Friedrich Merz pekingi útja egyszerre volt külpolitikai gesztus és az iparpolitikai károk felmérése. Mivel Berlin gazdasági modellje több irányból is nyomás alá került, a látogatás elsősorban a mozgástér felméréséről szólt, azaz arról, hogy mit lehet még megmenteni a német ipar versenyképességéből, és milyen árat kér ezért Peking.
A háttérben óriási számok állnak: a Destatis előzetes adatai szerint tavaly a német–kínai áruforgalom 251,8 milliárd euró volt, amivel Kína újra Németország legnagyobb német kereskedelmi partnere lett. Ezzal csupán az a gond, hogy mindez erősen aszimmetrikus, mivel a német import Kínából már lényegesen nagyobb, mint a kivitel. Ez politikai értelemben is fontos, hiszen a mély a gazdasági összekapcsoltságot és függéseket a német közvélemény és a vállalatok egy része egyre inkább kockázatként érzékeli.
A kínai verseny nyomása különösen ott jelentős, ahol Németország hagyományosan erős volt, vagyis az autóiparban és a gépipari beszállítói láncokban.
Egy friss német intézeti összesítés szerint tavaly a Kínába irányuló német autó- és alkatrészexport nagyot zuhant. A német márkák helyzete egyre nehezebb a kínai piacon, amit már nem lehet ciklikus kilengésnek tekinteni.
Merz ezért kettős beszédre kényszerült: Pekingben „megbízható és fair” együttműködést sürgetett, ugyanakkor nyíltan beszélt a kínai támogatási rendszer, a túltermelés és a piaci torzítások európai következményeiről. Az európai oldalon a legfőbb problémát a kínai túlkapacitás és a dömpinggyanú jelenti. Berlin és több uniós főváros attól tart, hogy Kína a gazdaságának belső gyengeségeit exportoffenzívával kompenzálja, ami felgyorsíthatja az európai ipar leépülését.
A másik ügy az ellátásbiztonság: Németország – az EU-val együtt – különösen érzékeny a kínai erőfölényre a ritkaföldfémek és a kritikus alapanyagok területén, amelyek nélkül sérülékenyebbé válik a zöldátmenet, a védelmi ipar és a modern elektronika. Hiszen amennyiben egy fontos alapanyagból vagy alkatrészből csak egy beszállítóra támaszkodnak, akkor ez drágulást és ellátási kockázatot hoz.
A látogatás ugyanakkor Kínán kívül Washingtonról is szólt: több beszámoló is kiemelte, hogy az amerikai vámfenyegetések és az USA kiszámíthatóságának a gyengülése Európát óvatosabbá teszi, így a német kancellárnak úgy kell tárgyalnia Pekinggel, hogy közben ne sodródjon nyílt konfliktusba az Egyesült Államokkal, és az EU-n belül se maradjon egyedül.
Itt kapcsolódik be a kínai Guancha, amely Merz útját kifejezetten pragmatikus „gazdasági mentőövként” ábrázolja. Szimbolikusan azt írja, hogy
a „fél német ipartörténet” felvonult a kancellárt kísérő vállalatvezetők képében,
akiknek a német ipar lassulása, az energiaársokk és a költségszint emelkedése miatt a kínai piac létfontosságú. Vagyis ez azt sugallja, hogy Berlinnek jobban szüksége van Pekingre, mint amennyire azt hajlandók beismerni.
A Guancha-cikk kiemelten számol be az Unitree robotikai vállalat hangcsoui állomásának meglátogatásáról. Egyfajta „kognitív sokk”-ként mutatja be a találkozást azzal a Kínával, amely több területen gyorsabban halad, és ez szerintük „kijózanító” hatású lehet a német döntéshozókra. A kínai szerző úgy véli, hogy az ázsiai cégek a robotikában és a „testet öltő” mesterséges intelligenciában gyorsabban növekednek, olcsóbban termelnek és könnyebben tudnak komplett iparági hálózatot építeni, ehhez képest a német Ipar 4.0 eddig nem sorakoztatott fel hasonlóan erős európai szereplőket ezen a területen.
A nyugati beszámolók sem véletlenül foglalkoztak sokat a robotikaszállal. Merz programja ugyanis arról szól, hogy a német ipar hagyományos erősségei mellé fel kell zárkóztatni a szoftver-, az automatizációs és az új technológiai kompetenciákat. A Reuters szerint a kancellár a látogatás végén is az együttműködést emlegette, de a konfliktuspontokat sem engedte el, különösen a túlkapacitás kérdését, azaz
a német cégek továbbra is Kínában keresik a növekedési lehetőségeket, egyúttal szenvednek a kínai versenytől Európában.
Ez a dilemma megmutatkozik abban a kérdésben is, hogy a hangzatos kijelentések mellett Berlin és az EU képes-e tényleges nyomást gyakorolni, vagy csak a korábban is látott eszközökhöz hasonlókkal próbálkozik, mint a dömpingellenes eljárások, a piacvédelmi intézkedések, a „Made in Europe” jellegű közbeszerzési és iparpolitikai preferenciák, a kritikus alapanyag-stratégia vagy a beruházásátvilágítás. A kínai közeledést kritikusan szemlélő Financial Times szerint is a probléma a hitelességgel lehet, hiszen ha az EU csak jelzi, de a politikai és gazdasági költségek miatt nem viszi végig ezeket, Peking könnyen azzal számolhat, hogy Európa végül úgyis visszalép.
Magyar nézőpontból is nagy a tét, mivel a német ipar tempóváltása –az automatizáció, a robotika, a beszállítói racionalizálás, a regionális kockázatkezelés – gyorsan végigfut a közép-európai gyártóbázison. Ha Berlin az EU-s piacvédelmi eszközök irányába fordul, az közvetlenül érintheti a német láncokban működő hazai beszállítókat; ha pedig a német vállalatok a felzárkózási kényszer miatt Kínában keresnek partnereket, az átrendezheti a fejlesztési és beruházási súlypontokat.
A kancellár útjának az iparstratégiai tanulsága, hogy Európa mozgástere azon múlik, hogy mennyire tudja egyszerre kezelni az energia- és költségkérdést, felépíteni a kritikus nyersanyagok és technológiák biztonságát, valamint tempót váltani a termelékenységben. Peking szempontjából Németország továbbra is fontos vásárló és technológiai partner, Berlin számára pedig Kína egyszerre piac, beszállító és a legnagyobb versenytárs. A következő hónapokban eldőlhet, hogy az EU milyen következetesen képes a saját szabályait és érdekeit érvényesíteni, hogy a Kína–EU-kapcsolatban tartósan megmarad-e a konfliktus, vagy sikerül-e egy kezelhető egyensúlyt kialakítani.
Kapcsolódó:
