűsíti is: 

a világ száz legmagasabb hídja közül 45 Kujcsouban található, van 11 reptere (három épülőben), emellett több mint 6 ezer kilométernyi gyorsvasúthálózat is kiépült a térségben. 

A Beipancsiang-híd Kujcsou tartományban. Forrás: moderndiplomacy.eu 

A kujcsouiak nagyon büszkék ezekre a csodás hidakra és infrastruktúrára, annak ellenére, hogy a tartományuk GDP-arányosan kb. annyira eladósodott, mint Olaszország. Ez az építkezési tendencia azonban nem csupán vidéken, a nagyvárosokban is felismerhető, aminek óriási volumenét a következő statisztikai adatokkal ismerteti a szerző: 

2003 és 2013 között Sanghajon belül annyi metró- és vasútvonal épült, ami hosszúságában lefedi a teljes New York-i metróhálózatot. A gyorsvasúti hálózata hosszabb, mint Spanyolországé és Japáné, a kikötői pedig a világon a legforgalmasabbak. 

Árulkodó, hogy Kína az USA-t még a nukleáris erőművei számában is megelőzte. A szerző szerint 

az a cementmennyiség, amit Kína az építkezésekhez 2018 és 2019 között felhasznált, egyenlő azzal, amennyit az Egyesült Államok az egész 20. század során megmozgatott. 

Ezzel tudták elérni az óriási gazdasági növekedést, ami pörgeti a GDP-t. Nem mellesleg a hihetetlen sebességű lakás- és lakónegyed-építéssel még több embert vonzottak a nagyvárosokba, ami nagymértékben segítette a gazdasági produktivitást. 

Ez a korábbi, 10 százalékos éves GDP-növekedés olyan volt, mintha az ország gazdasági értelemben minden hetedik évben „újjászületett” volna. Mára azonban ez a bővülés nagymértékben lassult. 

Ehhez képest az USA-ban a kormányzat jogászi hozzáállása miatt a nagy állami beruházások elmaradoztak. Ott az ehhez hasonló nagyberuházások csodaszámba mennek, mivel azokat a klíma- és természetvédelmi előírások gátolják. 

Elképesztő tehát a kontraszt a két ország között. Ám akkor mégis mennyi pénz jut a jóléti szolgáltatásokra? Nem túl sok. A két ország nagyon különböző célokra fordítja az adóbevételeit: míg Kínában a nagy építkezésekre, addig az Egyesült Államokban a jóléti állam fenntartására megy el sok pénz, ami azonban arányaiban így is elmarad Európa hasonló jellegű költéseitől. Kínában az emberek nem támaszkodhatnak a szociális hálóra, így megtanulták, hogy ha baj van, elsősorban magukra, illetve családjukra számíthatnak, ezért mindig van félretett pénzük. Ez egy pozitív ösztönző is lehet, hiszen ha megszorulnak, nem rögtön az állami segítséget keresik, hanem igyekeznek saját maguk megoldani a problémákat. 

Hasonlóan a jelenlegi magyarországi rendszerhez, szintén a munkaalapú társadalom előnyeit hangsúlyozzák, azaz mindenkinek dolgoznia kell. 

Azonban akármekkora jólét is lesz az országban, nagy valószínűséggel – tanulva az USA és Európa hibáiból – nem fognak Kínából nyugati típusú, növekedésre képtelen jóléti államot kreálni. 

Ez az óriási ütemű építkezés pedig nem jelenti azt, hogy a produktumaik minden esetben jó minőségűek lennének, ráadásul jelentős környezeti terheléssel járnak. Bár Kína folyamatosan épít megújuló energia-erőforrásokat, az építkezésekhez nagyon sok szenet kell elégetniük, ami nagymértékben szennyezi a levegőt, ez pedig rontja a lakosok egészségét. 

Ez a sok építkezés azonban a kínálati oldalt erősíti, így segít szinten tartani az árakat. Ilyen szempontból jó is, hogy az ország a gazdaság ezen oldalára koncentrál, illetve az ipari termelést részesíti előnyben; ehhez képest az Egyesült Államok a keresleti oldalt igyekszik szabályozni, így a két rendszer valamilyen szinten hasonló, mégis egymás ellentéte. Ezt a kettősséget a könyv jól kivesézi. 

Kína mint technológiai nagyhatalom 

Wang Kína technológiai felemelkedését Sencsen város példáján keresztül mutatja be az olvasónak. Sencsen 1980-ban még „csak” egy háromszázezres halászfalu volt, ahol osztrigára halásztak, ma pedig egy 18 milliós technológiai óriás, ahol az osztriga már nem él meg a szennyezett tengerben. A munkások folyamatosan költöztek be ide, 

hiszen Teng Hsziao-ping akkori legfőbb vezető különleges gazdasági övezetként jelölte meg. 

Sencsen látképe este. Forrás: restoftheworld.org 

Sencsen így Kína egyik olvasztótégelye lett, és a helyieknél már jóval többen vannak az időközben odaköltözők. Világszerte arról lett híres, hogy 2007 óta itt kezdték el először gyártani az iPhone-okat, azóta pedig sok minden mást is: elektromos autókat, akkumulátort vagy éppen civil felhasználású drónokat. Mondhatnánk rá, hogy ez a „kínai Szilícium-völgy”, ám mégis radikálisan különbözik az amerikaitól: míg az a virtuális technológia mint pl. egy részben a közösségi média és az e-kereskedelem központja, addig Sencsen az ipari technológiák és termékek gyártásában erős. Így a könyv a nyugati olvasó számára világossá teszi Kína felemelkedésének értelmezési keretét: a kelet-ázsiai szemléletet és intézményi logikát helyezi előtérbe, a saját, nyugati tapasztalatokból adódó párhuzamok erőltetése helyett.  

Sokan felróják Kínának, hogy mindent lemásol, nincsenek önálló tudományos fejlesztései, eredményei. Ez akár helytálló is lehetne, ugyanis szinte mindent a gyártásra tesz fel, és nem a luxus-, hanem az alsóbb kategóriájú piacok kiszolgálására törekszik (ami szintén nem elhanyagolható nagyságú). Azonban mára ez az állítás már megdőlni látszik, ugyanis 

elkezdett jelentős összegeket befektetni a tudományos lehetőségeinek kiaknázásába.  

Vajon miért jó Kínának az, hogy nagy részben egy „összeszerelő üzem”? A könyv itt egy olyan aspektust hoz be, amire én sosem gondoltam volna. Abból, hogy hardvereket gyárt, nem pedig szoftverekkel foglalkozik, a kínai dolgozók és összeszerelők olyan tudásra tehettek szert, amit a Szilícum-völgyben sosem tudtak volna megszerezni, ez az ún. folyamattudás (process knowledge). Ebbe beletartozik minden know-how, intézményi memória (institutional memory), sőt minden egyéb rejtett tudás (tacit knowledge). 

Wang tehát itt olyasmire mutat rá, amit a nyugati közbeszéd hajlamos figyelmen kívül hagyni: az összeszerelő munkás nemcsak egy olcsó munkaerő, nem csupán egy fogaskerék a gépezetben, hanem egy máshonnan megszerezhetetlen tudásbázis hordozója. 

Ezért fontos hazánk szempontjából, hogy ennyi gyárunk van. Ezzel nem kizárólag „összeszerelő üzem” leszünk, hanem process knowledge-t halmozunk fel. 

A szerző ennek a tudásnak a tárgyalására is kitért egy talán viccesnek ható „mértékegységgel”: fontos jellemzője ugyanis a process knowledge-nek, hogy a „sör sebességével terjed”, ami azt jelenti, hogy a munkások ezt a tudást a munka utáni sörözés közben adják tovább egymásnak – azaz nem tankönyvek által, hanem személyesen. Kína tehát sokszor amerikai áttörések nyomán indul el például valaminek a gyártásában, de ahogy Wang is hangsúlyozza,  

a gyártási fázis nem puszta „utángyártás” és nem is másolás: egy önálló értékteremtés, amely később megalapozhatja a saját innovációt is. 

Ez az, amit véleményem szerint nagyon sokszor figyelmen kívül hagy a nyugati újságírás, hogy a kínai gyártási tapasztalat nem egyszerűen olcsó munkaerő kérdése, inkább egy máshol megszerezhetetlen tudásbázis. Ám a kínai államvezetés az ipari termelés belső kiterjesztése mellett azt is támogatja, hogy ezek a cégek piacokat tudjanak szerezni külföldön. Ennek érdekében sok eszközt alkalmazott, mint 

a valutamanipuláció, az állami támogatások, a kedvezményes hitelek, de még az olyan állami hackertámadások is, amelyek az amerikai innováció megszerzésére irányultak.  

Wang értelmezésében a kínai iparpolitika ezen eszközei az amerikai ellenlépések közvetlen kiváltó okává váltak. Trump első ciklusa alatt így indult a kereskedelmi háború, amely vámokkal kezdődött, majd a célzottabb technológiai kontrollokkal vált igazán fájdalmassá. 

Ám ha nem gazdasági, hanem társadalmi mérnökösködésről van szó, akkor is ennyire jól teljesít az ország? 

Az egykepolitikáról 

Klasszikus társadalmi-mérnökösködési kísérlet volt az egykepolitika, amely az egyik legközismertebb kínai intézkedések közé tartozik. Wang itt nem riad vissza a drámai részletek ismertetésétől sem! 

Történelmi áttekintéssel kezd, amiben hangsúlyozza, hogy Mao Ce-tung korában elképzelhetetlen lett volna egy ilyen politika bevezetése, mivel számára az volt az elsődleges, hogy minél több gyermek szülessen. Minél több a kínai, annál erősebbnek látta Kínát, ezzel biztosabbnak az ország jövőjét.  

Ám voltak, akik ezt máshogy látták. Például Song Jian kibernetikus modellje szolgált az egykepolitika mérnöki megalapozására, ugyanis szerinte 

– ha nem változnak a tendenciák, Kína 2050-re el fogja érni a 3 milliárdos lélekszámot, majd 2080-ra a 4 milliárdost, 

– különböző tényezőket egybevetve Kína optimális lélekszáma nem több mint 700 millió ember. 

Ma már tudjuk, hogy ezek nem voltak megfelelő becslések, ugyanis „mérnökiesen” egyenesen arányosan számolták ki őket – például nem kalkulálták bele azt, hogy mi van akkor, amikor az egészségügyi fejlesztések, a fogamzásgátlás és a tudatos családtervezés mentén a születésszámok amúgy is csökkennek. 

Fontos megemlíteni, hogy a mérnöki modellezés a népesedéspolitikára alkalmazva katasztrofális következményekkel jár – sőt, ez a mérnöki állam legsötétebb oldala. Ezen a téren Kína az egész világnak például szolgált. 

Itt mutatkozik meg, hogy az ember nem robot, nem gép, így a mérnökies gondolkodást csak a humán tényezővel együtt érdemes alkalmazni, és ez az, amit a könyv néhány hihetetlen történettel támaszt alá. 

Kína tehát 1980-ban, a négy modernizációs program keretében bevezette az egykepolitikát, azaz onnantól minden családnak csak egyetlen gyermeke lehetett. Főleg a vidéki famíliákat érintették súlyosan az intézkedések (kényszerabortusz, az újszülöttek magára hagyása, sőt a sterilizálások is), hiszen a városiak már akkor is kevesebb gyereket vállaltak. Az egygyermekes politikát 2015-re felváltotta a két-, majd a háromgyermekes 2021-ben.  

Csakhogy ez idő alatt a szerző szerint Kínában 321 millió abortuszt hajtottak végre. Ez majdnem akkora szám, mintha az Egyesült Államok népességét szinte teljesen eltörölnénk a föld színéről. 

Az egykepolitika kritikusai szerint ráadásul nem is lett volna szükség Kína termékenységének központilag irányított csökkentésére, mivel a családtervezés fejlődése miatt ez amúgy is megtörtént volna Teng Hsziao-ping gazdasági nyitásának következtében.  

Zéró-Covid, majd fokozatos izoláció? 

A társadalmi mérnökösködés egyszer tehát már rosszul sült el, mégis megismétlődött a járványkezelés keretei között, a Covid-ellenes stratégia részeként 2020 és 2023 között. 

2020 tavaszát és nyarát a szerző sikeres időszakként élte meg, az ország ugyanis áprilisra tényleg megállította a vírus terjedését. Ennek eszközéül egy QR-kódos megoldás szolgált, ami megmutatta, hogy valaki érintkezésbe lépett-e vírusos személlyel, vagy elment-e a közelében az utcán. 

Ám hamar látszott, hogy ez nem elég: 2021 vége felé Sanghajban elkezdődött egy hosszú lezárás, mivel nem sikerült megállítani a vírus terjedését. Sajnos ezalatt problémák akadtak az élelmiszer-ellátásban, jöttek a mindennapos PCR-tesztelések.  

Az üres Sanghai utcái a Covid lezárások idején. Forrás: South China Morning Post 

Wang ebben a részben az egykepolitikához hasonló társadalmi mérnökösködést mutatja be, csak itt már a kor fejlett, digitális eszközeivel: azt ecseteli, hogy ahogyan az egykepolitikában mindent – egészségügyi szempontokat, morált, hosszútávú következményeket – alávetettek annak, hogy egy családnak csak egy gyermeke legyen, addig a járványkezelésnél minden a vírus megállításáról szólt. Más betegség szinte nem is létezett – mármint papíron –, pedig voltak, akik a súlyos élelmiszerhiánytól szenvedtek vagy más betegséet kaptak el; de a cél nem változott: a vírus terjedését nullára kellett szorítani. Különböző emberi helyzeteket, történeteket ír le Wang ebben a részben, bemutatva ezt a nem is olyan rég véget ért időszakot. 

És ugyanarra a következtetésre jut, mint az egykepolitika esetén: nem valószínű, hogy volt értelme a kegyetlenkedésnek, hiszen egyrészt a vírus terjedése nem állt meg, másrészt az európai országok humánusabb intézkedésekkel végső soron jobb eredményeket értek el. A lezárás feloldásakor tiltakozások, tüntetések is voltak a szigorú sanghaji Covid-intézkedések miatt, például  

a Szitong hídi tüntetés, ahol egy ember magányosan állt ki a hídra, és felfüggesztett egy molinót, amin Hszi Csin-ping-ellenes durva tiltakozás volt olvasható. 

A fehérlapos tüntetésekkel pedig a cenzúra elleni tiltakozást, és a Covid-intézkedésekkel szembeni ellenérzéseiket fejezték ki az elégedetlen állampolgárok. 

A Szitong-hídi tüntetés. Forrás: Telegraph 

Wang azt is bemutatja, hogy Kína miként tudott fokozatosan leválni az egész világról, illetve a globális amerikai cégekről, és így már világossá válik, hogyan lehetséges az, hogy az országban nem a Google-t nyitják meg, ha keresni akarnak valamit, hanem a Baidut; illetve nem a ChatGPT-t kérdezgetik az emberek, hanem a DeepSeeket. 

A Huawei meg a Xiaomi nálunk is sokak számára ismert, de az már kevésbé, hogy az utóbbi már autókat is gyárt. Még a kínai fizetőeszközt, a jüant is igyekeznek a dollárhoz hasonló globális valutává tenni, ám ez egyelőre jócskán odébb van. Wang kijelenti, hogy a világról való kínai leválás többnyire sikerrel járt, sőt, az ázsiai nagyhatalom Európában már fel is vette a versenyt az amerikai vagy európai gyártókkal. 

Ahogy a process knowledge kapcsán már emlegettük, Kína továbbra is fontosnak tartja a gyártást mint tevékenységet, és ebben látja a jövőt. A szerző kiemeli a Made in China 2025 stratégiát, amelynek keretében az ország igyekszik tudósokat bevonzani a világ minden tájáról, ami azt mutatja, hogy az innovációban egyre jobban érdekelt. 

A könyvben szó esik a kínai hatalomgyakorlásról is, az író szerint a mérnöki Kínának több jogászra lenne szüksége, vagyis az egyénnek több jogvédelmet kellene biztosítani az állammal szemben, Hszi Csin-ping viszont nem hisz ebben. 

Nekünk meg jobban kellene „szeretnünk” a mérnököket? 

A könyv utolsó fejezetében a szerző az amerikaiakhoz intéz fontos üzenetet: 

a kínai mérnöki típusú állammal kapcsolatos kritikák dacára azt kéri tőlük, hogy igyekezzenek jobban nyitni a mérnökök felé, ezért a jogászi állam irányából mozduljanak el ebbe az irányba. 

Leginkább infrastruktúra-fejlesztésekre, annak hatékonyságára, lakásépítésekre gondol, kiemelve, hogy ezek terén törekedni kell a környezetkímélő és tartós megoldásokra. Szerinte Amerika nagy gondja, hogy egy fejlett állam, ami azt sugallhatja, hogy az ország készen van, vagyis nincs szükség további fejlesztésekre. E gondolatmenet alapján Kína nem véletlenül szeretne mindig is ún. fejlődő ország maradni, mivel ez a kifejezés azt sugallja, hogy folyamatosan fejlődjenek, terjeszkedjenek, építkezzenek, egyfajta motivációt is ad ez a státusz az állandó fejlesztésekre. Wang szerint az amerikaiaknak ideje lenne felkelni a fotelükből, ha nem akarják tovább sorvasztani hagyni saját országukat. 

New York egyik városrészét, a Sunset Parkot hozza fel példaként arra, hogy honnan kellene visszakanyarodnia az USA-nak a nagy építkezések irányába. 

Robert Moses városi köztisztviselő nevét említi, aki sokat tett New Yorkért, ám a tevékenységét sok kritika éri például a várost átszelő sztráda miatt. A szerző úgy írja le őt, mint aki se nem jogász, se nem mérnök, hanem mindkettő is egyszerre, sőt több is annál. 

Úgy véli, ilyen emberek kellenek egy ideális, a mérnökit és jogászit vegyítő állam felépítéséhez és továbbfejlesztéséhez, amit jelenleg Amerikában sem a demokraták, sem a republikánusok nem támogatnak: míg az előbbi a környezetvédelem és a jóléti kiadások növelése, az utóbbi a kormányzás hatékonysága és a minél kisebb állam elve miatt ellenzi a nagy állami építkezéseket. 

Magam sem gondolom, hogy a várost átszelő sztráda a jó megoldás, ám abban igaza van Wangnak, hogy valaminek történnie kell. Az, hogy nem indul se közúti, se vasúti, se környezetkímélő, se környezetbarát nagyberuházás, vagy ha indul is, nem fejeződik be, az egy tarthatatlan állapot az USA-ban. Ideje talán visszatérni a 19. századi nagy ipari építkezések korszakába? Vagy csak a választópolgárok tudatosságára van szükség ahhoz, hogy kikényszerítsék az ilyen fejlesztéseket? Ezek a kérdések egyelőre még megválaszolásra várnak. 

Összefoglalva, a könyv egy rendkívül érdekes gondolatot pedzeget. Mivel egy kínai származású szerzőről beszélünk, aki jórészt Nyugaton szocializálódott, valamennyire kívülállóként mutatja be az országot, annak minden jó és rossz oldalával együtt. Aki keveset tud Kínáról, az rengeteg új tudással gazdagodhat, sőt a könyv talán az érdeklődését is felkelti az ország iránt.  

Wang nagyon kritikusan áll mind Kínához, mind az USA-hoz, de igyekszik objektíven bemutatni a kettő különbségeit és hasonlóságait. A reformokhoz kapcsolódó idealizmusát viszont (egyelőre) mindkét ország politikai realitása felülírja. 

És végül a fő kérdés: melyik modell, a mérnöki, vagy a jogászi az életképesebb? Wang erre azt feleli: önmagában egyik sem, de „összegyúrva” mindkettő. Az Egyesült Államoknak egy kicsit kínaibbnak, míg Kínának kicsit amerikaibbnak kellene lennie. 

Kapcsolódó: 

Borítókép: Mesterséges intelligencia (Chat GPT) által készített kép