Ez a cikk: Paul Blustein King Dollar: The Past and Future of the World’s Dominant Currency című könyve alapján készült.

A dollár ma a világgazdaság legfontosabb pénzneme, amely nemzetközi szinten látja el a pénz klasszikus funkcióit. Ez a globális kereskedelem elsődleges csereeszköze, a nemzetközi számlázás elszámolási egysége és a jegybankok legfőbb értékőrzője. Dominanciája a hálózati hatásokon és az amerikai tőkepiacok páratlan likviditásán nyugszik, ami miatt még az egymással kereskedő harmadik országok is kénytelenek ebben a valutában bonyolítani az ügyleteiket a zökkenőmentes üzlet érdekében. Ám e központi szerep hátulütője, hogy ez az amerikai külpolitika leghatásosabb fegyvere.  

Az USA különösen 2001. szeptember 11-e óta egyre gátlástalanabbul használja ki a zöldhasú központi szerepét nemzetbiztonsági célokra. Mivel a nemzetközi tranzakciók túlnyomó többsége amerikai bankokon és a New York-i CHIPS-rendszeren fut keresztül, az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma képes kizárni a politikai ellenfeleit a globális pénzügyi rendszerből. 

Épp ez az, ami a dollár elleni lázadást fűti. Amikor az USA és szövetségesei 2022-ben befagyasztották az orosz jegybank devizatartalékait, az sokkhatásként érte a világot, és megerősítette a pénzügyi szuverenitás iránti igényt a globális délen is. 

A nagy erővel nagy felelősség jár. 

Bár a dollár jelenleg leválthatatlannak tűnik, a szankciós fegyverként való túlzott és agresszív használata hosszú távon visszaüthet. Ha ugyanis Amerika minden konfliktusban a dollár erejét hívja segítségül, azzal pont az alternatív csatornák fejlődését kényszeríti ki, hiszen a riválisoknak és a semleges országoknak is érdekük lesz, hogy felmentsék magukat a dollárfüggőség kockázatai alól. 

A kalapos király legitimitása 

A dollár „királyságának” talán legfontosabb alapköve az amerikai állampapírpiac páratlan mélysége és likviditása. Az utóbbi azt jelenti, hogy a befektetők – legyenek azok kínai jegybankárok vagy szaúdi olajsejkek – bármikor képesek akár milliárdos tételben dollárt vásárolni vagy eladni a piac bedöntése nélkül. 

A szaúdi jegybank a 70-es években beáramló olajdollárjai hatására rájött, hogy a világon nincs más piac, amely képes lenne elnyelni ekkora tőkét anélkül, hogy a tranzakciók ne okoznának piaci zavarokat. Ezért a mai napig egy esetleges válság idején a befektetők a dollárba menekülnek. 

Bár a zöldhasú már nem váltható aranyra, értékét az amerikai jogállamiság garantálja. A befektetők pedig bíznak a bíróságok függetlenségében és abban, hogy a kormány nem foglalja le önkényesen a vagyonukat. 

Az amerikai jegybank (Fed) válsághelyzetekben, mint 2008-ban vagy a 2020-as pandémia idején, a világ végső hitelezőjeként lép fel, méghozzá úgy, hogy likviditási csereügyleteken keresztül dollárt biztosít más országok jegybankjainak, hogy megakadályozza a globális pénzügyi rendszer befagyását. Mivel az USA a legnehezebb pillanatokban is képes kölcsönöket adni, ez erősíti meg leginkább a valutájába vetett globális bizalmat. 

A drága örökösök 

Bár már több elemző is írt a dedollarizációról, ezek az előrejelzések általában erősen túlzónak bizonyulnak, hiszen hiába bukkantak fel újabb és újabb ambiciózus kihívók, mind elvéreztek. 

Először a jen tűnt a jövő megkerülhetetlen valutájának a nyolcvanas évek gazdasági csodája idején, majd az euró ezredfordulós bevezetésekor merült fel sokakban egy új, kétpólusú pénzügyi világrend, amelyben az amerikai fizetőeszköz méltó kihívójára talált. Emellett időről időre felbukkannak a politika felett álló globális pénz ideái, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által kibocsátott mesterséges tartalékeszköz, a Különleges Lehívási Jogok (Special Drawing Rights, SDR). 

Napjainkban pedig a BRICS-valuta, a jüan, valamint a technológiai forradalom „szülöttei”, a kriptovaluták és a jegybanki digitális pénzek tartják lázban az elemzőket. A trónkövetelők sora hosszú, ám a dollár hegemóniája a kihívások ellenére szilárdnak bizonyult. 

Hogy megértsük, miért olyan nehéz letaszítani a királyt a trónjáról, érdemes megvizsgálni a korábbi trónkövetelők bukását. 

A tékozló fiú  

Az első kihívó a 70-es és 80-as években a japán gazdasági csoda hátszelével érkezett. A Toyota, a Sony és a Toshiba letarolta az amerikai piacot, az ázsiai szigetország pedig a világ második legnagyobb gazdaságává és a legnagyobb hitelezőjévé vált.  

A jen esetén pont az amerikaiak kérték a monetáris rezsimváltást. Washingtonban ugyanis pánikhangulat uralkodott, mert az amerikai gyártók termékei a túl erős dollár miatt versenyképtelenek voltak a japán árukkal szemben. A pénzügyminisztérium tisztviselői ebben az időszakban rendszeresen utaztak Tokióba azzal a céllal, hogy rávegyék a japánokat arra, hogy liberalizálják a pénzügyi rendszerüket és tegyék nemzetközivé a jent. A terv az volt, hogy ha a jen globális valutává válik, megnő iránta a kereslet, erősödik az árfolyama, így a japán exportcikkek drágábbak, tehát kevésbé versenyképesek lesznek, az amerikai ipar pedig levegőhöz juthat. 

A japán pénzügyminisztérium szándékosan törekedett arra, hogy alacsonyan tartsa a valutája profilját, és évtizedeken át a pénzügyi elnyomás politikáját alkalmazta. Ez a tőke ki- és beáramlásának szigorú korlátozását jelentette azért, hogy a hazai megtakarításokat olcsó hitelekként csatornázzák be az exportőrök támogatására és a versenyképesség megtartására. Bár amerikai nyomásra tettek lépéseket a valuta megerősítésére, a rendszer strukturális megnyitása rendkívül lassan haladt. 

Egy 80-as évekbeli tárgyalásuk során Beryl Sprinkel, az amerikai pénzügyminisztérium helyettes államtitkára türelmetlenül reagált japán kollégája, Oba Tomomicu lépésről lépésre haladó stratégiájára. 

Nálunk ha kismalacok születnek, és le kell vágni a farkukat, nem hüvelykenként vágjuk le, mert az jobban fáj nekik. Egyszerre csapjuk le az egészet! 

Bár Oba másnap diplomatikusan jelezte, hogy megértette az üzenetet, és ezentúl inkább nagy léptekben fognak haladni, a japán óvatosság megmaradt. 

Mire Tokió a 90-es évek közepén a Big Bang reformcsomaggal végre rászánta magát a piacok teljes megnyitására, már késő volt. A japán buborék ugyanis mind az ingatlan-, mind a tőzsdepiacon kipukkadt, a gazdaság pedig deflációs spirálba került, és tartós stagnálásba süllyedt. A bankrendszer tele volt visszafizethetetlen hitelekkel, így a liberalizáció pillanatában pedig a külföldi befektetők inkább a dinamikusabb Hongkongba vagy Szingapúrba vitték a pénzüket. 

Bár a 90-es évek elején még reálisnak tűnt egy ázsiai, jenen alapuló tömb, amely kiszoríthatja a dollárt a régióból, Japán demográfiai és gazdasági hanyatlása miatt ez az álom szertefoszlott. A jen aránya a globális valutatartalékokban a korábbi 17 helyett ma már mindössze 3-5 százalék. 

A mintagyerek 

Ha volt valuta, amelytől a világ joggal várhatta a dollár trónfosztását vagy legalább egy duális pénzügyi világrend megteremtését, az az euró. Az 1999-es bevezetését követően olyan neves közgazdászok, mint Fred Bergsten és Robert Mundell, azt jósolták, hogy a közös európai valuta 5-10 éven belül teljes paritásba kerül a dollárral, véget vetve az amerikai valuta uralkodásának. 

A kezdeti években ez a jóslat igazolódni látszott. Az eurózónához való csatlakozás után a periféria országai hirtelen ugyanolyan alacsony kamatok mellett jutottak kölcsönhöz, mint német versenytársaik, mivel a nemzetközi hitelezők és befektetők azt feltételezték, hogy a monetáris unió tagjainak a hitelképessége gyakorlatilag azonos. Az euró tízéves évfordulóján, 2009-ben a valuta már a globális tartalékok 25 százalékát tette ki, és stabil második helyezettként ünnepelték. 

Azonban a 2010-es években kirobbanó eurózóna-válság feltárta a rendszer strukturális hibáit. Görögország államcsőd közeli helyzete, majd az ír, portugál és spanyol bankválság megmutatta, hogy bár a valuta közös, a mögötte álló államok nem alkotnak elég szoros egységet. Egyfajta ördögi kör alakult ki: mivel a bankfelügyelet és a mentőcsomagok felelőssége nemzeti hatáskörben maradt, a gyengébb gazdasági teljesítményű országok nem tudták megmenteni a bankjaikat anélkül, hogy ne vegyenek fel hatalmas hiteleket, ez pedig kihatott az állam fizetőképességére, így zuhanni kezdett az államkötvények értéke. A kör pedig ott zárul be, hogy ugyanezeknek a bajba jutott bankoknak a mérlegében hatalmas mennyiségű hazai államkötvény volt. 

A válság bebizonyította a befektetőknek, hogy a német államkötvény biztonsága nem konvertálható automatikusan az olasz vagy görög papírokra. Bár Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnökének 2012-es híres kijelentése – miszerint „bármi áron” megvédi az eurót – stabilizálta a helyzetet, a bizalom megrendült. Közös fiskális unió, azaz egységes európai költségvetés és közös adósságkibocsátás nélkül az euró nem tudta és nem is tudja átvenni a dollár globális funkcióját. 

Vágyálmok és csalódások 

A leginkább elvont trónkövetelő a Különleges Lehívási Jogok voltak, amely komoly alternatívaként a 2008-as globális pénzügyi válság után merült fel. Míg a jen és az euró nemzeti vagy regionális valuta, az SDR-re épülő rendszer egy politika és nemzetek feletti fizetőeszköz kiépítésének a kísérlete volt, amelytől a dollárközpontú rendszer sebezhetőségének felszámolását remélték. 

Bár a 2008-as pénzügyi összeomlás sokkhatása hívta életre, az eredete még egy a Bretton Woods-i konferenciáról származó ötletre vezethető vissza. John Maynard Keynes eredetileg a „bancor” globális elszámolóegység létrehozását javasolta, amely egyik ország érdekeitől sem függött volna. Bár ezt akkoriban elvetették a dollár javára, 2008 után Kína vette elő újra az ötletet. Csou Hsziao-csuan, a kínai jegybank vezetője azt javasolta, hogy a dollárt cseréljék le egy szupranacionális tartalékvalutára, az IMF által kibocsátott SDR-re. Az elképzelés szerint egy ilyen eszköz megoldaná a Triffin-dilemmát, vagyis a világnak nem kellene az Egyesült Államok fizetési mérlegének hiányától függenie a likviditás miatt, és a globális pénzügyi rendszer stabilitását sem veszélyeztetné egyetlen ország belpolitikája. 

Az SDR azonban a gyakorlatban alkalmatlannak bizonyult, elsősorban azért, mert nem egy klasszikus értelemben vett valuta, tehát nem lehet vele vásárolni, nem fogadják el a vállalatok és nincsenek mögötte magánpiacok. A könyv találóan „digitális pszeudovalutának” nevezi, amelyet csak jegybankok és kormányok használnak az egymás közötti elszámolásra. A dollárral ellentétben az SDR mögött nem áll mély és likvid piac, ahol bármikor bárki hatalmas mennyiségben kereskedhetne anélkül, hogy az árfolyam összeomlana. Egy ilyen rendszer kiépítése óriási költségekkel járt volna, és politikai akadályokba is ütközött, ugyanis az Egyesült Államoknak vétójoga van az IMF-ben. Mivel az SDR-kiosztásból olyan, az USA szemében ellenséges államok is részesedtek volna, mint Irak vagy Zimbabwe, Washington elutasította azt a lépést, ami a saját valutájának teremtett volna versenytársat. 

A ma ismert SDR csak egy vezető valutákból álló kompozit eszköz, azaz egy valutakosár. Kezdetben a dollár mellett a német márka, a francia frank, a japán jen és a brit font alkotta, majd az euró bevezetése után a márkát és a frankot a közös európai fizetőeszköz váltotta fel. A kosár összetétele legutóbb 2015-ben módosult, amikor az IMF, elismerve Kína növekvő gazdasági súlyát, felvette bele a jüant is. A valuták azonban nem egyenlő arányban szerepelnek, és a kosarat továbbra is a dollár dominálja. Az SDR-nek tehát nincs önálló, belső értéke, az árfolyamát az IMF naponta újraértékeli az összetevők aktuális piaci mozgása alapján. 

A kínai sárkány 

Ahogy Kína a világ második legnagyobb gazdasága lett, szinte törvényszerűnek tűnt, hogy a valutája előbb-utóbb kihívja a dollárt. A 2010-es évek elején a pénzügyi sajtó és az elemzők körében elterjedt az a vélekedés, miszerint a világ lassan, de biztosan a zöldhasúról a „vöröshasúra” váltja a készleteit. 

Peking célzottan kezdte kiépíteni a dollármentes pénzügyi infrastruktúrát. Ennek egyik legfontosabb alapja a 2015-ben elindított Cross-Border Interbank Payment System (CIPS) volt, amelyet a nyugati SWIFT és a New York-i elszámolók alternatívájának szántak azért, hogy a bankok közvetlenül jüanban bonyolíthassák a tranzakciókat. A kínai vezetés emellett támogatta a Hongkongban kibocsátott jüanalapú kötvények piacát is. 

A nagy áttörés azonban elmaradt, sőt a folyamat 2015–2016-ban érdekes fordulatot vett, hiszen éppen akkor, amikor az IMF elismerte a jüan státuszát, a kínai tőzsde összeomlása és a valuta leértékelése pánikot váltott ki. A pekingi hatóságok erőszakos fellépése megmutatta a befektetőknek, hogy a kínai piac minden, csak nem szabad. A bizalomvesztés következtében pedig a jüan nemzetközi használata évekre visszaszorult. 

A globális befektetők ugyanis nem merik a vagyonukat egy olyan országban tartani, ahol a bíróságok a politika érdekeit szolgálják, és ahol a kormányzat bármikor önkényesen befagyaszthatja a tőke mozgását. Ahhoz, hogy egy valuta megbízható globális eszközzé váljon, a tulajdonosoknak bízniuk kell abban, hogy a jogaikat egy kiszámítható jogrendszer védi. 

Bár Oroszország és néhány más, amerikai szankciókkal sújtott állam kényszerűségből egyre több jüant használ, ez szinte csak a kétoldalú kereskedelemre vonatkozik. A jüan szerepe a harmadik világbeli országok közötti árucsere során elenyésző maradt. A kínai valuta a CIPS és a digitális fejlesztések ellenére sem tudta átlépni a bizalmi szakadékot, így a dollár jelentősége a kínai gazdasági csoda ellenére megmaradt. 

Digitális forradalom 

A digitális eszközök, azaz a kriptovalutáktól a technológiai óriáscégek pénzein át a jegybanki digitális valutákig a legutóbbi nagy hullám, amelytől a dollár trónfosztását várták, ám ennek a kimenetele sokkal ironikusabb lett a vártnál. 

A sort a Bitcoin és a kriptovaluták nyitották, amelyek a 2008-as válság után a bizalomvesztésre építve ígértek egy államoktól független, decentralizált pénzügyi rendszert. A Bitcoin túlságosan volatilisnak bizonyult ahhoz, hogy csereeszköz vagy elszámolási egység legyen. Jó példa erre egy 2010-es eset, amikor egy programozó 10 ezer Bitcoint fizetett két pizzáért, és később ez az összeg dollármilliókat ért volna. Mivel nincs mögötte állami garancia és jogi kényszerítő erő, a kriptovaluták spekulatív eszközök maradtak. 

Sokkal komolyabb riadalmat keltett a jegybankárok körében a Facebook (ma Meta) Libra elnevezésű globális valutájának 2019-es bejelentése. Egy több milliárd felhasználóval büszkélkedő technológiai óriás saját, határokon átívelő fizetőeszközéről beszélünk, ami megrengethette volna a nemzeti valuták, így a dollár szuverenitását is. A projektet végül a globális szabályozók egységes ellenállása fojtotta meg, a kormányok ugyanis nem engedték, hogy egy magáncég átvegye a monetáris politika irányítását. 

A digitális forradalom harmadik, geopolitikailag legjelentősebb ága a jegybanki digitális valuta, különösen a digitális jüan (e-CNY). Sokan attól tartottak, hogy Kína technológiai előnye révén az e-CNY kiszoríthatja a dollárt a nemzetközi kereskedelemből, és lehetővé teszi az amerikai szankciók megkerülését, csakhogy ez elsősorban a kínai állam belföldi kontrolleszköze, amellyel a lakosság pénzügyi tranzakcióit figyelhetik meg azért, hogy a hazai technológiai óriások hatalmát le tudják törni. Az adatvédelmi aggályok miatt viszont még a kínai lakosság körében is alacsony a népszerűsége a már megszokott valutákhoz képest. 

Végezetül eljutottunk a stablecoinokhoz, amelyek a kriptovaluták volatilitásának elkerülése érdekében jellemzően a dollárhoz kötöttek. Ahelyett tehát, hogy a kriptoforradalom elsöpörte volna a dollárt, a legnépszerűbb digitális eszközök inkább kiterjesztették a zöldhasú uralkodását a virtuális térben is. 

A BRICS és a parasztvakítás 

A dollár egyik jelenleg is felkészülő kihívója a BRICS-országok tervei szerint egy közös, aranyfedezetű valuta. Az ötlet különösen az után kapott nagy lendületet, hogy a Nyugat 2022-ben szankciókkal sújtotta Oroszországot és befagyasztotta a devizatartalékait. A könyv szerint azonban ez a trónfosztási kísérlet a legkomolytalanabb az összes közül.  

Hang és harag, ami nem jelent semmit.  

A szerző érvelése alapján ugyanis teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy olyan országcsoport, amely gazdaságpolitikájában, fejlettségi szintjében, kultúrájában, sőt földrajzi elhelyezkedésében is ennyire eltérő és gyakran egymással is rivalizáló államokból áll, képes legyen közösen menedzselni egy hiteles globális valutát. 

Putyin javaslata még a saját partnerei körében is langyos fogadtatásban részesült. A komolytalansága ellenére Trump 2024 végén azzal fenyegette meg a BRICS-országokat, hogy 100 százalékos vámot vet ki az áruikra, amennyiben megpróbálnák elhagyni a dollárt ezen ingatag terv kedvéért. Így a BRICS-valuta továbbra is csupán egy dollárellenes hangzatos szlogen maradt. 

A belső ellenség 

Láthattuk, hogy a zöldhasú globális pozíciója a rivális valuták hiányosságai miatt szinte megingathatatlan, és a közeljövőben várhatóan sértetlen marad, kivéve, ha az Egyesült Államok saját maga cselekszik ellene. Azaz egyedül Washington az az erő, amely képes lebontani azokat a tényezőket, amelyeken a dollárrendszer nyugszik. 

A legközvetlenebb veszélyt az amerikai politikai rendszer diszfunkciója, különösen az adósságplafon körüli politikai csaták jelentik. Az Egyesült Államokban ugyanis a kongresszusnak rendszeresen törvénybe kell iktatnia az államadósság felső határának emelését, hogy a pénzügyminisztérium a lejáró államkötvényeket refinanszírozhassa és a folyó kiadásokat fedezhesse. Ha a politikai patthelyzet miatt a tárca a lejáró állampapírokat és azok kamatait nem lenne képes fizetni, az technikai államcsődöt jelentene. Bár a befektetők valószínűleg feltételeznék, hogy végül megkapják a pénzüket, egy elhúzódó fizetésképtelenség súlyos következményekkel járna az állampapírpiacra nézve, ami a globális pénzügyi rendszer alapköve. Amikor a Fitch hitelminősítő 2023 augusztusában a legrangosabb AAA-ról AA+-ra rontotta az Egyesült Államok hosszú távú adósbesorolását, már hivatkozott is a kormányzati normák folyamatos romlására mint aggasztó tényezőre. 

A második, a dollár hitelességét fenyegető forgatókönyv a Fed függetlenségének felszámolása. A könyv részletesen tárgyalja, hogy Trump az elnöksége alatt hogyan támadta nyilvánosan Jerome Powell Fed-elnököt (akit egyébként ő maga nevezett ki), sőt még a leváltását is fontolgatta, mert a Fed nem csökkentette elég gyorsan a kamatokat. Korábban nem volt jellemző, hogy egy elnök kommentálja a jegybank döntéseit, és ha a Fehér Ház sikeresen nyomást gyakorolna a Fedre, hogy politikai okokból lazítson a monetáris kondíciókon, vagy ha a jegybank élére egy politikailag megbízható embert neveznének ki, az megrengetné az infláció elleni küzdelem hitelességét és lazulna a dollár értékállóságába vetett bizalom. 

A harmadik a költségvetési fegyelmezetlenség és a fenntarthatatlan adósságpálya. Míg korábban nem számított a hiány az olcsó hitelek miatt, mára a kamatkörnyezet megváltozott, és a költségvetési kilátások enyhén szólva is siralmasak. A hiány a következő évtizedben várhatóan a GDP 6 százaléka fölött marad, sőt pesszimistább becslések szerint a 10 százalékot is elérheti. Az amerikai politikai rendszer azonban képtelen a korrekcióra, mivel az jellemzően növeli a kiadásokat, de közben nem képes érdemben adót emelni. Mivel a kamatok már nulla felett vannak, a hatalmas államadósság finanszírozása egyre drágábbá válik, ami elvonja a tőkét a magánbefektetések elől, csökkentve a termelékenységet. 

Végezetül a jogállamiság leromlása. A dollár ereje végső soron azon a bizalmon alapul, hogy az Egyesült Államokban a tulajdonjogokat és a szerződéseket pártatlan bíróságok védik. Ha azonban az amerikai jogrendszer politikai alapúvá válik, akkor a befektetők hasonló helyzetbe kerülnek, mint azt a kínai bíróságok kapcsán láttuk. 

A trón valós ára 

A legvérmesebb forgatókönyv szerint a fő szerep elvesztése miatt az amerikai kormány többé nem tudna olcsó hitelt felvenni, és Washington képtelen lenne finanszírozni a költségvetési hiányát, ezért az amerikai életszínvonal zuhanni kezdene, mivel az ország nem kapna többé olcsó hiteleket külföldről az import finanszírozására. 

A szerző azonban bemutatja, hogy az amerikai államkötvények hozama már most is magasabb, mint a német, a japán, a francia vagy akár a görög kötvényeké, tehát az az állítás, hogy a dollár státusza miatt az USA egyedülállóan olcsó finanszírozást élvez, a piaci adatok alapján nem igaz. Ehhez hasonlóképpen téves az is, hogy az Egyesült Államok csak a dollár szerepe miatt tud többet költeni, mint amennyit megtermel. A 2010-es években például Ausztrália, Kanada és Nagy-Britannia is magasabb folyó fizetésimérleg-hiányt mutatott fel GDP-arányosan, mint az USA. 

Sőt, a dollár esetleges trónfosztása bizonyos szempontból előnyös is lehetne az amerikai gazdaságnak. A zöldhasú globális dominanciája ugyanis mesterségesen magasan tartja a valuta árfolyamát, versenyhátrányba hozva az amerikai gyártókat a külföldi riválisokkal szemben. Ha a dollár veszítene a státuszából és gyengülne, az segítené az amerikai exportőröket és az egész ottani ipart. A Trump-adminisztráció részéről fel is merült, hogy az erős dollár valójában nem más, mint egy adó az amerikai termelőknek.  

Ami visszafogja az USA vezetését, az a nemzetközi presztízs és a geopolitikai „szupererő”, a dollár trónfosztásával ugyanis Washington feláldozná a globális pénzügyi szankciók kivetésének képességét. Jelenleg ez teszi lehetővé, hogy az Egyesült Államok katonai beavatkozás nélkül, a pénzügyi rendszeren keresztül kényszerítsen térdre számára ellenséges rezsimeket. 

Az interregnum kora 

Ha az USA önként lemondana a dollár globális szerepéről a hazai ipar javára, ami elnézve a jelenlegi narratívát, lehetséges, az nem feltétlenül járna globális felfordulással, sőt egy megbízhatóbb rendszert is eredményezhet.  

Blustein könyve Barry Eichengreen gazdaságtörténészt idézi, aki biológiai analógiával élve „valutáris biodiverzitásnak” nevezi a kívánt állapotot. Ahogy az állatfajok sokszínűsége ellenállóbbá teszi az ökoszisztémát a sokkhatásokkal szemben, úgy egy többpólusú pénzügyi rendszer is stabilizálná a világgazdaságot. Ebben a modellben a befektetőknek és a jegybankoknak nem kellene pánikszerűen egyetlen menekülő útvonal felé tolonganiuk válság idején, hanem a dollár mellett az euró, a jüan vagy akár a jen is valós, likvid alternatívát kínálna a biztonságos tartalékolásra. 

A rendszer átalakulása megoldást kínálna az új Triffin-dilemmára is. Az elmélet szerint, ahogy a feltörekvő piacok növekedésével Amerika részesedése a globális gazdaságból elkerülhetetlenül zsugorodik, a pénzügyminisztérium egy idő után fizikailag képtelen lesz elegendő mennyiségű államkötvényt kibocsátani a világ növekvő keresletének kielégítésére. Egy multipoláris rendszerben azonban ez a teher megoszlana. 

Ha az eurózóna képes lenne harmonizálni a költségvetési politikáját, Kína pedig valódi jogállamiságot és tőkeszabadságot biztosítana, az levenné az USA válláról azt az óriási nyomást, hogy minden globális válságban egyedüli végső nemzetközi hitelezőként kelljen helytállnia. Ez a forgatókönyv ugyan erősen idealista, de nagyon jól bemutatja, hogy bizonyos mértékű dedollarizáción az iparon felül is nyerhet valamit Amerika. 

Egy másik, realistább forgatókönyv a világgazdaság geopolitikai alapú szakadását, azaz a hidegháborúhoz hasonló blokkosodást veszi alapul. Itt az Egyesült Államok és Kína közötti feszültségek odáig fajulnak, hogy a globális rendszer két, egymástól szinte teljesen elszigetelt tömbre hasad. E megosztottság miatt a tőke szabad áramlása megakadna a régiók között, a tranzakciós költségek az egekbe szöknének, a multik pedig kénytelenek lennének választani a két piac között. Bár Kína a CIPS elszámolórendszerrel és az mBridge digitális valutahíddal látszólag készül egy ilyen leválásra, a gazdasági következmények minden szereplő számára súlyosak lennének. 

A legrosszabb esetben ez a szakadás a fokozatos szétválás helyett egy hirtelen sokk, például egy Tajvan körüli konfliktus következménye lenne. Egy ilyen forgatókönyvben az Egyesült Államok maximális nyomást gyakorolna Kínára, beleértve a kínai nagybankok kizárását a SWIFT-ből és a devizatartalékok befagyasztását. Mivel azonban Kína ellenőrzi a globális gyártási láncok kritikus pontjait, a válaszcsapás az amerikai ellátási láncok leállítása lenne. Blustein végső figyelmeztetése szerint, ha az amerikai politika ebbe az irányba sodródik, a dollár királyságának elvesztése valóban bekövetkezhet, ám az ebből fakadó globális gazdasági összeomlás és a geopolitikai káosz mellett ez lenne a legkisebb gondunk. 

Paul Blustein könyve azt üzeni, hogy bár a dollár királysága leáldozóban van, a koronázás egyelőre elmarad, mert a trónkövetelők – legyen szó a jüanról vagy a kriptovalutákról – a hiányosságaik miatt nem képesek betölteni a király szerepét. Éppen ezért a globális pénzügyi rendszer jövője inkább azon múlik, hogy az Egyesült Államok miképp bánik a kiváltságos erejével, ugyanis a szankcióival és a gazdaságpolitikájával csak saját maga vethet véget a zöldhasú uralmának. A King Dollar azért kiváló olvasmány, mert a monetáris politika összefüggésein keresztül ad betekintést ezekbe a geopolitikai játszmákba és hatalmi viszonyokba, így megfoghatóvá téve mindazt, ami a pénzügyi rendszer színfalai mögött zajlik. 

Fotó: Dreamstime 

Kapcsolódó: