A nyugati mindennapok romló működőképessége (szolgáltatásminőség, ügyfélszolgálat, ellátási zavarok, a lakhatás belépési küszöbe) jelez egy mélyebb jelenséget. A komplex, kiszervezett rendszerek világában a felelősség kérdése megfoghatatlanná válik, a rövid távú ösztönzők gyengítik a minőséget, a politika pedig egyre nehezebben tudja hitelesen kezében tartani a folyamatokat.   

Aurelien „Out Of Control” (Ellenőrzésen kívül) című esszéje ezt a kontrollvesztésérzetet bontja ki: a hétköznapi bosszúságoktól a politikai legitimáció és a kormányozhatóság kérdéséig. A szerző saját bemutatkozása szerint a hidegháborús időszakban és utána hosszú kormányzati pályát futott be több térségben, később oktatott. Esszéiben a polemika helyett a mai nyugati működés logikáját próbálja megérteni. 

A politika képviseleti válsága: elmosódó ajánlatok, gyengülő végrehajtás 

Aurelien a kiindulópontnál ahhoz a korszakhoz nyúl vissza, amikor a nyugati demokráciák pártjai még értelmezhető társadalmi ajánlatot adtak, illetve képesek voltak azt végig is vinni az intézményrendszeren. Szerinte mára sok politikai formáció elveszítette a hétköznapi kormányzás rutinját: a végrehajtás gyakran megbicsaklik, a programalkotás elszakad a társadalmi igényektől, a támogatásépítés gyengül, a törvényalkotás pedig időnként önmagában is küzdelmessé válik. 

Márpedig ha a képviselet és a végrehajtás gyengül, a rendszer működési hibái óhatatlanul politikai jelentést kapnak. A közérzetben nem különálló kellemetlenségek sorozata áll össze, hanem egyetlen, mindent felülíró állítás: a politikusok kezéből „kicsúszott a kontroll”. 

Az esszében olvasható provokatív állítás az, hogy az 1980-as évektől domináns privatizáció–kiszervezés–offshoring–versenylogika idővel már nemcsak az alsóbb rétegeket terheli, a felső középosztályi szakértő–menedzseri világot (PMC) is elkezdte felőrölni, annak a rétegnek az életmódját, amely korábban oly stabilnak tűnt. Ha a rendszer tartóoszlopai közé sorolt, intézményekhez kötődő, magasabb státuszú csoportok eltávolodnak a hatalmi központoktól, az elégedetlenségük könnyebben szerveződik politikai nyomássá, mint a peremre szorult rétegeké. 

Mikrofrusztrációk, amelyek rendszerszintű diagnózist hordoznak 

Aurelien egy szándékosan hétköznapi „vacsoraparti” jelenetsorral mutat rá arra, hogyan áll össze a mindennapi bosszantó élményekből egy politikailag is értelmezhető érzet. Beszélgetés közben apró zavarok kerülnek elő – digitális ügyintézés, ügyfélszolgálat, romló szolgáltatásminőség, ellátási akadások –, amelyek önmagukban kezelhető kellemetlenségek lennének. Mindezek azt mutatják, hogy a rendszer működése egyre kevésbé átlátható, a felelősségi pontok elmosódnak, a hibák pedig tartósan beépülnek a mindennapokba.  

Nem panaszkatalógust ír, inkább azt próbálja megfogalmazni, hogy a modern, kiszervezett és egymásra csatolt szolgáltatási rendszerekben a minőségromlás könnyen válik üzemszerűvé, és megmutatkozik, hogy a kormányzóképesség közvetlenül tapintható dimenziója, a mindennapi működőképesség sérül, amely kontrollvesztésérzet könnyen jövőképvesztésként jelenik meg.  

Lakhatás – ahol romlik a középosztály jövőképe. A vacsoraparti szereplői már nem dicsekednek a ház értékével, inkább attól tartanak, hogy a gyerekeik képzettség mellett sem tudnak belépni a tulajdonosi létbe. A lakhatás azért kiemelt téma, mert egyszerre összefut benne több rendszer: várostervezés, hitel, bérleti piac, mobilitás, infrastruktúra és nem utolsósorban a középosztály vagyonképződésének jövedelmi pályája.  

Munkaerőpiac – bizonytalan belépés, töredezett életutak. Amikor a diploma önmagában már nem nyit stabil pályát, ott kezdődnek a rövid távú munkák, a nehézkes gyakornoki csatornák és a középosztályi reprodukció akadozása. A globális munkamegosztás itt közvetlen fenyegetésként jelenik meg („vannak ügyvédek és könyvelők Indiában is…”), ami lefelé nyomja az alkuerőt a korábban védettnek hitt szakmákban.  

Ebben az új világban egyszerre létezhet „munkaerőhiány” és „pályakezdői bizonytalanság”. Amíg a vállalat rövid távon kész kompetenciát keres, addig a rendszer egyre kevésbé termeli ki a következő generáció betanításának intézményi feltételeit. 

Oktatás és készségek – a lassú válság, amelyre csak későn döbbenünk rá. Az alapkészségek romlása (írás, számolás, funkcionális műveltség) már kitapintható a mindennapi gazdasági működésben is, amin csak ront a „majd a technológia megoldja” típusú reflex. Aurelien vacsoraparti-epizódjában a munkaadói oldal azt tapasztalja, hogy olykor az egyszerűbb olvasás vagy számolás is gondot okoz.  

A készségfelhalmozás gyengülésében a hangsúly a szerző olvasatában a késleltetett rendszerkockázatban van. Először csak „furcsa hibák” látszanak, később intézményi kapacitáshiány lesz belőle. A probléma sokáig kezelhetőnek tűnik, majd egyszer csak az alapműködés szintjén kezd hiányozni az emberi kompetencia. 

Amikor a mindennapi működés apró repedései összeadódnak, a közérzet gyorsan kormányozhatósági váddá áll össze, ezért érdemes abból kiindulni, hogy „senki sem érti igazán a modern világot, különösen annak miértjét”. 

A „miért” – a kaotikus rendszerek és a piac önszabályozásába vetett hit 

Erre a jelenségre a magyarázat alapvetően oda vezethető vissza, hogy a világ – legalábbis a nyugati világ – túlbonyolódott, a működése egyre kevésbé átlátható, ezért a kezelése is aránytalanul nehézzé válik. A technológia vezérei azok az emberek, akik Davos folyosóit ellepik, a nagy nevű véleményformálók pedig gyakran úgy beszélnek, mintha látnák a jövőt – amit időnként saját maguk is elhisznek. 

A többség mégsem követi őket. A tapasztalat azt mutatja, hogy az előrejelzések rendre kudarcot vallanak, a figyelem elfordul, a közérzet pedig inkább a bizonytalanság felé csúszik. 

Aurelien itt két alapvető okra vezeti vissza a problémát. 

1) Kaotikussá váló rendszerek. Az elmúlt évtizedek olyan alapvetően kaotikus rendszerek világát hozták el, amelyek működését nem értjük teljesen, a következmények előrejelzése pedig óhatatlanul pontatlan. Aurelien értelmezésében mindehhez egy politikai-gazdaságpolitikai elképzelés társult. Az előre tervezés helyett a gazdaság különböző elemeit „felszabadították”, abban bízva, hogy a piac önszerveződő természete majd egyensúlyba rendezi őket. Ennek az elképzelésnek nyilvánvaló korlátai voltak, sőt valójában nem is volt tesztelhető elmélet. Egy kvázi vallásos hitről beszélünk a piacok „tökéletes” működésében. Ráadásul a piac önszerveződésének „titokzatos” mechanizmusa a gyakorlatban ritkán volt leírva, és nem is volt számon kérhető, sőt a józanabb pillanatokban még a közgazdászok egy része is inkább leegyszerűsítő modellfeltevésként kezelné.  

Amikor a hit erősebb, mint a mérés és a visszacsatolás, a komplex rendszer hibáit a politika már csak utólag tudja magyarázni, irányítani alig. 

A gazdaság elemeit a tervezés helyett „gyeplő nélküli” módban engedték működni, bízva abban, hogy a piac egyensúlyt hoz. A piacok – még ideális tankönyvi feltételek mellett is – legfeljebb a vevőket és az eladókat tudják összekapcsolni; ennek ellenére sok esetben olyan feladatokat terheltek rájuk, amelyekre már elméletben sem alkalmasak. 

Az egészségügy példáján azt állítja, ha a korábban államilag biztosított ellátás piaci szolgáltatássá válik, a jobb ellátás azokhoz kerül, akik többet tudnak fizetni,az átlagember viszont kénytelen azt keresni, ami elérhető.  

A következményeket végigfuttatja a rendszeren: romló népegészségügyi állapot, korábbi nyugdíjba vonulás, növekvő rokkantsági terhek, és az orvosok ösztönzése arra, hogy jövedelmezőbb területekre specializálódjanak, illetve tehetősebb régiókba költözzenek.  

A közgazdasági nyelv ezeket hajlamos „externáliáknak” nevezni, Aurelien viszont azt mondja: ezek maguk a lényegi kérdések, amelyekről az egészségügy szól. Mert ritkán hangzik el úgy a kérdés, hogy „tudna ajánlani egy olcsó fogorvost?” – az emberek jó fogorvost keresnek, és ettől a logikától a rendszer finanszírozása sem tud függetlenedni. 

2) Összekapcsolt rendszerek – amikor a mellékhatás lesz a fő történet. Ezek a kaotikus rendszerek nem külön-külön működnek, hanem egymásra csatlakoznak, valamint olyan módon hatnak egymásra, ami rendre meglepetést okoz, gyakran túl is nő a felfogóképességünkön. A modern nyugati világban sok, önmagában védhetőnek tűnő változás fut egyszerre – globalizált termelés és kereskedelem, digitális infrastruktúra, olcsó és gyors mobilitás, schengeni tér, pénzmozgások felgyorsulása, a jogi-intézményi keretek kiterjesztése a menedékjog és emberi jogok terén –, és ezek kombinációi a gyakorlatban olyan váratlanul kialakuló kimeneteket hoznak létre, amelyekkel a döntéshozók eredetileg nem számoltak. 

Ezt Aurelien egy sötét példával is világossá tudja tenni. A fenti tényezők bizonyos együttállásai szervezett bűnözői hálózatok megerősödéséhez, ember- és kábítószer-kereskedelemhez, egyes országokban a „kezdődő narkóállam” jelenségéhez vezethetnek. Valószínűtlennek tartja, hogy bármelyik részintézkedés támogatói úgy gondolták volna, hogy ilyen irányú következményekhez járulnak hozzá. Ugyanakkor a politikai nyomás – például a menedékjogi szabályok körüli vitákban – sokszor elég erős ahhoz, hogy a figyelmeztetéseket félretolják, a kockázat pedig csak később, összeadódva jelenik meg. Egyes tényezőknek más kombinációi más típusú, szintén negatív kimeneteket is termelhetnek sajátosan bonyolult kölcsönhatások eredményeként. 

Technológia és jogi-intézményi „felszabadítás” – a gátlástalanok előnyben 

Aurelien úgy véli, az új technológiák, az új „szabadságok” és az új jogi keretek esetén gyakran azok járnak a legjobban, akik kevésbé tartják magukat vissza erkölcsi megfontolásoktól, sőt elsőként azt mérik fel, hogyan lehet a rendszer résein a legtöbb hasznot kiszedni. 

Ez nem jelenti azt, hogy az ilyen „felhasználások” mindig illegálisak – bár könnyen azok lehetnek –, a jutalom mégis azoké, akik először azt vizsgálják, miként húzhatják a lehető legnagyobb anyagi hasznot belőlük, miközben kevésbé aggódnak a morális következmények miatt. A példái – átverések és visszaélések, járadékvadászat/járadékkivonás, valamint a lefelé nivellálás (amikor a minőségi standardok lépésről lépésre lejjebb csúsznak) – végül egy irányba mutatnak: a normák lefelé mozdulnak, a rendszer pedig megtanul együtt élni ezzel, mivel rövid távon kifizetődő. 

Privatizáció és kontraktorvilág 

Az elmúlt negyven év globalizált és deregulált. A reformok mögött gyakran a gyors anyagi és politikai hozam logikája dolgozott, csak az számított, mit termel rövid távon egy ötlet, kevésbé az, mi marad utána. 

Kormányzáselméleti szinten a privatizációt és a kiszervezést a szöveg olyan egymásra épülő döntéssorozatként mutatja be, amelyben kevés figyelem jutott a végrehajtási következményekre. A tulajdonosi és alvállalkozói láncok összekuszálódnak, a felelősségi pontok elmosódnak, az ügyfél pedig egyre gyakrabban egy személytelen chatbotfallal találkozik. A rendszer így „megfejthetetlenné” válik, nem csupán rosszabbul működik.  

Különösen ironikus az a fordulat, amikor a privatizáció szükségét azzal indokolják, hogy „az állam nem hatékony tulajdonos”, noha az új tulajdonos végül egy másik állam vállalata.  

A „minőségi lecsúszás” logikát Aurelien külön is kiemeli. Ágazati szinten racionális lehet, ha mindenki hasonlóan rossz szolgáltatást ad. A minőségi verseny eltűnik, a költségcsökkentés marad, a fogyasztó pedig végül egy lefelé nivellált új normához alkalmazkodik.  

MI: pénzügyi ösztönzők, filozófiai kérdések, késleltetett összeomlás 

Az esszéíró a mesterséges intelligenciát gyorsítóként kezeli. A tömeges bevezetést nem technológiai optimizmusból vezeti le, inkább abból a vállalati és politikai „nyájszellemből”, amelyben a követés önálló logikává válik. Amikor lehetővé lesz egy vállalat részvényárfolyamának mozgatása pusztán azzal, hogy bejelentik, a jövőben a munkaerő tíz százalékát mesterséges intelligenciával kívánja lecserélni, akkor beköszönt a „teljes pénzügyi irracionalitás”. 

A kockázatot a szerző két rövid, kellemetlen kérdésben sűríti össze. Érdemes-e egy ismert hibaarányú rendszert ismeretlenre cserélni. Érdemes-e olyan rendszert futtatni, amely újratanul a saját hibáival is, amitől idővel romolhat a megbízhatósága.  

Ha a mesterséges intelligencia felzabálja a belépő feladatokat, a fiatalok pályakezdése nehezebbé válik, mert eltűnnek azok a lépcsők, ahol korábban meg lehetett tanulni a szakma alapjait. Aurelien azt valószínűsíti, hogy csak a botrányok és csődök után következik a későbbi korrekció, ekkor fordulnak vissza az emberi munka felé, csakhogy addigra már kevés lesz a stabil kompetencia, amelyre érdemben támaszkodni lehet. 

A szerző itt kitér egy gyakori magyarázatra is: sokan a felső rétegek tudatos, hosszú távú tervének tulajdonítják a középosztály és a felső középosztályi szakértő–menedzseri világ (PMC) szorítóba kerülését. Aurelien ezt óvatosan relativizálja: elismeri, hogy a csúcsvagyonos rétegnek nincs ellenére a vagyon további koncentrációja, ugyanakkor ezt a koncentrációt nem érdemes mindent megmagyarázó, tudatos „mestertervként” felfogni. 

Diszkontinuitás és a felső középosztály „militánsabbá” válása 

Harminc évvel ezelőtt Nyugaton egy fiatal, vállalkozó pár még viszonylag magabiztosan vásárolhatott volna házat a közös fizetéséből, ma ez sokszor már valószínűtlen. A munkapiaci szorítás is új minőséget kap: „vannak Indiában ügyvédek és könyvelők is”, akik a fizetés töredékéért elvégzik ugyanazt a munkát. A szerző szerint a harag és a neheztelés sokáig főként azokból a csoportokból érkezett, amelyek közvetlenül látták eltűnni az állásaikat, bezárni a gyáraikat, leépülni a közszolgáltatásaikat. A mostani fordulat abban áll, hogy ugyanezek a problémák egyre inkább elérik a felső középosztályi szakértő–menedzseri világot (PMC) is:  

„a vonat száguld a szakadék felé, és a többivel együtt rohannak az első osztályú kocsik is.” 

A rendszer túl bonyolult és túl szorosan csatolt, a késleltetett hibák felhalmozódnak, a korrekció pedig későn indul. „Senki sem irányít” – írja, majd hozzáteszi: „túl késő… hogy visszazárjuk a szellemet a palackba”. A probléma tehát az, hogy nincsenek egyszerű megoldások, sőt az is lehet, hogy egyes csomópontoknál már egyáltalán nincsenek megoldások: az ingatlanárakat nehéz „megfizethetőre” visszanyomni, a negyedéves eredménykényszerben működő vállalatok pedig hajlamosak önrontó döntéseket hozni, hogy megnyugtassák a részvényeseket. 

A lehetséges pálya ezért diszkontinuus: a szétesés sokáig lassú lehet, majd „hirtelen és brutális” módon gyorsulhat fel. Brexit és Covid ebben az olvasatban „előjáték” – olyan események, amelyek megmutatták, milyen gyorsan válhat a működési zavar rendszerszintű töréssé, a politikai válságok és a gazdasági háborúk pedig tovább erősíthetik ezt a dinamikát. 

Aurelien legfontosabb politikai állítása az, hogy a felső középosztályi szakértő–menedzseri réteg (PMC) szervezettebb, jobb hálózattal bír és erős jogosultságtudata van, ezért „nyíltabban militánsabb” korszak következhet. Ezt paradox módon reményként is felvillantja: ha valahol marad cselekvőképesség és intézményi önvédelem, az ebben a középosztályi intézményvilágban jelenhet meg először. 

Kapcsolódó: