A Perzsa-öböl országai bőséges szénhidrogénkinccsel büszélkedhetnek, ugyanakkor híján vannak az ivóvíznek. Az 1970-es évektől kezdve a hatalmas olajbevételekből sikerült megoldani ezt a hiányt, így a térség mintegy 100 millió lakosa számára közel 450 sótalanító üzem biztosítja a vízellátást.

Azonban a CIA már az 1980-as években kiemelte egy azóta a titkosítás alól feloldott jelentésében, hogy

a sótalanító infrastruktúra biztonsága olyannyira kritikus, hogy „egyes államok a nemzeti jólét szempontjából a kőolajnál is fontosabbnak tartják azokat”.

Ezek az üzemek viszonylag költséghatékonyan képesek a tengervizet ihatóvá alakítani, azonban a sérülékenységük mellett az is a hátrányuk, hogy kőolaj és földgáz is szükséges a működtetésükhöz.

Bár a nemzetközi jog – a genfi egyezmény által – védi az ilyen típusú létesítményeket, manapság mégis az a jellemző, hogy nem tartják tiszteletben az ilyen jellegű rendelkezéseket. Irán például a mostani konfliktusban már célba vette az Egyesült Arab Emírségek egyik sótalanítóját energiával ellátó Fudzsejra erőművet, Kuvaitban pedig egy elfogott drón törmeléke okozott kárt az egyik ilyen üzemben. Az ilyen támadások kockázata rendkívüli, hiszen amennyiben leáll a sótalanító infrastruktúra, az több millió embert érinthet, így humanitárius katasztrófához vezethet.

Jó példa erre a Dzsubail üzem, amely Rijád ivóvízkészletének több mint 90 százalékát fedezi egy 500 km-es csővezetéken keresztül. Ha ez a rendszer – akár maga a létesítmény, akár az ahhoz kapcsolódó vezeték- vagy energiahálózat – megsérül, Szaúd-Arábia fővárosát egy héten belül evakuálni kellene. „A szaúdi kormányzat a jelenlegi formájában nem működne a Dzsubail sótalanító nélkül” – állítja egy 2008-as amerikai nagykövetségi jelentés. Ha a régió pedig egyik országában megszakadna az ivóvízellátás, rövid távon nehéz lenne pótolni a kieső mennyiséget: a beszerzést ugyanis a tartalék tározók és a mobil vagy hajóra telepített sótalanítókon kívül csak vízszállító tankerek, illetve külső humanitárius segítségnyújtás révén biztosíthatnák. Ebben az esetben azonban további problémát jelentene a mennyiség, ami valószínűleg nem lenne elegendő a teljes ellátáshoz a sótalanítók nélkül.

Őrültség lenne, de láttunk már ilyet

Azt, hogy a Közel-Keleten megtámadnak-e ilyen létfontosságú üzemeket, azt a konfliktus esetleges eszkalációja határozhatja meg. Ha Teherán meg is teszi ezt, a válaszcsapások az Egyesült Államok, Izrael vagy a szövetséges öbölállamok részéről vélhetően korlátozottak lennének, és inkább az iráni energia-infrastruktúrát céloznák, mivel a lakossági ivóvíz-létesítmények támadása ugyanis olyan mértékű humanitárius sokkot okozna, hogy az megtörné az iráni ellenzéki mozgalmak lendületét, illetve hiteltelenné tenné a Nyugat vagy a térség reformpárti, támogató narratíváját.

Európa szempontjából ez a forgatókönyv a menekültek számának megugrása miatt jelentené a legnagyobb kockázatot.

A vízellátás megszakadása akkora pánikot okozhatna, hogy akár azonnali migrációs hullámot indítana el Európa felé,

leginkább Törökországon és Észak-Afrikán keresztül. Ha pedig a vízkrízis elhúzódna, illetve azt gazdasági összeomlás is követné, akkor ez a nyomás jelentősen megemelkedne. A közel-keleti vízinfrastruktúra védelme tehát a helyi humanitárius problémán túl biztonságpolitikai kérdés is, amely az európai országok számára is komoly következményekkel járhat. Mindez jól mutatja, hogy a jelenlegi konfliktus során a lakossági vízinfrastruktúrát külön kell választani a katonaitól vagy a katonai felhasználású tartalékoktól, hiszen az előbbi sérülésének globálisan átgyűrűző hatásai lehetnek.

A szakértők mindenesetre nem tartják valószínűnek, hogy Irán megtámadná a sótalanító üzemeket – többek között azért sem, mert a perzsa állam ugyanúgy kitett azok ellátásának –, ugyanakkor emlékeztetnek, hogy több hadszíntéren és konfliktusban is láthattunk már váratlan, nagy horderejű eseményeket.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime