A békekötés szándéka elé már nem Moszkva vagy Washington, hanem Kijev és elsősorban Európa gördít akadályokat. Utóbbi saját biztonsági stratégia hiányában a háború folytatását választotta új identitásának alapjául. A béke így fájdalmas lesz, de még mindig racionálisabb, mint a háború folytatása. Itt a vége, az utolsó év.
Új, minden számítás (kivéve az európait) szerint az utolsó év kezdődik az ukrajnai háborúban, abban a konfliktusban, amelyet immár egyedül Európa tart életben, meghosszabbítva azt, de nem elkerülve az elkerülhetetlent. Bár az egész konfliktus megelőzhető lett volna, 2022-ben pedig a törökországi tárgyalások kis híján békekötést eredményeztek (hogy aztán éppen az európaiak közbelépésére az ukránok azonnal nemet mondjanak), a végtelen háború elmélete immár végérvényesen a kontinensre költözött az Egyesült Államokból. Pedig az elmúlt egy év már végképp nem a nagyobb frontmozgásokról, a reményt keltő áttörésekről vagy a gigantikus csatákról szólt. A hadműveletek már szinte kizárólag a felmorzsolásra, az ellenfél kivéreztetésére játszanak, ebben pedig erőforrásaikat és türelmüket tekintve is az oroszok a jobbak. Putyin hadserege néhány négyzetkilométeres részsikerekkel halad előre, hogy a Donbász elfoglalásával győzelemnek és valószínűleg befejezettnek nyilvánítsa „különleges katonai műveletét”,
Ukrajna azonban továbbra sem akar hallani a békekötés érdekében területek átadásáról – jobb híján hát elveszti azokat.
A konfliktus folytatásának költségei már meghaladják a várható hasznot. A világon ez egyedül a brüsszelita európai államokat nem érdekli, amelyek immár gazdasági struktúraváltást építenek arra, hogy Ukrajna, ha kell, az utolsó emberét is elveszítse a háborúban. Ahogy Friedrich Merz német kancellár fogalmazott: a konfliktus addig fog folytatódni, amíg Oroszország gazdaságilag térdre nem rogy. Európa nem akar hinni a béketárgyalásokban, és egyáltalán nem érdekelt abban, hogy figyelembe vegye a teljes pénzügyi csődbe menetelő Ukrajna területi és katonai veszteségeit. Mindeközben az elmúlt egy év semmi másról nem szólt, mint Kijev egyre kisebb diplomáciai mozgásteréről, amely az orosz hadsereg lassú, de biztos előrenyomulásával párhuzamosan zsugorodik.
Ez azonban már vegytisztán politikai kérdés, nem hadászati. A háromoldalú tárgyalások (az Egyesült Államok változatlanul igyekszik távol tartani az európaiakat az asztaltól, ismerve azok háborúpárti álláspontját) technikai értelemben előrehaladtak, gyakorlati eredményüket tekintve azonban újra és újra zsákutcába jutnak. Azok az engedmények, amelyekben Washington és Moszkva potenciálisan megegyezhetne, Kijev számára elfogadhatatlanok, az Ukrajna által követelt biztonsági garanciák viszont Oroszország számára vállalhatatlanok. A háború közben tovább tombol, a frontvonal lassú mozgása pedig megteremti az imént említett sajátos ellentmondást:
amire Ukrajna a területeivel kapcsolatban a tárgyalóasztalnál határozott nemet mond, azt a csatatéren fokozatosan elveszti.
Zelenszkij hiábavaló ellenkezése immár nem is katonai, hanem belpolitikai kérdés, pontosabban saját politikai túlélésének záloga. Egy területvesztést eredményező béke az egész eddigi háborút, az áldozatokat kérdőjelezné meg, amibe az elnök egzisztenciálisan (átvitt és sokak szerint szó szerinti értelemben is) belebukna. Mi tehát a megoldás? Kijev inkább választja a katonai megsemmisülést, egyszerűen azért, mert azt a két nagy külső szereplő, az Egyesült Államok és Európa „tettek helyett szavak” mentalitására lehet fogni. Egyszerűbben: az ukrán vezetés tudja, hogy az elkerülhetetlen bekövetkezik, de inkább hatalmas veszteségek árán elveszti a területeit, semmint elkerülve a további pusztítást és emberáldozatot, beleegyezzen azok átadásába. A katonai vereség elfogadhatóbb, mint a tárgyalásos kompromisszum, a politikai túlélés vágya felülírja az ország érdekeit.
A párhuzamosok és a végtelen
Miközben a trumpi külpolitika éles irányváltása a korábban korlátlannak, valójában Biden alatt is erősen korlátozott támogatást végleg feltételes módba helyezte, Európa olyan gazdasági, védelmi és politikai korlátokkal küzd, amelyek a valós támogatást csupán retorikai dimenzióban értelmezik. „Európa szeret a jövőről beszélni, de semmit nem tesz meg azért, hogy meghatározza azt” – mondta Zelenszkij Davosban, egyszerre fogalmazva meg Ukrajna stratégiai magányát és hárítva a közelgő összeomlás felelősségét egykori és jelenlegi szövetségeseire.
Moszkva helyzete közben még mindig stabilabb képet mutat. A szankciók és a háborús kiadások súlyos terhet jelentenek, ugyanakkor a helyzet most is pontosan ugyanaz, mint az első években: az orosz gazdaság a diverzifikációs politika, az energiaexport-átirányítás, az ipari átállás, a költségvetési átalakítás és a hadigazdaságra áttérés révén még mindig alkalmazkodik. A rendszer a több mint húszezer szankciós rendelet ellenére messze van a Brüsszel által négy éve hangoztatott összeomlástól, sőt: a jelenlegi, alacsonyabb növekedési pályára állásával még hosszú évekig tudja viselni a háború anyagi támogatását. A várva várt gyors összeomlás soha nem következett be, és nem is fog.
Az évfordulón megszilárdulni látszanak az egymással szemben álló akaratok. A morális elköteleződés logikája azonban, amely színleg az agresszióval szembeni ellenállást tekinti elsődlegesnek, homlokegyenest ellentmond a reálpolitikai gondolkodásnak, amely Ukrajna összeomlásával és a háború folytatásával az európai gazdaságot és egységet is a sírgödör szélére löki. Mindezt a háborúpárti EU úgy vezényli le, hogy közben semmiféle beleszólása nincs a jelenben zajló geopolitikai átrendeződésbe, a transzatlanti viszony több mint ingatag, az egyre nagyobb hatalommal rendelkező Kína pedig immár teljesen nyíltan relativizálja Európa pozícióját az összeomló világrendben. Ilyen kontextusban Európának egzisztenciális érdeke lenne a háború minél előbbi lezárása, ám ennek épp az ellenkezőjét teszi. Időnyerés helyett időhúzásra játszik, a lehető legszerencsétlenebb módon, Ukrajna feláldozásával.
Az utolsó emberig
Az európai vezetők, élükön Brüsszellel, Macronnal, Tuskkal, Starmerrel és Merzcel, tisztában vannak azzal, hogy a háború visszavonhatatlanul kontraproduktívvá vált Ukrajna számára, mégsem hajlandók más oldalról közelíteni. Ha a katonai helyzet ukrán szempontból az elmúlt évben látottakhoz hasonlóan és tartósan romlik, a tárgyalások feltételei is egyre kedvezőtlenebbé válnak Kijev számára. Ez az, amit Trump hónapok óta hajtogat, amikor Zelenszkijjel problémázik a lassan két éve aktuális, soha ki nem írt elnökválasztás miatt: egy katonai összeomlás a területi mellett már a legpusztítóbb államisági következményekkel is járhat. Vagyis az Ukrajna és az európaiak által csupán az USA felé tett gesztusként értelmezett béketárgyalások valójában nem vereséget jelentenének, hanem a vereség megelőzésének egyetlen eszközét. Ennek ellenére a mai Európa már az évforduló előtt kijelentette, hogy az idén biztosan nem ér véget a háború.
A reálpolitikai megközelítéshez szükség lenne arra, hogy az európaiak elfogadják azt a tényt, ami egy új páneurópai biztonsági rendszer megteremtéséhez nélkülözhetetlen lenne: a háború utáni Ukrajna szuverenitásának garanciái mellett figyelembe kell venniük a háború utáni Oroszország biztonsági vörös vonalait is. Ez nem mást jelent, mint annak elismerését, hogy a stabilitás és a kontinens biztonsága soha nem lesz elérhető Moszkva teljes kizárásával és elszigetelésével. Ebben a folyamatban az európai hatalmak szerepe különösen hangsúlyos lenne, ám jelenleg homlokegyenest az ellenkező politikát folytatják, miközben az Egyesült Államok – egyedüliként szemlélve Kissinger szemüvegén keresztül a helyzetet – egyszerre harcol a tárgyalóasztalnál az orosz érdekek megértetéséért, az ukrán állam megmentéséért és az európai, egyre agresszívebb álláspont megsemmisítéséért.
A háború mai évfordulója szemléletbeli felkiáltójel kellene, hogy legyen. A konfliktus Európa számára még mindig arról szól, hogy ki nyeri meg (senki), ahelyett, hogy arról szólna, képes-e önmagát újradefiniálni egy szélsebesen alakuló új biztonsági világrendben. A brüsszeli vezényszó természetesen az igen, és valóban, ez is egyfajta út, még ha a lehető legrosszabb állapotú is. A legnagyobb bátorság és szolidaritás annak felismeréséhez kellene, hogy a kontinens jövője nem a háború örökkévalóságában, hanem egy működőképes európai rend újjátervezésében, vagyis egy elkerülhetetlen, nem időhúzásra játszott békekötésben dől el. Ám Európának ez a két jellemvonás csak hangjában él. Ez a gyávák igazsága.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MI
