Az „öt éven belüli orosz támadás” narratívája áthatja az európai közbeszédet. A rettegtetés szinte kampányszerű a háborúpárti országokban, a józanabb hangok azonban másról beszélnek. A Kreml számára egy NATO-val vívott háború már valóban a teljes összeomlással lenne egyenlő, Európának azonban a háborús uszítás helyett ideje lenne bevonni Moszkvát a biztonságról szóló párbeszédbe.
Az európai biztonságpolitikai narratíva a háború ötödik évébe lépve minden eddiginél erősebben alapoz arra a tételre, amely szerint öt éven belül az orosz hadsereg megtámad egy európai NATO-tagállamot. Andrius Kubiliustól, az EB védelmi biztosától Mark Rutte NATO-főtitkáron és a balti államokon keresztül Boris Pistorius német védelmi miniszterig mindenki ugyanazzal próbálkozik: meggyőzni az EU-s közvéleményt arról, hogy Moszkva támadása a küszöbön áll, és ha nem rendelnek alá mindent az azt megfékezni képes ukrán és hazai védelemnek (és védelmi költségvetéseknek), be is fogja rúgni az ajtót.
Különös és kettős érvelés ez, hiszen az európai mainstream vezetők évek óta az orosz hadsereg és hadieszköz-állomány pusztulását, csődjét és lekicsinylését közvetítik, ugyanakkor mindent megtesznek azért, hogy ugyanazt a haderőt bestiális, megállíthatatlan monstrumnak fessék le, amelyet a vérszomjas Putyin már kifejezetten arra készít fel, hogy megtámadja az egész NATO-t (noha az ukrán hadsereggel sem bír el). Az orosz külpolitikai gondolkodást és a hadsereg bevethetőségét természetesen súlyos hiba lenne bármilyen irányba relativizálni (a 2022 februárjában kirobbant háború a bizonyítéka annak, mennyire komolyan gondolja a Kreml a vörös vonalak tiszteletben tartását), ugyanakkor az, hogy az európai politikusok már szentenciaként mantrázzák a közelgő támadást, inkább tűnik a közelgő gazdasági megszorítások és a demokráciákban minimum szokatlan politikai intézkedések előzetes magyarázatának, semmint hihető geopolitikai jövőképnek.
Ami a retorikai fenyegetéseket illeti, azok valóban léteznek. Putyin többször figyelmeztette az Ukrajnát támogató, Oroszországot fenyegető államokat „súlyos következményekre”, az orosz hivatalos narratíva pedig az európai országokat ma már de facto hadviselő félként jeleníti meg. Ezek a kijelentések, a balti államok és Lengyelország történelmi gyökerű rettegése (ez különösen hatásos eszköznek bizonyul a nyugati érvkészletben) és agresszív viselkedése, az oroszoknak tulajdonított hibrid műveletek, kibertámadások és infrastruktúra-szabotázsok sorozata, valamint az Egyesült Államok európai elkötelezettségével szemben kialakult általános bizalmatlanság mind hozzájárul a fenyegetettségérzethez.
A valószínű orosz támadást hangoztató rettegtető politika azonban nem több mint spekuláció. Míg 2022 februárja előtt az európai hírszerző szervezetek totális csődöt mondtak, és az utolsó pillanatig bagatellizálták egy orosz támadás lehetőségét, a háborúpárti kormányok most mindent megtesznek, hogy ennek az ellenkezőjét bizonygassák, immár a harmadik világháború képét vetítve a közvélemény felé, magyarázva vele a sorkatonai szolgálatok visszaállításától a jóléti állam zsugorításán át az ipari összeomlásig mindent. Az oroszokat senki nem kérdezte (ők azért elmondták, hogy az egész ötlet badarság és rémhírterjesztés, az ellenkezőjét pedig garanciális vállalásként hajlandók az asztalra tenni), józanabb elemzők mindenesetre rámutattak arra a nyilvánvaló tényre, hogy Putyin személyétől függetlenül
a Kreml minden gazdasági, társadalmi és politikai terve kártyavárként omlana össze, amennyiben valóban támadást indítana a NATO ellen.
A kockázat természetesen nem elhanyagolható. Az orosz túlélési logika és a még mindig igen erős revizionista identitáspolitika továbbra is súlyos tényező. Az „öt éven belüli támadás” narratívája azonban nem a valós orosz gazdasági és katonai képességeket, inkább az elmélet megalkotóinak fegyverkezési és (bel)politikai céljainak alátámasztását tükrözi. Ami azonban a legnagyobb veszélyt rejti magában: az orosz fenyegetettség végletekig túldramatizálása, az indok és párbeszéd nélküli, tervszerűtlenül keresztülvert háborús készülődés eljuthat arra a pontra, amikor kontraproduktívvá és önbeteljesítő jóslattá válik, amennyiben Európával ellentétben épp Moszkva lesz az, amely egzisztenciális veszélyt kiált.
Nagyhatalmi aggodalmak
Az orosz történelmi stratégia talán legmeghatározóbb eleme a „birodalmi” határok mentén felálló ellenséges koalíciók létrejötte vagy megléte elleni küzdelem, legyen szó pufferzónák kialakításáról, a szövetséges erők közti széthúzás szításáról vagy konkrét hadműveletekről. Ez volt a cél a hidegháború idején és azt követően is, amikor a Kreml a NATO-bővítés megállítását tűzte ki elsődleges külpolitikai feladatául. Ennek a logikának a megnyilvánulása volt a 2008-as grúziai fegyveres konfliktus, a 2014-es krími annektálás és a 2022-es ukrajnai háború kirobbanása. Az ukrajnai háború vége nem fogja megváltoztatni Oroszország fenyegetettségérzetét, és ez az a gondolat, amit Európának leginkább figyelembe kellene vennie: ha nem fogadja el a Kreml vörös vonalait, nem hajlandó párbeszédet folytatni Moszkvával a kontinentális biztonságról, akkor a ruszofób retorika és a háborús narratíva nélkül is folyamatosan újabb és újabb konfliktushelyzetben fogja találni magát.
Európa elméleti kapacitásai (gazdaságilag, demográfiailag és katonai potenciáljában egyaránt) meghaladják Moszkva képességeit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az oroszok türelme nem fogyhat el az újabb és újabb, a Kreml szemszögéből valóban egzisztenciális veszélynek tekinthető NATO-bővítési tervek láttán. Az ukrajnai háború ezt az elméletet tette fizikai valósággá, a megoldás tehát biztosan nem az, hogy a katonai szervezet európai szárnya makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy bármelyik ország eldönthesse, akar-e a NATO-hoz csatlakozni, és hogy a NATO is szabadon eldöntheti, kit vesz be a tagjai közé.
Annak a veszélye, hogy Európa újabb háborút provokál ki Oroszországgal, így egyre nagyobb. Annak azonban, hogy Oroszország egy őt is megnyomorító háborút követően hirtelen nekimegy a NATO-nak is, minimális.
A Kreml mozgásterét valóban komoly belső problémák szűkítik. A háborús gazdaság rövid távon növekedési számokat produkált, de szerkezeti torzulások árán. A Nemzetközi Valutaalap legfrissebb oroszországi előrejelzése szerint a 2023–24-es, döntően védelmi kiadások által berobbant növekedés 2026-ra jelentősen lassul. Az infláció mérséklése érdekében az orosz központi bank drasztikus kamatszintet tart fenn (jelenleg 16 százalék környékén), ami visszafogja a magánberuházásokat. A technológiai import kiesése a gazdaságot önmagában mozgató hadiipari területen is súlyos károkat okoz: Oroszország a mesterséges intelligencia és a csúcstechnológiai fejlesztések terén jelentős lemaradásban van az Egyesült Államokkal és Kínával szemben. A katonai és gazdasági versenyképesség hosszú távon ettől a szektortól függ, a szankciók miatt viszont Moszkva nem a megfelelő ütemben és útvonalakon jut hozzá a fejlett félvezetőkhöz és a know-how-hoz. Geopolitikai szinten Oroszország legnagyobb dilemmáját a Kínától való függés kialakulása okozza. Ebben a helyzetben a Kreml alapvető érdeke a normális viszony visszaállítása az Egyesült Államokkal (mindkét elnök nyitott rá), hogy elkerülje a kistestvéri, sőt vazallusi szerepet Kína mellett. Ha ehhez hozzávesszük a háború után az elfoglalt ukrán területek újjáépítési, stabilizációs és biztonsági költségeit, a szankciók utóhatásait, az orosz pénzügyi rendszerre várhatóan továbbra is nehezedő nyomást, az ellátási láncok további globális széttöredezését egy szinte napról napra változó geopolitikai környezetben, nehezen értelmezhető az az elmélet, hogy Moszkva már most egy néhány éven belül bekövetkező támadásra készülne, immár az egész nyugati világ ellen. Egy újabb európai háború minden lehetőséget azonnal megsemmisítene, világméretű konfliktust és olyan tartós blokkosodást okozva, amelyhez képest a hidegháború csak megmosolyogtató kísérletnek tűnne.
Kezelhető problémák
Gyakorlatilag minden az ellen szól, amit az európai háborúpárti vezetők folyamatosan hajtogatnak. Egy orosz támadás a NATO ellen valójában csak akkor képzelhető el, ha azt egy véletlen esemény vagy a NATO valamelyik európai tagállamának provokációja előzi meg. Az orosz erőforrások arra bőven elegendők, hogy győzelemként könyvelhessék el az ukrajnai háború lezárását. Arra azonban, hogy Moszkva az egész NATO ellen (szigorúan beleértve az Egyesült Államokat, amely minden, ennek az ellenkezőjét híresztelő narratíva ellenére nagyon is komolyan venné a kollektív védelmet egy orosz támadás esetén) háborút indítson, sem az elkövetkezendő öt évben, sem azt követően gyakorlatilag semmi esély. Nem véletlen, hogy a hidegháborúban sem próbálkozott meg ezzel. Amikor közel állt hozzá, maga a Kreml fújt gyors visszavonulót.
Hogyan törhetne ki mégis egy háború? Ha leszámítjuk azt a lehetőséget (amitől Moszkva a lehető legkomolyabban óva inti az európaiakat), hogy francia, brit és egyéb európai katonák kezdenek „békefenntartói” csapatépítésekbe Ukrajnában, ahonnan már csak egy tudatos ukrán titkos akció szükséges ahhoz, hogy az oroszokat vádolhassák a fegyverszünet vagy a békedokumentumok megsértésével, vagy azt, hogy a NATO európai szárnya nem áll le az Ukrajnát bevonó bővítés erőltetésével, a véletlen eszkaláció lehetősége áll fenn a legkomolyabban. Ha egy eltévedt orosz vagy ukrán rakétát szándékos orosz támadásnak minősítenek például a balti államok vagy Lengyelország, azonnal beindíthatnák az 5. cikkely alkalmazását. A véletlen eszkaláció problémáját nagyítja a válságkezelési mechanizmusok és a fegyverzet-ellenőrzési rendszerek hiánya, de ami a legfontosabb: európai részről a párbeszéd szinte teljes megszűnése az oroszokkal.
Tény, hogy a háború megindítása előtt a Kreml katasztrofálisan félreértelmezte mind Ukrajna ellenálló képességét, mind a támadásra adott nyugati válaszlehetőségeket. Ugyanakkor Európa ugyanebben a cipőben jár jelenleg: feltételezésekre és konspirációra alapozva készül egy újabb konfliktusra vagy inkább készít elő egy újabb háborút, még mindig nem gyakorlati és pragmatikus, hanem szigorúan ideológiai és érzelmi lepellel burkolva szándékait. A két dologból, ami feltétlenül szükséges lenne egy újabb világégés megelőzésére (elrettentés és párbeszéd) a kontinens csupán az egyikbe kezdett bele. A védelmi kiadások 5 százalékra (3,5+1,5) emelése, a hadiipar brutális felpörgetése, a biztonságpolitikák drasztikus megváltoztatása, a katonai képességek erőltetett, 10 éven belüli, a hidegháború óta nem látott növelése az elrettentési szándékok komolyságát jelzik. Ennek a célja azonban csak akkor válik nyilvánvalóvá Moszkva számára, ha valaki ezt megnyugtató módon kommunikálja is felé – addig, ameddig az európai (közös) biztonságpolitika nem a Kremllel való párbeszéden és egy elfogadható konszenzuson alapul, Putyin értehető módon egy Oroszország ellen készülő haditerv forgatókönyveként értelmezi az európai fegyverkezést.
A párbeszéd lehet az egyetlen biztosíték a félreértések és a véletlen vagy szándékos eszkaláció elkerülésére.
Európának ezt beismerni a legnehezebb. A magyar részről szándékosan és mindvégig nyitva tartott diplomáciai csatornák miatt Orbán Viktort éppen csak ki nem átkozta a háborút mindenáron folytatni kívánó Európa, és még most, a konfliktus ötödik esztendejébe lépve is azon veszekednek a vezetők, hogy szóba szabad-e állni Putyinnal. Nem sokat segít a helyzeten, hogy az EU külpolitikai főképviselőjének a posztját épp a megrögzött oroszgyűlöletéről ismert (és minden geopolitikai eseményt csak e szűrőn keresztül értelmezni tudó) Kaja Kallas tölti be vagy hogy Emmanuel Macron kapcsolatfelvételi különútjai heves politikai vitákat generálnak az uniós tagállamok között – az pedig különösen nem, hogy Washington Trump hivatalba lépésének pillanatától azt teszi, amit Európának kellett volna a kezdetektől: újranyitotta a diplomáciai csatornákat Moszkvával, és ha kell, személyesen Putyinnal egyeztet a békekötés lehetőségeiről, míg Brüsszel és a háborúpártiak szándékosan elzárkóznak ettől a lehetőségtől.
Az orosz fenyegetés tehát valós, de nem az oroszok szándékai miatt. A legnagyobb veszélyt épp egy végletekig agresszív és párbeszédre nem hajlandó Európa jelenti, amely a kommunikáció hiányával, szélsőséges retorikával és saját bizalmatlanságának extrém táplálásával hizlalja az eszkalációs lehetőségeket. Ez a lehető legtávolabb áll egy pragmatikus, reálpolitikai alapon kombináló és belső feszültségektől mentes európai vezetés képétől. A probléma kezelhető, ameddig viszont az EU egy minimális esélyű szándékos orosz támadással rettegteti a saját társadalmát és ennek megfelelően kezd új politikákba, addig épp Oroszország az, amely egzisztenciális veszélyt érezhet. Ha pedig a Kreml is ez alapján kezd cselekedni, abból valóban háború lehet. Ahogyan Putyin válaszolt a felvetésre az orosz féligazságot megfogalmazva: „Nem akarunk háborút Európával, de ha Európa azt akarja, készen állunk rá”.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
