A Kínai Népi Egyetem (Renmin University of China) – amely a Kínai Kommunista Párthoz közel álló elit intézmény – pénzügyi kutatóintézete, a Csongjang Intézet jelentése szerint Donald Trump Fehér Házba való visszatérésének első éve ajándék volt Peking számára: egy olyan nyomás, amely belül alkalmazkodásra kényszerít, miközben kívül pedig szűkíti Washington mozgásterét, hogy másokat maga mögé állítson. 

A jelentés alapján az Egyesült Államok sokkhatásokkal és felpörgetett döntéshozatallal próbál erőt sugározni, közben pedig kirúgja maga alól azokat a tartóoszlopokat, amelyek korábban megsokszorozták az USA erejét. A döntéshozatal erősen személyhez kötött, ahol a lojalitás fontosabbá válik a szakértelemnél, és a közösségi média a kormányzás tere, nem pedig egyszerű üzenőfal. Ezt a szerzők „madman theory”-ként, a szándékos kiszámíthatatlanság stratégiájaként írják le: azaz viselkedj hektikusan, ijeszd meg a partnereket és a riválisokat, majd zsebeld be az engedményeket, mielőtt bárki megszervezhetné az ellenállást. 

A nyomás mint edzésterv 

Bár a technológiai szankciók és a kereskedelmi korlátozások Kína lassítására szolgálnának, mégis olyanok, mint egy kíméletlen személyi edző: abban a pillanatban fáj, de megerősíti azokat az izmokat, amelyek később számítanak. A fejlett chipalkatrészektől való elzárás a jelentés szerint ösztönzőként értelmezi a hazai technológiai fejlesztés felpörgetésére, így a vállalatok és a kutatók kénytelenek újraépíteni a beszállítói láncaikat, újratervezni a termékeiket és alternatívákba fektetni.

Ugyanebben az értelemben a vámok sem falak, hanem kerülőútra mutató táblának tekinti, amely új piacok és új partnerek felé tereljék a kínai exportőröket. 

Kína mellett mások is felismerték, hogy a kényszerítő gazdasági eszközök „bumeránghatásúak” is lehetnek, ha a célország elég nagy, elég képzett és van ideje alkalmazkodnia. A kérdés az, hogy ez utóbbi milyen gyorsan és milyen áron történik. A Csongjang Intézet ezek közül a rugalmasságot emeli ki, ugyanakkor háttérbe tolja az olyan problémákat, mint a lassabb növekedés, a magasabb költségek és a párhuzamos technológiai rendszerek kiépítésének kockázata. 

A szövetségesek mint ügyfelek 

A kínai értelmezésben Trump a szövetségeit a partneriről a szerződéses státuszúra minősítette át, majd mindezt vámokkal és magasabb védelmi kiadások követelésével nyomatékosította. Mindennek az alapja a bizalom: ha a szövetségesek azt érzik, hogy a biztonsági garanciák során van mód az alkukra, akkor kevésbé lesznek hajlandók részt venni a Kína elszigetelését célzó kezdeményezésekben. 

Ez pedig jó lehetőségeket teremt Peking számára. Amikor Washington beállítottsága egyre inkább üzleti jellegű, Kína a kiszámítható ellenfél helyett kiszámítható partnerként igyekszik megjelenni, olyannak, aki a „win win” – kölcsönös előnyöket biztosító – megoldásokat helyezi előtérbe, amely tiszteletben tartja a többoldalú, szabályokra épülő együttműködések rendszerét.  Azonban ez az önkép vitatott, különösen ott, ahol a kínai gazdasági nyomásgyakorlást már megtapasztalták, de könnyebb eladni ezt a hozzáállását. 

Erőforrásokra épülő alkuvilág 

A jelentés szerint az USA külpolitikájának a célja mindinkább az erőforrás-maximalizálás. Latin-Amerikát kísérleti terepnek írja le a Monroe-doktrína, az USA-nak a nyugati féltekén felvállalt szerepéről szóló elv alkalmazásához, amely a „nem amerikai” infrastruktúra és befolyás kiszorítására irányul. Ennek a célja nemcsak geopolitikai, hanem üzleti is: nyersanyagokat biztosítani, bevételeket szerezni és gyengíteni a riválisok stratégiai támaszpontjait. 

Ukrajna ugyanebbe a sorba illeszkedik, amely „ásványkincsekért biztonságot” stratégia tipikus példája. Ez nem más, mint Washington és Kijev újjáépítési befektetésekre épülő gazdasági partnersége, amerikai részvétellel a U.S. International Development Finance Corporation (amerikai állami fejlesztésfinanszírozó intézmény) révén. 

Mindezekben a globális dél számára az a tanulság, hogy a függés sebezhetőséget jelent. Vagyis, ha egy ország kapcsolatba kerül a dollárral, az amerikai banki infrastruktúrával, a határokon átnyúló fizetési csatornákkal, az amerikai technológiákkal vagy az amerikai piaccal, Washington a kereskedelmet, a tőkét és a hozzáférést politikai nyomásgyakorlássá alakíthatja. Peking ezzel szemben alternatívát nyújt, igaz, annak is megvannak a maga szabályai és hátulütői. 

Európa dilemmája 

Ez a kínai narratíva a leggyorsabban Európában hozhat politikai hasznot. Peking ugyanis várhatóan még erősebben építi magáról a stabil és kiszámítható állam képét, miközben az európai kitettségcsökkentést (de-risking) és a külföldi befektetések átvilágítását Washington által kikényszerített lépésként igyekszik beállítani. Európai vezetők ezzel szemben próbálták a de-riskinget „nem decoupling”-ként – nem teljes szétválasztásként – keretezni, nyitva tartva a kereskedelmet, viszont szűkítve a stratégiai függéseket. 

A jelentés logikája olyan tárgyalási stílust sejtet, amely próbára teheti az Európa egységét: a kereskedelmi, a technológiai és a biztonságpolitikai kérdéseket egy ügynek veszi, majd ágazatspecifikus engedményekkel célozza azokat, akiktől politikai támogatást remél. Így Európa előtt a kihívás az lehet, hogy ágazatonként döntse el, hol éri meg az együttműködése Kínával és hol létfontosságú az igazodás a transzatlanti partnereihez. 

Vagyis a jelentés, amely köszönetet mond Trumpnak, nem Amerika hanyatlásáról szól, inkább arról, hogy Kína szeretné, ha mások is hozzá hasonlóan látnák a világ működését. Szerintük ugyanis Washington rombolja a saját hitelességét, miközben Peking egy józan gondolkodó szereplőként kerül bemutatásra. Európának mindezt úgy érdemes olvasnia, mint egy reklámprospektust: sokat elárul az eladó stratégiájáról, de nem mindent a termék hibáiról. 

Kapcsolódó: