Európa egzisztenciális fenyegetést, Washington pedig regionális konfliktust lát az ukrajnai háborúban, amely nem indokol globális elköteleződést. Egy katonai szövetség azonban nem élheti túl, ha a tagjai nem értenek egyet abban, mi a háború, mi a béke és mi ellen kell egymást megvédeniük.
A NATO válságát sokan hajlamosak egyetlen emberhez, Donald Trumphoz kötni, mintha a transzatlanti biztonsági szövetség majd nyolcvanéves rendszerének visszásságai és hibái arra lehetnének visszavezethetők, aki rámutatott azokra. Ez az értelmezés egyben felmentést is ad: az európaiak szerint, ha Trump a probléma, akkor a távozásával maga a probléma is megszűnik. A valóság ezzel szemben jóval kellemetlenebb: a NATO azért került a szakadás/szakadék szélére, mert a Trump által megvilágított (és okozott) problémákat eddig leplezték, most azonban, hogy pőrén állnak a nyilvánosság előtt, a megoldásképtelenség is kirajzolódik a történetben.
A katalizátor, amely a robbanást beindította, Grönland volt. A sziget körüli példátlan botrány kialakulása volt az a pillanat, amikor a szövetség belső ellentmondásai mindenki számára nyilvánvalóvá váltak. A dán terület annektálásának felvetése – akár katonai, akár gazdasági kényszerrel – önmagában is példátlan volt egy NATO-alapító államtól egy másik tagország ellen. Mette Frederiksen dán kormányfő figyelmeztetése, miszerint egy ilyen lépés a NATO végét jelentené, ténymegállapítás volt, amit maximum „az általunk eddig ismert NATO végét jelentené” mondattal lehetne behelyettesíteni. Egy olyan katonai szövetség, amelynek a vezető hatalma nyíltan megkérdőjelezi egy másik tag területi integritását, természetesen megszűnik szövetség lenni, és nyers hatalmi viszonnyá alakul. Trump későbbi visszavonulása és a NATO-főtitkárral folytatott eszmecseréből kinőtt, a mai napig tisztázatlan „keretmegállapodásról” szóló megjegyzés a közvetlen krízist elhárította ugyan, de semmit nem változtatott az alapállításon: Washington immár üzleti-tulajdoni logikában gondolkodik a biztonságról, vagyis amit nem birtokol, azt nem is feltétlenül védi.
Százaléktörténet
Az egyik feszültségpont a tagállamok GDP-arányos védelmi költségvetése, amit a legutóbbi hágai NATO-csúcson Trump 5 százalékra (3,5 + 1,5) „emeltetett” 2035-ig, a felszíni lelkesedés alatt több ország legnagyobb bánatára. (Spanyolország példul kereken nemet mondott az elnöknek.) A NATO európai szárnya hajlamos azonnal zsarolást kiáltani, valójában az amerikai elnök egy több évtizedes feszültséget szüntetett meg a védelmi költségvetések területén.
Már az 1980-as években jelentős vita folyt arról, hogy Európa túl kis részt vállal a kollektív védelmi kiadásokból, miközben az Egyesült Államok egymaga adja a katonai erő és a költségvetés döntő részét. Ezen időszakban az amerikai döntéshozók (általában a kongresszus és nem a Fehér Ház részéről) már nyíltan jelezték: ha Európa nem növeli a kiadásait, Washington türelme előbb-utóbb elfogy. Akkoriban felbukkant egy javaslat a védelmi büdzsé 3 százalékra emeléséről, ám a tagállamok (ahogyan a későbbiekben is) nem vették komolyan, így minden maradt a régiben: a NATO egyszemélyes szervezetként egyenlő volt az Egyesült Államokkal.
A hidegháború vége után a védelmi kiadások általánosan csökkentek mind az Egyesült Államokban, mind Európában, a vita azonban arról, hogy ki mennyit fizet a NATO-ért, így is folytatódott. A szervezet végül 2006-ban egy olyan irányelvet vezettet be, amely célként rögzítette, hogy minden szövetséges a GDP-je arányában legalább 2 százalékot költsön a védelmi kiadásokra. Az elmélet azonban akkor is csupán elmélet maradt, a tagállamok zöme erre is legyintett. A papíron jól mutató, a gyakorlatban azonban majd tíz évig továbbra sem igazán látható áttörést a 2014-es walesi NATO-csúcs hozta el, ahol már kötelezettségvállalás született a 2 százalékos védelmi költségnövelésre. Így érkezett el Trump első elnöki ciklusa és a 2018-as brüsszeli csúcstalálkozó, ahol a résztvevők a szokásos gittegyleti hangulatban gyűltek össze, miközben fogalmuk sem volt róla, hogy az amerikai elnök mennyire közel áll hozzá, hogy a védelmi költségvetési sumákolás miatt az Egyesült Államok kiléptetésével szó szerint, pár hét alatt megszüntesse a szervezetet. Amikor megértették, a pánik miatt azonnal elkötelezték magukat az emelések mellett. Az igazi gyorsítórakétát azonban az ukrajnai háború kirobbanása, valamint Trump újraválasztása jelentette. Addigra már a legtöbb tagállam a 2 százalékos küszöb felé közelített, ám senki nem mert ellenkezni (kivéve az imént említett Spanyolországot) a Fehér Házzal, amikor az kiadta az új, 5 százalékos limitre vonatkozó utasítást – azzal az üzenettel, hogy az Egyesült Államok befejezte a világ csendőre szerepét, az európaiaknak pedig képeseknek kell lenniük az európai problémákat saját erőből megoldani.
Ukrajnától Grönlandig
A grönlandi krízis, illetve az Egyesült Államok hozzáállásának megváltozása Oroszországhoz, az ukrajnai háború egyenes következménye volt. Ez a szövetséget szétfeszítő törésvonal azonban szintén nem Trump második ciklusának első évében alakult ki.
Európa nagy része – különösen Kelet- és Észak-Európa – az orosz fenyegetést egzisztenciálisnak tekinti, olyan történelmi tapasztalatokra építve, amelyekben a birodalmi erőszak mindig is valós lehetőség volt. Az Egyesült Államok stratégiai gondolkodása ezzel szemben Oroszországra egyre kevésbé tekint rendszerszintű katonai kihívásként, különösen azóta, hogy a külpolitikai figyelme fokozatosan Kína felé irányult, amit már a Biden-kormányzat alatt is világosan jeleztek a nemzetbiztonsági dokumentumok és a védelmi költségvetési elemzések. Joe Biden külpolitikailag valóban kudarcos elnöksége alatt ez jól menedzselt formában jelent meg. Az „addig állunk Ukrajna mellett, ameddig csak szükséges” közhely retorikája retorikája éveken át elfedte azt a tényt, hogy Washington következetesen elutasította mindazokat az ukrán kéréseket – repülési tilalmi zóna, közvetlen katonai beavatkozás, korlátlan fegyverhasználati engedélyek –, amelyek egy valóban egzisztenciális fenyegetés esetén maguktól értetődők lettek volna.
Ha az Egyesült Államok vezetése tényleg úgy ítélte volna meg, hogy Ukrajna bukása közvetlenül veszélyezteti az amerikai érdekeket, akkor biztosan nem ezt a stratégiát alkalmazza.
Trump érkezésével aztán egy csapásra véget ért a ködösítés és a végtelen, Oroszország Ukrajna feláldozásával járó „kivéreztetésének” elmélete. Trump már a kampányában is teljesen érthetően artikulálta azt, amit most tesz. A Putyinnal folytatott tárgyalások, az ukrán fegyver- és pénzcsap elzárása, a háború lezárásának üzleti és vastagon reálpolitikai alapú megközelítése éles kontrasztban állt az európai, egyébként napjainkig tartó, valós pénzügyi és katonai hátteret nélkülöző, ideológiai alapú (és még mindig az Egyesült Államok elrettentő erejére épülő) elszigetelési megközelítéssel. Amíg az európai vezetők Brüsszel dirigálásával diplomáciai karanténban tartották Moszkvát, Trump a Washington–Moszkva-együttműködés előnyeiről beszélt, új kontextusba helyezve Európa Oroszországról alkotott elképzeléseit. A konfliktus lezárási iránya ezen a ponton teljesen kettévált: míg az EU ragaszkodik ahhoz, hogy Moszkva valójában ellene háborúzik (de ha mégsem, majd fog), ezzel egzisztenciális konfliktusként állítja be az eseményeket, addig Washington regionális háborút emleget, amely nem indokol globális, pláne NATO-elköteleződést.
Hogy melyik megközelítés a helyes, az geopolitikai szemlélet kérdése. Az azonban vitán felül áll, hogy egy katonai szövetség még ideiglenesen sem működhet megnyugtató módon úgy, hogy közben a tagjai gyökeresen eltérően látják a fenyegetettséget, illetve az ellenfelet. Ez ugyanis olyan mértékű disszonanciához vezet, ami már kívül esik a NATO-doktrínákon, vagyis nincs rá sem precedens, sem megoldási javaslat. A káoszpolitika és az America First elve Ukrajna példáján keresztül mutatta meg, mennyire működőképes: innentől már csak egy ugrás volt Grönland annektálásának ötlete, ami a NATO lassú összeomlásának utolsó fejezetét nyitotta meg.
Az 5. cikkely hasznavehetetlensége
Az európai háborús narratíva alapvetően a pánikérzés keltésére épül – a háborút mindenáron folytatni/folytattatni akaró kormányok a közvéleményt úgy próbálják meg felkészíteni a konfliktus miatt tovagyűrűző gazdasági problémák egyre súlyosabb hatásaira, hogy narratívájuk központi elemévé egy várható orosz támadást tesznek. Hangsúlyozzák, hogy a támadás majd egy „NATO-tagállam” ellen irányul, innentől pedig egy lépés az 5. cikkely folyamatos emlegetése. Ebből alakult ki aztán az a paradox helyzet, ami végképp feloldhatatlannak bizonyult a szövetségen belül.
Egyfelől Washington reakciói az orosz hibrid hadviselésre és annak vélt vagy valós európai hatására a lehető legközömbösebbek voltak. A Fehér Ház új álláspontja változatlan: nem szövetségesi kötelességei, kizárólag a MAGA szemszögéből reagál, vagyis amíg nem lát rendszerszintű, globális eszkalációs kockázatot, addig megvonja a vállát. Olyannyira, hogy míg az európai vezetők hatalmas energiákat és összegeket mozgatnak meg a háborús narratíva népszerűsítéséért és kvázi a 3. világégésre való felkészülésért, a Pentagon nekiállt az európai katonai jelenlétének csökkentéséhez és támogatási rendszerének átértelmezéséhez. A szövetségi viszony ilyen szintű újrapozicionálása arra utal, hogy az Egyesült Államok formális kilépés nélkül is de facto kivonulást hajt végre, ami következményeiben valójában ugyanazt jelenti. Ezt a folyamatot tette a legnyilvánvalóbbá Trump 5. cikkelyről alkotott nézete és híres, „attól függ, mit értünk alatta” mondata. Túl azon, hogy jogilag igaza van (a kollektív védelem elve és a szövetség legfontosabb pontja éppen az alapító okirat szövegezésekor, amerikai kérésre belekerült mondatok miatt soha nem tartalmazta a fegyveres és katonai segítségnyújtás kifejezett kritériumát), a védelmi politika feltételessé tétele a legsúlyosabb módon értékelte át a szövetségi logikát.
A 2025 végén közzétett amerikai nemzetbiztonsági stratégia ezt a szemléletet tette hivatalossá. Oroszország biztonsági kockázatának háttérbe sorolása, a nagyhatalmi verseny és a NATO európai szárnyával szemben megfogalmazott követelések egyértelművé tették, hogy Washington már nem szövetségi rendszerben gondolkodik. Ez különösen visszás annak fényében, hogy a NATO formailag amerikai vezetés alatt áll, a stratégiájában azonban egyre távolodik attól.
Levágott szárnyak
Mark Rutte januárban nyersen így nyilatkozott: „Ha bárki azt gondolja, hogy az Európai Unió vagy Európa egésze meg tudja védeni magát az Egyesült Államok nélkül, az álmodozzon tovább. Nem, nem tudja.” Majd hozzátette, hogy a „NATO európai szárnya” kifejezés csupán egy üres közhely, bármiféle valós tartalom nélkül. Tény, hogy a NATO európai szárnya (egy lehetséges háború tükrében) katasztrofális helyzetben van. Az amerikai szerepvállalás ugyanis nem csupán a konkrét katonai létszámon múlik: a nukleáris elrettentés, a hírszerzés, az ahhoz kapcsolódó technológia, valamint az európai logisztikai infrastruktúra mind Washingtonhoz kötődik. Ha az Egyesült Államok visszalép, az egyenértékű lesz a NATO-műveletek politikai és katonai koordinációjának összeomlásával. Európa egyszerűen nincs meg a kapacitása az amerikai képességek átvételéhez.
A Trump-kormányzat máris bejelentette, hogy két kulcsfontosságú NATO-parancsnoki posztot (Allied Joint Force Command Naples és Joint Force Command Norfolk) európai tiszteknek ad át. Ezzel egy időben azt is, hogy mintegy 200 amerikai tisztet hív vissza a NATO kulcsfontosságú tervezési és műveleti pozícióiból a szövetség központjaiban és parancsnokságain. A harcoló alakulatoknál is megkezdődött a létszámleépítés: tavaly októberben a Pentagon leállította egy amerikai dandár rotációját Romániában, vagyis a szolgálatból hazatérők egy részét már nem pótolják. Első körben ez 700 főt érint, ami azt jelenti, hogy Romániában mindössze ezer amerikai katona marad.
Ugyanakkor az is bizonyos, hogy az amerikai elnök nem egyik napról a másikra fogja elsüllyeszteni a szövetséget, sőt: Washington pozíciója a NATO-n belül túl fontos ahhoz, hogy csak úgy átadja a vezetést például a legtöbbet emlegetett Németországnak. Nem véletlen, hogy az európai szövetséges erők főparancsnoki posztját (SACEUR) esze ágában sincs kiengedni a kezéből, így tartva fent az ellenőrzést a stratégiai irányítás felett.
Valójában, amit látunk, az a Trump-féle villámpolitikához és drasztikusan azonnali döntésekhez képest egy alaposan átgondolt lassú visszahúzódás. A washingtoni stratégia lényege tényleg az, hogy Európát nagyobb szerepvállalásra kényszerítse, miközben az amerikai jelenlét intézményi szinten fokozatosan kiürül: kulcsfontosságú tisztségeket nem töltenek be, műveleti parancsnokságokat adnak át európai vezetésnek – kivéve a legfontosabbat és legmagasabbat. Ez a szituáció emlékeztet az ENSZ szétmorzsolódására, ahol az Egyesült Államok minden olyan szervezetből kilép, amely nem szolgálja a dominanciáját, de eszébe nem jutna a legfontosabb pozícióból, a Biztonsági Tanács székéből felállni. Azzal ugyanis Washington is tisztában van, hogy egyetlen nagyhatalom sem mondott még le önként egy általa létrehozott szövetség irányításáról anélkül, hogy ezzel a saját biztonságát ne gyengítette volna meg.
Gyors kivonulásra tehát nem kell számítani, de az amerikai szerepvállalás lassú és szigorú kiktatása le fogja zárni a transzatlanti korszakot. Európának új feladata lesz: fenn kell tartania egy olyan szövetséget, amelyből az alapító, a legnagyobb befizető és az egyetlen, valós biztonsági garanciát nyújtani képes tag már kilépett. A transzatlanti biztonság nem alanyi jogon járt: mindig is politikai döntések eredménye volt – ahogyan most is politikai döntések miatt szűnik majd meg.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
