Nem is gondolnánk, hogy a telefonunk, amelyet mindennap akár több százszor csekkolunk, egy láthatatlan harctér része. Az eszköz, amin keresztül a rokonokkal, a barátokkal és a munkatársakkal beszélgethetünk, bevásárlást rendelhetünk, lefoglalhatjuk a következő utazás célpontját vagy egyszerűen csak benyomhatjuk a YouTube-ot, egyik pillanatról a másikra nemzetbiztonsági fenyegetéssé válhat – ha a kormányunk úgy dönt.

Így történt ez 2018-ban is, amikor az Egyesült Államok egyetlen tollvonással megtiltotta, hogy amerikai chipek, szoftverek és licencelt gyártási technológia jusson a ZTE kínai telekommunikációs vállalat kezére. Pár hét múlva bejelentette, hogy felfüggeszti a kereskedést a hongkongi és a sencseni tőzsdén, majd leállította a fő gyártási tevékenységeit is. Vagyis egyetlen amerikai exportszabályozó intézkedés elég volt ahhoz, hogy elsötétüljenek a világ akkor ötödik legnagyobb telefongyártójának üzemei.

Az ilyen pillanatokat teszi érzékelhetőbbé Edward Fishman Chokepoints: American Power in the Age of Economic Warfare (Fojtópontok: amerikai erő a gazdasági hadviselés korában) című könyvében. A mindennapi eszközeink számunkra talán csak kütyük, ám fojtópontokként is felhasználhatók, amelyekben az ellátási láncokért, a szellemi tulajdonért és a hatalomkivetítésért zajló küzdelem összeér. A technológia ekkor ugyanolyan fegyverré válik, mint a dollár vagy a kőolaj.

Napjainkban gazdasági háború dúl a nagyhatalmak között, amiben az Egyesült Államok diktálja a tempót. Egy-egy szankcióval pillanatok alatt megbéníthatja az ellenfeleinek gazdaságát, exportkorlátozásokkal képes hátráltatni a vetélytársak technológiai fejlődését és a különböző pénzügyi eszközökkel tárgyalóasztalhoz tudja kényszeríteni a legmakacsabb partnereit is. Ezt a rendkívül széleskörűen bevethető, kifinomult, pontos szankciós fegyvert évtizedeken keresztül hangolták és tesztelték, sőt még ma is dinamikusan fejlődik.

Erről nyújt átfogó képet a szerző, aki nem kívülállóként ír ezekről a büntetőintézkedésekről, ugyanis az amerikai pénzügy-, védelmi és külügyminisztériumban is dolgozott, ahol a szankciós stratégiák kidolgozásában vett részt. Különösen az Oroszország és Irán elleni intézkedéseknél szerzett első kézből származó tapasztalatot, ami a könyv személyes hangvételű részeiben is visszaköszön. Fishman jelenleg vezető kutató a Columbia Egyetemen, illetve a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) geoökonómiai kutatóközpontjának igazgatója.

Bevezetés a szankciók és fojtópontok ősi világába

A fojtópontok a világgazdaság pénzügyi, kereskedelmi és technológiai csomópontjai, amelyek szabályozásával olyan hatás gyakorolható a kereskedelemre, a gazdaságra vagy az innovációra, ami korlátozza egy adott állam mozgásterét, illetve fejlődési pályáját. Fishman tézise szerint, aki ezeket a kapukat őrzi, az a 21. században fegyverek nélkül is képes háborút vívni.

A bevezetőben a szerző elmagyarázza, miben rejlik a szankciós stratégiák bonyolultsága, és hogyan kapcsolódnak azok a fojtópontokhoz. Szemléltető példaként az ókori görög városállamok közötti háborúkat, a Napóleon által a britek ellen bevezetett ún. kontinentális blokádot, a Népszövetség két világháború közötti nem túl hatékony szankcióit és a Szaddám Huszein ellen vívott háborúkat hozza.

Rámutat, hogy az elmúlt bő 2500 évben ezeknek három fő jellemzője volt:

• Nem biztos, hogy csak a kívánt hatást érték el, hiszen olyan váratlan folyamatok és reakciók is elindulhattak, amelyek magát az alkalmazót is károsíthatták.

• Nem elég alkalmazni, a többi állam – és ironikus módon a szankcionált – részéről is együttműködésre van szükség, hogy hatékonyak legyenek.

• Lehet, hogy hatékonyak és elérték a céljukat, de érdemes mérlegelni, hogy nem követelnek-e nagyobb áldozatot – akár az erőforrások, akár a politika tekintetében –, mint amekkora hasznot hoznak.

A 20. század végétől kezdve egy új és láthatatlan tér nyílt meg a szankciók alkalmazása előtt, a globális pénzügyi infrastruktúra, amely a dollárra épül. Egy állam világgazdaságban való részvételének alapvető feltétele a dollárhoz mint globális tartalékvalutához való hozzáférés, ami a világ devizaügyleteinek 90 százalékában érintett, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok a globális export kevesebb mint 10 százalékáért felel. Az ügyleteket lebonyolító, a köztes folyamatokat ellenőrző intézmények többsége szintén amerikai, így a tranzakciókat is az USA vizsgálja felül – többek között a nagy értékű bankközi fizetéseket bonyolító Clearing House Interbank Payments System (CHIPS) és a valós idejű, nagy összegű jegybanki átutalásokat kezelő Fedwire révén.

A dollár szerepe miatt az amerikai kormányzat ennek a láthatatlan rendszernek a kapuőre, a monopóliumát pedig kiválóan tudja alkalmazni nyomásgyakorlásra. Mivel képes lehet akár kikapcsolni egy adott szereplőt a világgazdaságból, a globális bankok inkább együttműködnek az amerikai szankciók végrehajtásában. Ez a rendszer lehetővé teszi, hogy Washington sokkal olcsóbb, hatékonyabb, gyorsabb és nagyobb károkat okozó büntetéseket alkalmazzon, kevesebb kockázattal, mint a régi idők hegemónjai.

Hogyan lett a globális pénzügyi rendszer gazdasági fojtópont?

Fishman feltárja a Bretton Woods-i, majd a petrodollárrendszer születését, működését, és világossá teszi, hogy a mostani dominancia a Bretton Woods-i kötelékek 1971-es feloldásával, a petrodolláralkuval és a globalizáció deregulációs folyamatainak köszönhetően vált strukturális előnnyé.

A Bretton Woods-i rendszer lényege az volt, hogy 1944-ben a dollár árfolyamát az aranyhoz rögzítették (35 dollár/uncia), az összes többi valutáét pedig a dollárhoz. Az 1 százalékos mozgástéren túl a Nemzetközi Valutaalap (IMF) jóváhagyása kellett a le- és felértékelések esetében, így egy szigorúan korlátozott nemzetközi pénzügyi rendszer jött létre, ami a különböző kormányok számára nagyobb kontrollt tett lehetővé a saját gazdaságuk felett.

Az 1960-as évek során azonban megrendült a dollárba vetett bizalom, Franciaország és az Egyesült Királyság pedig haza kívánta vinni az aranytartalékait az USA-ból. Ezt Richard Nixon azzal akadályozta meg, hogy 1971. augusztus 15-én bejelentette: Washington nem vált többé dollárt aranyra, amivel elérkezett a „lebegtetett árfolyamok” korszaka, ahol a piacok diktálták a valuták értékét.

A Nixon-sokk válságba sodorta az Egyesült Államok gazdaságát, amit a vietnámi háború költségei csak fokoztak. Sőt, Amerika a története során először kőolajimportra szorult, miután a termelése 1970-ben tetőzött. Erre következett 1973-ban a jom kippuri háborúban az Izraelnek nyújtott nyugati támogatásra válaszul bevezetett embargó a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) részéről, ami energiaválságot okozott az USA-ban. A benzinárak 40 százalékkal megugrottak, és míg 1970-ben még csak 1,80 dollárba került egy hordó kőolaj, addig 1980-ban már 39-be, ami több mint 2 ezer százalékos növekedés.

A lépés azonban hosszú távon stratégiai átrendeződést és új előnyöket hozott az USA számára. 1974-től William Simon lett a pénzügyminiszter, aki előállt azzal az ötlettel, hogy valamilyen módon vegyék rá Szaúd-Arábiát, hogy a tetemes olajbevételeit fordítsa az amerikai államadósság finanszírozására. Az üzlet sikerült: Rijád beleegyezett, hogy katonai támogatásért és a további amerikai olajvásárlásért cserébe visszacsatornázza az USA-ba a pénzt aukciókon kívüli jegybanki kötvények formájában – így született meg a petrodollár.

Közben az amerikai fizetőeszköz tovább gyengült, majd 1975-re jelentősen csökkentek az olajárak is, ami miatt az OPEC azt tervezte, hogy a dollár helyett ún. valutakosarakban fogja meghatározni az energiahordozó árát. Ezt a lépést azonban Washingtonnak ismét sikerült elhárítani annak köszönhetően, hogy több szavazathoz juttatta Szaúd-Arábiát az IMF-ben.

Ezt követően egy neoliberális, deregulációs hullám kezdődött – Simon mellett Milton Friedman, Ronald Reagan és Margaret Thatcher vezetésével –, amely világszerte lebontotta a tőkemozgások korlátait, ami gyors globalizációhoz és a pénzügyi rendszerek összekapcsolódásához vezetett. A szabadságot hirdető dereguláció paradox módon központosítást hozott, ahol a dollár és az amerikai pénzügyi csomópontok fojtópontokká alakultak. Így ismét Washington ölébe hullott a fegyver: a dollár vált a globális gazdaság központi pillérévé, ennek a dominanciája pedig hatalmas geopolitikai erőt adott az USA-nak, amely így a világgazdaság karmesterévé vált. Innentől kezdve a világ bármely szereplőjét elvághatta a globális pénzügyi rendszerhez való hozzáféréstől.

Ezt a státuszt aztán megerősítették a technológiai innovációk – főleg a számítógép, az internet, a szabványosított konténerek – és a szabadkereskedelmi megállapodások, amelyek egyre integráltabbá tették a világgazdaságot, ezáltal egyre kisebb „pálcasuhintások” is elegendők lettek ahhoz, hogy átírják annak teljes menetét. Bár az USA kezében ott volt a „gazdasági fegyver”, a 2000-es évekig viszonylag ritkán vetette be, tartva a dollár dominanciájának esetleges gyengülésétől.

Irán: a kísérleti alany

Az USA az Irán ellen folytatott háborújában alapozta meg és tesztelte le a gazdasági hadviselés módszereit. A Teherán elleni szankciók esetében gyakran felmerültek a bevezetőben említett dilemmák, így Washingtonnak arra is tökéletes volt ez a terep, hogy kitapasztalja, hogyan enyhíthetők a pénzügyi kényszerítő eszközök esetleges hátrányai, miközben élesben finomíthatta a gazdasági háborús stratégia lépéseit.

Az 1980-as években felmerült az együttműködés hiányának problémája: az Irán ellen bevezetett amerikai szankciók eleinte – az 1979-es túszdráma után – jól működtek, így az embargó, illetve a beruházások megvonása tárgyalóasztalhoz kényszerítette a perzsa államot. Később azonban több európai vállalat, például a francia TotalEnergies lecsapott az amerikaiak által hátrahagyott kőolaj- és földgázprojektekre, vagyis nem igazodtak az USA Irán-politikájához, ezért került sor az ún. másodlagos szankciók bevezetésére, amelyekkel nem államokat, hanem vállalatokat céloztak.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően az Egyesült Államok a globális pénzügyi rendszert a terrorizmussal szemben is felhasználta: a cél az volt, hogy elvágják a terrorhálózatok finanszírozási csatornáit. Szankciós listára vették a terrorizmussal szóba hozható entitásokat, amelyet minden, hozzá igazodó bank számára elérhetővé tettek. A gazdasági-pénzügyi eszközöket így új fronton vetették be fegyverként. 2005-ben Észak-Korea egyik fő pénzmosó bankja, a Banco Delta Asia feketelistázása után bankok sora vágta el a kapcsolatait Phenjannal – ezzel bebizonyosodott, hogy egy célzott pénzügyi lépés is rendszerszintű hatást válthat ki.

Ekkorra már égető problémát jelentett, hogy Iránnak egyrészt bizonyított kapacitásai voltak az urándúsításhoz, másrészt Mahmúd Ahmadinezsád személyében egy keményvonalas síita elnök lépett az ország élére. Az iráni kőolajexportot célzó ún. blokkoló szankciók – vagyis az amerikai pénzügyi rendszereken átfutó, Iránt érintő tranzakciók ellenőrzése és tiltása –, azonban nem bizonyultak hatékony nyomásgyakorlásnak. Végül a hosszas tervezésnek és a jó csillagzatnak köszönhetően – Obama, Sarkozy, Merkel és Kína meggyőzésének az ENSZ BT-ben – 2010-ben megszületett az 1929-es számú ENSZ-határozat, amely, kiegészülve az ún. Iránra vonatkozó átfogó szankciókról, elszámoltathatóságról és a befektetések visszavonásáról szóló törvénnyel (CISADA), lefektette az alapokat egy teljes körű gazdasági háborúhoz. A kérdés innentől kezdve csupán az volt, hogy az egyes államok, bankok és vállalatok „Iránnal vagy az USA-val szeretnének-e üzletelni”.

Annak érdekében, hogy az olajellátás ne akadozzon, az amerikai hatóságok továbbra is engedélyezték az Iránnal kereskedő vállalatoknak, hogy kőolajat vásároljanak, ugyanakkor kötelezték őket, hogy kérjenek jelentős árcsökkentést. Azaz a készletek így megmaradtak, viszont minimalizálták Teherán olajbevételeit.

Technológiai háború Kínával

A Kína elleni technológiai háború újfajta dilemmákat hozott. A legérdekesebb rész éppen ez, mivel betekintést enged abba a csatába, amely a mindennapi életünkre is hatással van. Fishman rendkívül jól érzékelteti, hogy a telefonoknak, az internetnek, a közösségi médiának és az elektromos technológiáknak, amiket nap mint nap használunk, mekkora a geopolitikai vetületük. Alapos történetmesélése jól érzékelteti, hogy az előbbiek mögött afféle láthatatlan kapcsolók rejtőznek, amelyek lekapcsolása egyes termékek teljes körét vagy azok ellátási láncait napok alatt megfékezheti. Ehhez pedig elég akár egyetlen washingtoni tollvonás is.

A technológiai aggodalmak Kína előretörése miatt a 2010-es évek elején kezdődtek, majd 2018-ban egy szakértői jelentés feltárta, hogy az ázsiai országnak kiterjedt stratégiája van arra, hogy lopott amerikai technológiával és szellemi tulajdonnal építse a technológiai birodalmát.

Ellencsapásként a vámok jöhettek szóba, ezek azonban csak az amerikai piacon csökkentették volna a kínai eszközök iránti keresletet, globálisan nem tartották volna vissza az ázsiai vállalatokat attól, hogy átvegyék az amerikaiak helyét, az állami támogatások pedig nem lettek volna képesek ellensúlyozni a jelentős kínai finanszírozást. Ráadásul a Huawei és a ZTE termékei, amelyek addigra mélyen integrálódtak az 5G-hálózatba, ár-érték arányban sokkal versenyképesebbek voltak az amerikai alternatíváknál, így az azokat használó vállalatok számára nehezen volt magyarázható a kérés, hogy váljanak le ezekről – leginkább a biztonsági okok voltak a legsúlyosabb érvek Peking befolyásának lehetséges eszközeire. Még az is szóba került, hogy a szövetségi kormányzat vegye irányítása alá az amerikai telekommunikációs vállalatokat – ezt gyorsan elvetették –, vagy hogy egyetlen konzorciummá olvasszák azokat.

A feltételezéseket végül egy 2018. áprilisi eset igazolta, amikor kiderült, hogy a ZTE amerikai technológiát tervez továbbadni Iránnak, ezzel megsértve az amerikai szankciókat és exportkorlátozásokat. Válaszul a kormányzat korlátozásokat vezetett be az amerikai cégekre vonatkozóan, hogy azok ne adhassanak el semmilyen terméket a kínai vállalatnak. A lépés olyan hatást váltott ki, amely világossá tette, hogy az USA a technológiát is képes hatékony fegyverként alkalmazni.

A Huawei esete ennél is drámaibb volt. A vállalat amerikai technológiától való elvágása kisebb atombomba hatását hozta volna magával a globális technológiai piacon. A kiterjedt kereskedelmi volumen miatt az is világossá vált, hogy az USA vagy csökkenti a defititjét Kínával szemben, vagy korlátozza a technológiát, de a kettő együtt nem lehetséges. Végül Donald Trump az utóbbit választotta. A Huawei kereskedelmi tiltólistára került, de a szövetségeseiknek megmaradtak a kétségei, mondván, oké, hogy Washington ki szeretné zárni a Huaweit, de tud-e alternatívát nyújtani. Ez rávilágított arra, hogy bár az USA erős, amikor le kell kapcsolni egy gazdaságot, de küszködik azzal, hogy beindítsa a sajátját és ösztönözze a versenyt.

Kiderült, hogy Amerika egyik fojtópontja a versenyképességében rejlik.

Végül elfogadták a külföldi közvetlen termékszabályozást (FDPR), amellyel a világ összes vállalatának megtiltották, hogy az Egyesült Államok technológiájával előállított chipeket adjanak el a Huaweinek. A szabálynak való megfelelés érdekében a gyártók vagy abbahagyhatták az értékesítésüket, vagy eltávolíthatták az összes amerikai szoftvert és gépet, amely a gyáraik működését biztosította. A másodlagos szankciókhoz hasonlóan az FDPR is arra kényszerítené a vállalatokat, hogy az Egyesült Államok és a Huawei között válasszanak.

Következett az SMIC (Kína legnagyobb félvezetőgyártója), amely felvetette annak a kockázatát, hogy – tekintve a kínai civil és katonai technológiai szféra összefonódását – az amerikai katonai képességek Kínába kerülhetnek, ha az SMIC-t beengedik az amerikai piacra. Ráadásul a kínai cég majdnem megszerzett egy extrém ultraibolyás (EUV) nyomtatóberendezést a holland ASML-től, amit Washington listázással és az FDPR lehetséges kiegészítésével akadályozott meg. Az ASML a világ egyetlen olyan gyártója, amely EUV‑litográfiai berendezéseket állít elő, ami a félvezetőgyártás egyik legalapvetőbb csúcstechnológiája. Ez azt jelenti, hogy a kínai kísérlet a holland gyárakban rejlő exkluzív tudás megszerzésére az amerikai exportkontroll által hiúsult meg. A történet rámutat arra, hogy hiába élvezzük mi, európaiak a technológia kényelmét és a ritkaságszámba menő technológiai monopóliumunkat, ezek sorsáról sem kizárólag az öreg kontinensen rendelkeznek. A félvezetők és bármilyen eszköz, amiben azokat felhasználják, valamint az ASML a globális technológiai háború fegyverei, így bármilyen lépés az óceán túloldalán vagy Kínában szükségszerűen Európában is éreztetni fogja a hatását.

Fény derült arra, hogy a kínai chipgyártás egyik fojtópontja Európában van.

A kínai technológia elleni hadviselés bebizonyította, hogy a pénzügyi szektor mellett a technológia is egy fojtópont. Ezen a területen ráadásul a „too big to be sanctioned”, azaz a túl nagy, hogy szankcionáljuk kategóriájú vállalatok is megfoghatók, hiszen a technológiai korlátozások nem feltétlenül okoznak közvetlen válságspirált. Igaz, az amerikai exportkorlátozásoknak köszönhetően egy gazdasági vasfüggöny ereszkedett a világra, a kockázat pedig azóta fennáll, hogy Washington egyedül maradt mögötte – itt meg kell említeni az európai partnerek vonakodó együttműködését is.

Párhuzamos világok: a szankciók és a blokkosodás

A könyvben bemutatott folyamatok mind egy irányba mutatnak, a ma egyre gyorsuló blokkosodás felé. Az egyik fordulópont a 2022. október 7-én bevezetett új FDPR, amely világszerte vonatkozott az amerikai vállalatokra és a technológiájukat alkalmazó cégekre. Az ASML részéről figyelmeztettek, hogy az exportellenőrzés visszaüthet, mivel Kína volt a félvezetőgyártó berendezések legnagyobb vásárlója: a globális piac csaknem 30 százalékát tette ki.

2023 áprilisában Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó bejelentette, hogy vége a szabadpiaci fundamentalizmus korszakának, és Washington agresszív iparpolitikára vált. A céljuk az volt, hogy megőrizzék az USA vezető szerepét az olyan ágazatokban, mint a chip- és a biotechnológia, valamint a tiszta energia – ennek a fő eszköze pedig az exportkontroll. Sullivan jelezte, hogy Amerika „kockázatmentesít és diverzifikál”, nem pedig leválik, vagyis az alapvető technológiákat mindenáron megvédik. Azt is tisztázta, hogy az informatikai technológiák, a biotechnológia és a tiszta energia különösen fontos lesz a következő évtizedekben, így ezeken a területeken az Egyesült Államoknak biztosítania kell a vezető szerepét.

Ugyanakkor ezek a szankciók és korlátozások arra kényszerítették a célkeresztbe vett államokat, hogy a fojtópontokat és a szankciókat megkerülve egy alternatív kereskedelmet és gazdaságot építsenek ki – főként az egymás közötti kapcsolatokra alapozva. Így egyre nagyobb méreteket öltött a blokkosodás, és kiderült, hogy a kölcsönös függésen alapuló világrend nem egyeztethető össze a fokozódó geopolitikai versengéssel.

Ennek eredménye lett a BRICS, Brazília, Oroszország, India, Kína, majd a később csatlakozó Dél-Afrika informális szövetsége, amelynek célja, hogy a dolláralapú gazdaságot leváltsa, ezáltal kölcsönösen segítve egymást a külső kiszolgáltatottság csökkentése érdekében.

Erre válaszul a nyugati szövetségesek is a gazdaságbiztonság erősítésére tettek lépéseket. A 2023 májusában Hirosimában tartott csúcstalálkozón a G7 vezetői egy átfogó nyilatkozatot adtak ki, amelyben vállalták, hogy a blokkot gazdasági biztonsági szövetséggé alakítják, és kollektív fellépéssel védik a „gazdasági kényszerrel” szemben annak érdekében, hogy a kormányok a „gazdasági sebezhetőségek és függőségek kihasználására” irányuló kísérleteket ellensúlyozzák.

Vagyis az új biztonsági dilemma gazdasági alapú lett: ha egy állam fejleszti a gazdasági arzenálját a biztonságának javítása érdekében, a többiek kevésbé érzik magukat biztonságban, így ők is elkezdik a saját arzenáljukat bővíteni. A következő néhány évben azonban a tisztaenergia-ipar olyan szűk keresztmetszeteket kínál, amelyeket Kína gazdasági háborúskodás céljára használhat ki, Peking célja pedig, hogy ezzel az előnyével visszatartsa a Nyugatot a „technológiai blokád” szigorításától.

Gazdasági háború Moszkva ellen

Fishman külön fejezetekben tárgyalja az Oroszország elleni gazdasági háborút, amiben Washingtonnak annyival könnyebb dolga volt, hogy már egy kipróbált, kész eszköztár és stratégia állt a rendelkezésére. A könyv ezen része azonban rámutat arra, hogy mennyire fontos a partnerek együttműködése és a büntetőintézkedések továbbgyűrűző hatásai, főleg, ha egy olyan fojtópontról van szó, mint az energia.

Oroszország 2014 elején annektálta a Krímet, majd az Irán elleni győztes gazdasági háború sikerén felbuzdulva Washington azt fontolgatta, hogy Moszkva ellen is egy hasonló hadjáratot indít. Ez azonban sokkal bonyolultabb feladatnak ígérkezett, hiszen egy fontos szövetséges, méghozzá Európa rendkívüli mértékben függött Oroszországtól például a kőolaj- és a földgázellátás területén. Vagyis szem előtt kellett tartaniuk, hogy az amerikai–európai kapcsolatok ne romoljanak meg a szankciók hatására. Míg Irán esetében a „velünk vagy ellenünk” volt a fő elv, addig most közös cselekvésre volt szükség: egy platformra kellett hozni az európaiakat abban az értelemben is, hogy amennyiben az amerikai cégek kivonulnak Oroszországból, ne törjenek be a helyükre európai vállalatok – mint az iráni kőolajprojektet esetében –, különben a szankciók nem érik el a céljukat.

Első körben egy Vlagyimir Putyin legközelebbi köreire vonatkozó szankciós listát állítottak össze, amelyen a legfontosabb ágazatok – például infrastrukturális és energiaipari vállalatok, bankok és pénzügyi intézmények – vezetői és tulajdonosai szerepeltek. Mivel az európaiakat nem sikerült gyorsan meggyőzni, a nagyobb orosz vállalatokra, a Rosznyeftyre, a Novatekre, a Gazprombankra és a VEB-re vetettek ki szankciókat, amivel a fő orosz bevételforrásokat célozták – az energiaipart és a pénzügyi szektort –, illetve remélték, hogy ezek hatásaival Európát is sikerül gyorsabban meggyőzni.

Oroszország azonban diverzifikálni kezdett, és igyekezett leválni a nyugati rendszerekről. Megállapodtak Kínával a Szibéria Ereje gázvezeték megépítéséről és azon keresztül egy nagyszabású kínai földgázvásárlási csomagról. Emellett alternatívákat vezettek be a SWIFT-rendszerre, a különböző nyugati bankolási csatornákra, valamint több termék esetében is embargót hirdettek. A stratégiát Elvira Nabiullina, az orosz központi bank elnöke vezette. Ráadásul az orosz gazdaságot támogatta, hogy a kőolaj ára stabilan 100 dollár körül mozgott.

Végül a 2013–14-es palaolaj-forradalom segített Amerikának, hogy a szankciók hatásai súlyosabbak legyenek. A technológia fejlődése és így a palaolaj-lelőhelyek gyors feltárása már 2012‑ben közel napi 1 millió hordóval dobta meg az amerikai kitermelést, ami csökkentette az importfüggőségüket és növelte a globális pufferkapacitást a kínálati oldalon. A fejleményeknek köszönhetően bármilyen kőolajszankció alkalmazhatóvá vált, kisebb árrobbanási kockázat mellett. Az OPEC-országok nem voltak képesek tartani a lépést sem az amerikai termelési kapacitásokkal, sem az alacsony árakkal. A rubel veszíteni kezdett az értékéből, az orosz bankok és energiaipari vállalatok pedig nem tudták fizetni a hiteleiket, így a csőd szélére kerültek.

Az Ukrajna elleni 2022-es invázió idején már egyértelmű volt, hogy az energiaipart ismét kímélni kell, főleg a Covid utáni visszapattanás miatti nehézségek közepette. Hamar eldőlt, hogy a célkeresztben ismét a pénzügyi és a technológiai szektor lesz. Blokkoló intézkedéseket vezettek be a Sberbank és a VTB ellen, valamint technológiai tiltásokat a félvezetők és az egyéb csúcstechnológiák esetében. Az amerikai korlátozásokat külföldi vállalatok is követték, például a TSMC, és mivel rájöttek, hogy az a legnagyobb csapás Moszkva számára, ha nem tudja mozgatni a hatalmas tőketartalékait, több nagy orosz bankot is kizártak a SWIFT-rendszerből, ezzel eltüntetve a likviditási képességüket és csapdába ejtve a forrásaikat.

A szankciók hatásait azonban ezúttal nem várt folyamatok enyhítették, Oroszország ugyanis addigra felépített egy alternatív piacot: Kína, Törökország és India elkezdte felvásárolni a nyugati piacokról kieső orosz kőolajat, sőt az utóbbi diverzifikációs lehetőségeket látott az új helyzetben. A finomítóik szívesen fogadták az orosz nyersolajat, fegyvereket is vásároltak és egy rúpia–rubel alapú tranzakciós rendszer létrehozásáról folytak a tárgyalások.

Így a következő lépésként ársapkákat vezettek be. A kőolajbevételeket ismét úgy kellett célozni, hogy az ne okozzon törést a nemzetközi piacon, ezzel együtt a szövetségesek energiaellátásában. Az ársapkákat úgy oldották meg, hogy azok továbbra is lehetővé tették a kereskedelmet európai szállítócégek révén, brit biztosítással, viszont csak akkor, ha a kijelölt árszint alatti értékben visznek orosz kőolajat. Így sikerült elkerülni a másodlagos szankciókat, és hatékony hátteret biztosítani az újabb intézkedés végrehajtásához. Az intézkedés rövid távon elérte a célját: az orosz export nem állt le – tehát nem okozott ellátási sokkot –, a bevételek viszont csökkentek. Később azonban újabb és újabb módokon igyekeztek megkerülni a szankciókat, például az árnyékflottával, amelynek a hajói a mai napig számos kockázatot okoznak az átláthatatlan biztosítási és szállítási rendszerek miatt.

Zárszó

A könyv legfontosabb üzenete, hogy a szankciók a fojtópontokon keresztül lesznek igazán hatásosak; a siker kulcsa a végrehajthatóság, a partnerek megegyező akarata, amin az intézkedések legitimitása nyugszik és az együttműködés. Ezek mellett nagyon fontos, hogy az egyes államoknak legyen lehetőségük kilépni, amennyiben a szankciók rosszul sülnek el, azaz erre is kell egy terv.

Fishman könyve bárkinek hasznára válik, aki geopolitikai-gazdasági elemzőként szeretné könnyen megérteni a globális gazdasági háborút mozgató szálakat és az abban bevetett fegyvereket. Egyes fejezetek egyetemi tankönyvbe illő leírásokat és magyarázatokat kínálnak a szankciók működése mellett a világgazdaság mechanizmusairól, emellett a kötet minden politikai döntéshozó könyvespolcára ajánlott, hiszen szankciós útmutatóként is működhet.

A szerző alapossága és mindenre kiterjedő tudása több mint 500 oldalon keresztül mutatkozik meg, azonban az olvasmányos és érdekes – gyakran személyes tapasztalatokkal színesített – előadásmód miatt szinte észre sem vesszük, hogy a közel egy évszázados amerikai szankciós stratégia minden elemét elolvastuk. Igaz, néhol akadnak olyan nem tárgyalt kérdések, amik Fishman hallgatása ellenére fontos pontjai a gazdasági háborúnak, ilyen például az, hogy mit tehet Washington, ha egy adott szankciós csomagot olyan régóta tart fenn, hogy az azzal sújtott vetélytárs egyszerűen megtanul lavírozni a korlátozások között. Emellett az európai aspektusról keveset tudunk meg, holott számos ponton láthatjuk, hogy mennyire fontos az itteni szövetségesek szerepe és együttműködése egy-egy gazdasági hadjárat során – erre jó példa az ASML.

A kötet különösen aktuális, mivel alaposan bemutatja a mai világgazdaság leginkább meghatározó folyamata, a blokkosodás előzményeit és mozgatórugóit. Régóta hallhatjuk napi szinten az olyan fogalmakat, mint a kockázatmentesítés, az exportkontroll, az ársapka, a másodlagos szankció. Fishman közérthetően és szemléletesen magyarázza el ezek lényegét és céljait, így bár a műve történelmi kontextusban vizsgálja a gazdasági hadviselést, a szemünk láttára zajló folyamatokat is kontextusba helyezi és könnyebben érthetővé teszi számunkra.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime