Egyre több indiai munkás pótolja az orosz háborús gazdaság munkaerőhiányát, Ukrajna pedig az újjáépítéskor számolhat komoly munkaerő-kereslettel. Veszélyt jelent továbbá, hogy a civil munkára toborzott embereket katonai szolgálatra kényszeríthetik. 

Oroszországban a háború elhúzódása egyre inkább átalakítja a munkaerőpiacot. A mozgósítás, a védelmi ipar felfutása, a demográfiai kihívások és a kivándorlás olyan munkaerőhiányt termel, amelyet részben külföldi munkavállalókkal próbál kezelni. A munkaerő-utánpótlás igénye már kormányzati szintű cél, mivel

a hivatalos előrejelzések szerint a gazdaságnak 2026–2032 között mintegy 12,2 millió fővel kell bővítenie a foglalkoztatást, ami éves átlagban nagyjából 1,7 millió új dolgozót jelent. 

A folyamat geopolitikai szempontból azért érdekes, mert az Oroszországban dolgozók egyre nagyobb része Dél- és Közép-Ázsiából érkezhet. Az információk alapján a külföldi munkások jellemzően az alacsonyabb képzettséget igénylő szegmensekben (építőipar, feldolgozóipar, szolgáltatások, mezőgazdaság) dolgoznak, vagyis ott, ahol a kapacitás fenntartása közvetlenül hat a belső ellátás biztonságára és a háborús gazdaság teherbírására. Ha ugyanis a belföldi munkaerőt „felszívja” a hadsereg és a védelmi ipar, akkor a termelés stabilizálásához külső munkaerőre van szükség.

A jelenség legsérülékenyebb mellékszála a toborzás és a besorozás határterülete. Az indiai külügyminisztérium decemberben arról számolt be, hogy 202 állampolgáruk került kapcsolatba az orosz hadsereggel, közülük 26-an életüket vesztették, 7-et eltűntként tartanak nyilván. Ez a szám önmagában is kellemetlen Újdelhi számára, és arra utal, hogy háborús helyzetben a külföldi munkavállalás könnyen biztonságpolitikai üggyé válhat. Ráadásul a civil munka ígéretével csábító közvetítő hálózatok esetén még nagyobb az esély a visszaélésekre. 

Ukrajnában a munkaerőhiány más okokból alakul ki, de ugyanilyen fontos kérdés. A háború miatt sok embert behívtak, rengetegen elmenekültek, és az egyes területek kiesése is csökkenti a munkaerőt. Közben az újjáépítés még több dolgozót igényel. A Nemzetközi Migrációs Szervezet a minisztériumi és ENSZ-becslésekre hivatkozva azt írja, hogy a következő tíz évben 4,5–8,6 millió pluszmunkásra lehet szükség, főleg az építőiparban és a közszolgáltatásokban. A helyzetet nehezíti, hogy az újjáépítés költségét a Világbank, az ENSZ, az Európai Bizottság és az ukrán kormány 588 milliárd dollárra becsüli. 

A két ország példájának közös tanulsága, hogy a munkavállalók áramlása jelentős szerepet játszik abban, hogy egy háborús gazdaság mennyire bírja a terhelést. Oroszországban a külföldi dolgozók segítenek fenntartani a civil termelést és a szolgáltatásokat, enyhítik a munkaerőhiány miatti bér- és ellátási feszültségeket, ezzel pedig közvetve a háború finanszírozását is könnyítik. Eközben India egyszerre nyer és kockázatot is vállal, hiszen a munkaerő-kivándorlás és a külföldön dolgozók hazautalásai előnyt jelentenek, de gondot okozhat az állampolgáraik védelme külföldön, a munkaközvetítők visszaélései és az is, hogy a szankciók miatt bizonytalanabbak a pénzátutalások. 

Ukrajnában az újjáépítés előrehaladtával egyre valószínűbb, hogy külföldi munkásokra is szükség lesz. Ehhez azonban az államnak sok feladatot kell kézben tartania: az engedélyezést, a beilleszkedés támogatását, a munkavédelmet, a lakhatást, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést és a munkaerő-közvetítők ellenőrzését. Itt a kulcskérdés a szabályozás lesz, hiszen amennyiben a munkaerő a „szürkezónába” áramlik be, akkor könnyebben elszaporodhatnak a visszaélések és a korrupció, ami gyengítheti az újjáépítés társadalmi támogatását és rontja a nemzetközi pénzek felhasználásának hatékonyságát. 

Vagyis  a munkaerő áramlása a háborús terhelhetőség egyik jelentős pontja, amit érdemes időben követni és szabályok közé terelni. 

Ebben a tekintetben három dologra érdemes figyelni. Az első, hogy miként változnak az orosz munkavállalói kvóták és a kétoldalú munkaerő-megállapodások, mert ez sokat elárul arról, mennyire szorul rá Oroszország a külső munkaerőre. A második a toborzás közben felmerülő botrányok és a konzulátusi ügyek száma, mert ezek megmutatják, hogy mennyire „csúszhat át” a civil munka katonai szolgálatba. A harmadik pedig a pénzátutalások útvonala és a közvetítő cégek gyakorlata, mert a szankciók mellett gyorsan érheti jogi és reputációs kár a vállalatokat és a beszállítói láncokat.  

Kapcsolódó: