A reykjavíki kormány eredetileg 2027-ben tervezett népszavazást tartani az EU-s tagságot illetően, több tényező azonban ennek felgyorsításához vezetett. 

Donald Trump még augusztusban 15 százalékos vámot vetett ki az Izlandból az USA-ba érkező termékekre, ami rosszul érintette az ország gazdaságát. Ez azonban csak a kisebb gond, ennél jóval nagyobb,  

ha Izlandon úgy ítélik, hogy veszélyben az ország függetlensége, annak átütő hatása van. 

Trump grönlandi fenyegetőzései épp ezt okozták, főleg úgy, hogy az amerikai elnök többször össze is keverte Grönlandot Izlanddal, mivel a két sziget jellegzetessége és angol elnevezése valóban hasonlít. 

Az ország eddigi EU-s csatlakozási háttere 

Izland, amennyiben az unióhoz való tartozás mellett dönt, a leginkább integrációérett tagjelöltnek tekinthető.  

A szigetország 2009-ben, a pénzügyi világválság csúcsán kérte a felvételét az EU-ba, és ugyanebben az évben Albánia, valamint Szerbia is benyújtotta a csatlakozási kérelmét. 

Igaz, Albánia nem áll rosszul a folyamattal, de egyelőre mégsem EU-tag, Szerbia viszont igencsak el van maradva attól. 

Ám a 2010-ben megindult csatlakozási tárgyalásokat 2013-ban befagyasztották, a kettő közötti néhány évben azonban 

a 35 csatlakozási fejezetből 27-et megnyitottak, és 11-et ideiglenesen le is zártak. 

Ennek ellenére 2015-ben az EU-tagság reménye végképp elhalványult  

az akkori kormány ugyanis azt kérte, hogy ne tekintsék tagjelöltnek a szigetországot. 

Konfliktus a britekkel – a tőkehalháborúk 

A csatlakozási tárgyalásokra az Egyesült Királysággal való feszültség is rányomta a bélyegét, amelynek során az északi-tengeri halászati jogokhoz kapcsolódó kérdések váltak releváns vitakérdéssé. 

Már 1958 és 1976 között is zajlottak ún. „tőkehalháborúk” a két ország között, sőt a konfliktus valójában már 1952-ben elkezdődött, ekkor ugyanis Izland az addigi 3 tengeri mérföldes parti tengeri sávját kiterjesztette 4-re (ez kb. 7 kilométert jelent átszámolva). Az Egyesült Királyság válaszul kitiltotta az izlandi hajókat a brit kikötőkből. Az igazi összetűzés azonban 1958-ban kezdődött, mivel ekkor Izland a nemzetközi jogi trendek hatására 12 tengeri mérföldesre (kb. 22 km-re) terjesztette ki a kizárólagos gazdasági övezetét, ami a halászati jog kizárólagos gyakorlását is magában foglalja. A britek természetesen elfogadhatatlannak tartották ezt az önkényes döntést, majd mindez egy két évtizedes vitához vezetett. 

Ennek következményeként a brit halászhajókat a Királyi Haditengerészet kísérte a halászterületekre, az izlandi parti őrség viszont megpróbálta elzavarni őket, és hosszú vontatókötelekkel igyekezett elvágni a brit hajók hálóit. A kölcsönös konfrontálódások következtében mindkét oldalon károk keletkeztek, ám 

minden egyes összetűzés Izland számára kedvező megállapodással zárult. 

A szigetország azzal is fenyegetőzött, hogy kilép a NATO-ból, ami a szövetség számára a GIUK-átjáró (Grönland–Izland–Egyesült Királyság közötti tengeri rész) döntő részéhez való hozzáférés elvesztését jelentette volna. A terület a hidegháború idején kulcsfontosságú tengeralattjáró-elhárítási térség volt. Majd a NATO közvetítésével 1976-ban létrejött megállapodásban az Egyesült Királyság elfogadta Izland partjai mentén a 12 tengeri mérföldes (22 km-es) kizárólagos övezetet, valamint 200 tengeri mérföldes (370 km-es) halászati zónát jelölt ki, ahol más államok halászflottái csak Izland engedélyével tevékenykedhettek. 

A megállapodás több mint 500 évnyi korlátozás nélküli brit halászatnak vetett véget ezeken a vizeken, ami súlyos következményekkel járt a brit halászközösségek számára, hiszen ezzel több ezer munkahely szűnt meg. 

Az Egyesült Királyság ezt követően a saját vizei körül szintén kihirdetett egy 200 tengeri mérföldes övezetet, és 1982 óta a 200 tengeri mérföldes (370 km-es) kizárólagos gazdasági övezet vált nemzetközi normává az ENSZ Tengerjogi Egyezménye alapján. 

Konfliktus 2.0: makrélaháború 

A csatlakozási időszak egyik ütközési pontja a 2009–2013 közötti „makrélaháború” volt. Az újabb halászati konfliktus azon alapult, hogy a makrélaállomány eloszlása megváltozott, a faj jelentős mennyiségben megjelent az izlandi vizekben is, Reykjavík pedig erre hivatkozva nagyobb részesedést kívánt a fogásokból. 

Amikor a többoldalú egyeztetések elakadtak, Izland egyoldalúan megemelte a saját kvótáját, 

csakhogy ez a brit, különösen a skót nyílt tengeri ágazat számára bevételkiesést és munkahelyek megszűnését jelentette. 

A csatlakozási folyamatnak ez az egyik legnehezebb fejezete, mivel Izland gazdasági modelljének és állami önképének központi eleme a tengeri erőforrások feletti nemzeti kontroll. A közös halászati politika ezzel szemben közösségi szabályozást, közös kvótakezelést és intézményi alkalmazkodást vár el. Vagyis abban a pillanatban, amikor a csatlakozáspárti oldalnak a szuverenitásukat féltő választókat kellett volna megnyernie, a makrélavitára sokan úgy tekintettek, hogy épp a legfontosabb nemzeti ágazat feletti döntési tér csökkenhet. 

Az Egyesült Királyság ekkor még EU-tagként, tagállami súllyal tudta napirenden tartani az ügyet, nem beszélve arról, hogy komoly belpolitikai nyomás érkezett a halászati régiók felől, ezért reálisan merült fel, hogy Brüsszel kereskedelmi eszközökkel is nyomást gyakorolhat Izlandra. A csatlakozási folyamat szempontjából ez kedvezőtlen üzenet volt: a kölcsönös bizalom gyengült, a halászati kvóták körül több lett a vita, a kompromisszumkészséget pedig mindkét oldalon szűkítette a belpolitikai mozgástér. A konfliktus végül szimbólummá vált: sok izlandi szemében azt igazolta, hogy az EU-tagság épp a létfontosságú erőforrások feletti kontrollt teszi kockázatossá, így mindez közvetve hozzájárult ahhoz, hogy a csatlakozás politikailag nehezen volt elfogadtatható. 

Csakhogy jelenleg könnyebbség, hogy 

az Egyesült Királyság már nem az unió tagja, így ez az akadály Izland elől elhárult. 

Kell egyáltalán Izlandnak az EU-tagság? 

Kérdés, hogy a biztonsági szempontokat leszámítva szólhatnak-e egyéb érvek a kis lakosságszámú ország csatlakozása mellett. Nem véletlen, hogy több mint egy évtizedig nem gondolkoztak az unióhoz való tartozásról. Izland ugyanis gazdag ország, az Európai Gazdasági Térség és a Schengeni övezet tagja, így túl sok új előnyt nem nyújtana számára az EU-s tagság, a helyzete talán a leginkább Norvégiához hasonlít. Sőt, az ország pénzügyi befizetési kötelezettséggel szembesülne, hiszen nettó befizetői státuszba kerülne. 

A lakosok egész egyszerűen nincsenek rákényszerülve a tagságra, és ha pénzről van szó, akkor az EU-ideológia vajmi keveset nyom a latban… 

Egy 2024-es felmérés szerint a lakosok többsége támogatná az uniós tagságot, de nem elsöprő fölénnyel: 45 százalék mellette áll, 35 kifejezetten ellenzi, 20 pedig semleges a kérdést illetően. Az euró bevezetésének viszont már magasabb a támogatottsága. 

Izlandnak tehát mindezek ellenére jó esélyei vannak a tagságra. Ha rászánja magát, akkor Ukrajnát, Albániát és Montenegrót is megelőzve lehet az Európai Unió 28. tagja. Talán a sors iróniája, hogy a britektől vehetik át az EU 28. tagállama címet, akik annak idején igyekezték blokkolni az ország csatlakozási folyamatát. 

Kapcsolódó: 

Borítókép: Mesterséges intelligencia (Chat GPT) által készített kép