Nincs kizárva, hogy az elkövetkező években egyre többször lesz szó a „kék geopolitika” fogalmáról, ami a vízkészletek feletti ellenőrzést a nemzetbiztonság, a gazdasági versenyképesség és a regionális hatalmi egyensúly központi elemévé teszi. A klímaváltozás, a népességnövekedés és az urbanizáció fokozódó nyomása és az egyenlőtlen földrajzi eloszlás miatt a határokon átnyúló folyók és vízgyűjtők egyre inkább feszültségforrások lesznek.  

Az ENSZ 2024-es világvízfejlesztési jelentése szerint 2,2 milliárd embernek nincs hozzáférése tiszta ivóvízhez és 3,5 milliárdan élnek alapvető higiéniai feltételek nélkül.

Mindez messze túlmutat a közegészségügyi válságon, hiszen a vízhiány a kiváltó oka annak, hogy világszerte egyre több olyan konfliktus bontakozik ki, amely leginkább a tiszta ivóvízért folyik. 1990 és 2023 között 1473 vízzel kapcsolatos eseményt vitát és erőszakos cselekményt jelentetteksőt az elmúlt évtizedben ezek száma emelkedett: a 2014-es 49 után 2023-ban 117-et regisztráltak, ami 2,4-szeres növekedés. Csak 2019 óta a vízzel kapcsolatos konfliktusok száma körülbelül 70 százalékkal nőtt. 

A vízbiztonság mint nyomásgyakorló eszköz 

Az ENSZ 2010-ben hivatalosan elismerte a vízhez való emberi jogot, a nemzetközi humanitárius jog pedig kifejezetten tiltja a polgári vízi infrastruktúra megcélzását vagy a víz háborús fegyverként való felhasználását. Ez azonban mégsem tudta megakadályozni a vízzel kapcsolatos konfliktusok növekedését. 

Az orosz–ukrán háború is jól illusztrálja a víz- és energiarendszerekre mért támadásokat (lásd a Kahovka-gát 2023-as megsemmisítését), amelyek több millió civil ellátását szakították meg és több százezer hektár termékeny mezőgazdasági területet tettek tönkre.

Az aktív háborús övezeteken túl a vízhiány regionális vitákat is gerjeszt, amire példa az Irán és Afganisztán közötti halálos összecsapások a mindkét országon 1150 km-en átfolyó Helmand folyó miatt. Ehhez hasonlóképpen Fekete-Afrikában a vízhez való csökkenő hozzáférés egyre inkább szembeállítja a helyi közösségeket a mezőgazdasági termelőkkel, ami mélyülő konfliktusokhoz vezet. 

Ezek a súlyosbodó esetek és az éghajlatváltozás együttesen arra kényszerít az egyes államokat, hogy új megoldásokat keressenek. 

Érdemes ugyanakkor kiemelni néhány sikert. 

Jordánia: innováció, kapacitásépítés és magánszektor 

Az ország akut vízhiánnyal küzd, és ennek oka a vízhez való hozzáférés korlátozottsága: a helyi éves megújuló vízkészletek nem érik el a 100 m³/főt (500 m³ a legsúlyosabb, az „abszolút szűkösség” küszöbértéke). 

Ezeket az adatokat a vízstressz nemzetközileg elfogadott mérőszámai szerint kell értelmezni, amelyek azt mutatják meg, hogy egy országban évente mennyi megújuló édesvíz jut egy főre. Mindz azt segít meghatározni, hogy mennyire súlyos a vízhiány, illetve megadja, hogy elméletileg mennyi víz jut egy emberre évente. 

A nemzetközi gyakorlatban (Falkenmark-index) az alábbi kategóriákat használják: 

• 1700 m³/fő/év alatt – vízstressz 
  A vízhiány korlátozza a gazdasági fejlődést és a mezőgazdaságot. 

• 1000 m³/fő/év alatt – vízhiány 
  Krónikus problémák jelennek meg: rendszeres korlátozások, importfüggőség, mezőgazdasági nehézségek. 

• 500 m³/fő/év alatt – abszolút vízszűkösség 
  Ez a legsúlyosabb kategória. Az ország már strukturális vízhiányban szenved, a vízellátás tartósan nem fedezi az alapvető igényeket. 

Mivel Jordániában az éves megújuló vízkészlet nem éri el a 100 m³/fő értéket, az ország az abszolút vízszűkösségi küszöb ötödén áll, azaz extrém, rendszerszintű vízhiányt jelez, ezzel a világ legvízhiányosabb államai közé tartozik. 

Mivel a vízellátás részben a csapadékra támaszkodik, az éghajlatváltozás súlyosbítja a helyzetet, a kilátások pedig továbbra sem biztatók, mivel Jordánia 2023–2040-es vízstratégiája már most előre jelzi, hogy 2040-re 15 százalékkal csökkennek az édesvízkészletek. Emellett az izraeli–palesztin konfliktus megterhelte az Izraellel kötött vízmegosztási megállapodásokat, míg Jordánia másik szomszédja, Szíria is súlyosbította a helyzetet azzal, hogy gátakat épített és csökkentette a királyságba áramló víz mennyiségét. 

Jordánia proaktív módon keresi a hazai megoldásokat a vízkészleteinek biztosítására, a stratégiája a technológiai innováció, a kapacitásépítés és a magánszektor bevonásának kombinációján alapul. 

Az állami programcsomag tartalmazza a szennyvíz újrahasznosítását, a kevésbé vízigényes növények termesztését és a precíziós csepegtető öntözést, emellett nagy léptékű, nem hagyományos vízügyi megoldásokba is befektetnek. Az egyik ilyen a Samra szennyvíztisztító telep, amely szennyvizet tisztít, majd édesvízzel keveri és öntözésre használja fel. Mindezt több mint 30 kisebb létesítmény egészíti ki, sőt kiterjed a bányaterületekre is. A telep üzemeltetője a Suez vállalat, amely az infrastruktúra országos kiterjesztését tervezi. 

Aqabai sótalanító projekt (forrás: mepmiddleeast) 

Egy másik projekt egy várhatóan 851 ezer m³/nap kapacitású sótalanító üzem, amelyhez 445 km csővezeték építése társul, hogy ivóvizet szállítson mintegy 3 millió embernek. A jordán Vízügyi és Öntözési Minisztérium, valamint és a Meridiam–Suez-konzorcium között aláírt szerződés hasonlóan jelentős, mint a régóta fennálló izraeli–jordániai vízértékesítési megállapodás. A létesítmény várhatóan közel 60 százalékkal növeli a királyság vízellátását. 

Ausztrália: a legszárazabb kontinens 

Az ország súlyosbodó aszályokkal és akut vízhiánnyal küzd, ami politikai csatározásokhoz vezet. Ezek a Murray–Darling-medencére koncentrálódnak, amely az ország mezőgazdasági központja, és az élelmiszer-, illetve rosttermelés több mint egyharmadát adja. Az évtizedekig tartó túlzott kitermelés azonban megakadályozta a folyó természetes folyását a tengerbe, míg a rossz földgazdálkodás tönkretette az ártereket, invazív fajokat hozott be és megbetegítette az ökoszisztémát. 

A Murray–Darling-medence (forrás: Wikimedia Commons) 

A krónikus vízhiány kezelése érdekében Ausztrália a területet egy koordinált szövetségi–állami keretrendszerben irányítja, amelynek az alapja a medenceterv képezi, amely jogilag kötelező érvényű felső határt szab a víz kivételére, hogy elegendő mennyiség maradjon a környezet számára. A vízjogokat ezután kiosztják a felhasználóknak, és egy piacon keresztül kezelik, ami lehetővé teszi a víz kereskedelmét és megtakarítását. A folyórendszer áramlását pedig gátak, duzzasztók és zsilipek hálózatával szabályozzák.

Ezt az infrastruktúrát a közelmúltban környezetvédelmi szempontok figyelembevételével alakították át, így a hosszú távú vízbiztonság érdekében a vizes élőhelyek vízzel való ellátására használják azok újjáélesztése érdekében. 

A Murray–Darling-medence vízbiztonságát érintő egyik legjelentősebb beavatkozás egy hatalmas part menti létesítményben, a Victorian Desalination Plant sótalanító üzemben történik, amelynek az elsődleges feladata, hogy Melbourne számára vizet biztosítson. Az üzem szárazságálló vízellátási technológiájával a város kevésbé függ a Murray és a Darling folyó mellékfolyóinak víztározó rendszereitől. Ez azt jelenti, hogy több víz maradhat a folyórendszerekben, javítva a medence alsóbb folyásánál a mezőgazdasági és környezeti igényekhez szükséges vízhozamot. 

Spanyolország: küzdelem a szárazság ellen 

Az országban az éghajlati zavarok destabilizálják a mindennapi életet és a megélhetést, és ennek egyik jele, hogy a rendkívüli hőség arra kényszeríti a kültéri és a mezőgazdasági munkásokat, hogy korlátozzák a napon való tartózkodást a hőguta elkerülése miatt.

A vízhiány társadalmi és politikai konfliktusokat szül, a csökkenő erőforrások miatti feszültségek fokozódnak, a gazdák pedig városi tüntetéseken útlezárásokkal fejezik ki növekvő elégedetlenségüket.

A válság Barcelonában kritikus, és a klímaváltozásnak, valamint a rengeteg turistának köszönhető hosszan tartó aszály miatt 2024 februárjában rendkívüli állapotot hirdettek. A város szigorú vízadagolást rendelt el, ami megnehezítette a város bevételében kulcsszerepet játszó turisztikai szektor helyzetét. Bár a rendkívüli intézkedéseket azóta feloldották, ez az eset megerősítette azt a kihívást, hogy elegendő vizet biztosítsanak a növekvő népesség és a turizmustól függő gazdaság számára. 

Gazdatüntetések Spanyolországban a vízhiány miatt (forrás: Reuters) 

A vízválsággal szembesülve a hatóságok megvalósítják a regionális vízbiztonság megerősítését célzó, többrétű stratégiájukat. Barcelona egyik legfontosabb kezdeményezése az ország első víztározó, vízfelhasználói közösségének létrehozása volt, amely egyetlen irányítás alá vonja a kormányzati szerveket és a főbb vízjogok birtokosait.

A város emellett teljeskörűen felújította a vízelvezető hálózatát, nagyrészt uniós forrásokból, és előírta, hogy a további városfejlesztésekhez külön vízellátó rendszerek szükségesek. 

Az egyik legjelentősebb eredmény egy új, fejlett harmadlagos tisztítással felszerelt szennyvíztisztító telep létrehozása, amely létesítmény lehetővé tette a Llobregat folyó ökológiai egészségének helyreállítását, elősegítette a vidrák visszatérését és az El Prat strandjának kék zászlóval való kitüntetését. A környezet helyreállítása mellett a telep a szárazság ellen is kulcsszerepet játsztik, hiszen , vízzel látja el a folyó alsó szakaszát, öntözi a Baix Llobregat mezőgazdasági területet és fenntartja a helyi vizes élőhelyeket. Emellett egy hidraulikus gátjával megakadályozza, hogy a tengervíz jusson a part menti víztartó rétegbe. 

Az Aral-tó tragédiája 

A világ negyedik legnagyobb tava gyorsan zsugorodik. Az 1960-as években a szovjet hatóságok az Amu-darja és a Szir-darja folyót hatalmas pamut- és rizsöntöző projektekhez terelték, ami az Aral-tó több mint 90 százalékos zsugorodását okozta. 1990-re a tó csak tizede maradt meg és két részre szakadt: az Északi-Aral-tó (Kis Aral) Kazahsztánban és a Déli-Aral-tó (Nagy Aral) Üzbegisztánban. 

Az Aral-tó zsugorodása (forrás: Researchgate) 

Kazahsztán tavaly bejelentette, hogy a Kokaral-gát rekonstrukcióját és egy vízerőmű-komplexum építését tervezi Kizilorda régióban, ami hozzájárulhat az Északi-Aral-tó megóvásához. Emellett az országos vízgazdálkodási kezdeményezések keretében Asztana több milliárd köbméter vizet irányított a tóba, így a terveknél korábban megnövekedett a vízmennyiség. 

Ennek eredményeként az Északi-Aral-tó egyes részei helyreálltak. A kazah kormány erőfeszítései segítették a vízszint stabilizálását, így a helyi halászok újra munkába állhattak, mivel a vízszint emelkedése ötszörösére csökkentette a sótartalmat, így a halak és más fajok visszatérhettek. A probléma azonban az, hogy Asztana egyedül nem tudja teljesen megoldani ezt a problémát. 

A 2000-es évek elején Kazahsztán 64 millió dolláros hitelt kapott a Világbanktól a Szir-darja folyó szabályozása az Északi-Aral-tó megóvása érdekében.

Az ötlet az volt, hogy finanszírozzák a gátépítést és a vízi projekteket, amelyekkel újjáéleszthető a tó. Bár a Világbank továbbra is együttműködik Asztanával az Északi-Aral-tó helyreállítási kezdeményezéseiben és infrastrukturális tervezésében, a közép-ázsiai ország regionális és más nemzetközi szereplőkkel is együttműködne. 

A kazah elnök, Kaszim-Zsomart Tokajev szerint az elmúlt 20 évben az egy főre jutó vízmennyiség a régióban csaknem 30 százalékkal csökkent, és a probléma megoldása érdekében egy olyan ENSZ-szerv létrehozását javasolta, amely összefoghatná a vízügyi kérdésekkel foglalkozó különböző csoportokat erőfeszítéseit. Ezenkívül több fontos találkozót és munkacsoportot is szervezett, ahol a régió országainak tisztviselői gyűltek össze, hogy összehangolják a vízhasználatot, az öntözést és a határokon átnyúló stabil vízáramlást. Az idén áprilisban Asztanában találkoznak a Regionális Ökológiai Csúcstalálkozón, amely a legnagyobb ilyen jellegű esemény Közép-Ázsiában. 

Az, hogy korábban Türkmenisztán és Kirgizisztán vezetői – annak ellenére, hogy országaiknak nincs közvetlen kapcsolatuk az Aral-tóval – támogatták a tó helyreállítására irányuló erőfeszítéseket, mutatja, hogy a kritikus ökoszisztéma iránti aggodalom túllép a nemzetek határain.

Tekintettel arra, hogy Tádzsikisztán 1993 óta alapító tagja az Aral-tó Megmentéséért Nemzetközi Alapnak (IFAS), Asztana valószínűleg Dusanbe támogatására a közös vízkészletek kezelésében, a helyreállítási projektek támogatásában és az Aral-tó védelmében. 

Azonban a valódi megoldás úgy tűnik, hogy Kazahsztán és Üzbegisztán együttműködésétől függ. 2024-ben a két állam ratifikálta az ökológia és a környezetvédelem területén való együttműködésről szóló kormányközi megállapodást, amely az Aral-tó medencéjére, a Szir-darja folyó vízminőségének figyelemmel kísérésére, az Üsztirt-fennsíkon a biológiai sokféleség megőrzésére és a légszennyezés elleni küzdelemre összpontosít. 

Ennek eredményeként tavaly júniusban Asztana és Taskent elindított egy közös projektet, amelynek keretében fákat ültetnek a határvidéken található kiszáradt Aral-tó medrébe. Az elkövetkező hónapokban és években várhatóan további stratégiákat dolgoznak ki a fenntartható vízhasználatra, a talajromlás megelőzésére és a helyi közösségek bevonására a természetvédelmi projektekbe. 

Az egymással való koordináció mellett mind Kazahsztán, mind Üzbegisztán igénybe veszi a nemzetközi partnerek támogatását, hiszen ahogy a Világbank finanszírozta Kazahsztán helyreállítási projektjeit, úgy 2022-ben az Ázsiai Fejlesztési Bank jóváhagyott egy 150 millió dolláros kölcsönt Üzbegisztánnak az Aral-tó medencéje vízkészleteinek kezelésére.

Ezenkívül tavaly az Európai Unió bejelentett egy üzbég projektet, amelynek célja az Aral-tó alsó része talajának helyreállítása, fák ültetése, valamint a környezet és a helyi életkörülmények javítása. Kína is segíti Üzbegisztánt a tó ökológiai válságának kezelésében tudományos együttműködéssel, víztakarékos technológiákkal és a talaj helyreállításával. 

A „kék geopolitika” korszakának hajnalán 

Az Aral-tó tragédiája klasszikus példája annak, amikor a víz feletti beavatkozás ökológiai és társadalmi katasztrófához vezet. A helyreállítási erőfeszítések arra utalnak, hogy a víz lehet konfliktusforrás, de akár regionális integrációs eszköz is.

A nemzetközi szereplők (Világbank, Ázsiai Fejlesztési Bank, EU, Kína) bevonása ugyanakkor azt is jelzi, hogy a víz geopolitikai befolyásszerzés terepévé válhat a jövőben, és nem csak Közép-Ázsiában. 

A víz feletti dominancia a 21. században egyre inkább a hatalmi politika részévé válik. A klímaváltozás, a népességnövekedés és az urbanizáció fokozza a vízhiányt, a vízi infrastruktúra azonban sérülékeny. A vízzel kapcsolatos konfliktusok száma az elmúlt években megnövekedett, mindez pedig azt jelenti, hogy a jövőben a határokon átnyúló vízgyűjtők mentén Közel-Kelettől Közép-Ázsián át Afrikáig egyre több geopolitikai feszültség alakulhat ki. 

Jelenleg nem tudni, hogy a víz a rivalizálás vagy az együttműködés katalizátora lesz-e, de azok az államok, amelyek időben fektetnek be a technológiába, a regionális vízdiplomáciába és a fenntartható gazdálkodásba, mérsékelhetik a konfliktusok esélyét. Ellenkező esetben a vízbiztonság hiánya a jövő egyik legmeghatározóbb destabilizáló tényezőjévé válhat. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons