A Közel-Keleten egy régi-új szabály érvényesül: a valós geopolitikai hatalmat a bombázók, a rakéták és a repülőgép-hordozók adják. Az Egyesült Államok és Izrael iráni hadművelete brutálisan emlékezteti Kínát arra, hogy a világrendformálás költségeinek alapvető valutája továbbra is a nyers erő.

A közel-keleti események ismét emlékeztették a világot arra az alapvető geopolitikai törvényre, hogy a hatalom mindig a legnyersebb fizikai valójában a legfélelmetesebb. Miközben az amerikai és izraeli rakéták, vadászgépek és bombázók több ezer célpontot támadnak Iránban, Peking csupán diplomáciai közleményeket ad ki. A kontraszt több mint meghökkentő, eddig ezt a „fegyvert” általában Európa vetette be, amikor épp lemaradt egy újabb geopolitikai változásról. Kína esetében azonban megszokhattuk, hogy legalább valamilyen gazdasági vagy kereskedelmi nyomásgyakorlásba kezd, amikor az érdekeit veszély fenyegeti. Most azonban semmi nem történik, ez pedig arra utal, hogy Peking maga sem tudja, mit kellene pontosan tennie Irán ügyében, amelyhez egyébként az energiakereskedelme ezer szállal és nagyon is kritikus módon kötődik.

A kínai külügyminisztérium már az első órákban elítélte az Irán elleni támadásokat, a nemzetközi jog megsértésének nevezte az akciót, és azonnali tűzszünetet követelt. Ez azóta is így van, azaz ezzel lényegében ki is merítette a reakcióit. Pedig Irán fontos gazdasági partnere a térségben, hiszen az olajexportjának több mint 80 százaléka kínai finomítókhoz áramlott. Az amerikai szankciók miatt ez az olaj jellemzően diszkontáron érkezett Kínába, ráadásul dollármentes, jüanban elszámolt árnyékkereskedelmi rendszereken keresztül. Csakhogy a háború kitörésével és a Hormuzi-szoros lezárásával az egész gyümölcsöző üzlet összeomlott. Kína (az orosz export immár maximális kiaknázása mellett) most kénytelen lesz a globális spot piacon olajat vásárolni, drágábban (és természetesen dollárért), valamint szigorúbb ellenőrzés mellett. A kínai dedollarizáció egyik fontos és működő kísérlete ezzel megkérdőjeleződött.

A partnerségi modell korlátai

Öt éve sincs, hogy Peking és Teherán aláírta azt a huszonöt esztendőre szóló stratégiai partnerségi megállapodást, amely a kínai gazdasági-geopolitikai terjeszkedési koncepció egyik zászlóshajójának számított. Mindez több száz milliárd dolláros beruházásokat, energetikai együttműködést és infrastrukturális fejlesztéseket ígért, illetve klasszikus példáját mutatta annak a modellnek, amely a világrend formálását nem katonai szövetségek, hanem a gazdasági integráció révén képzelte el. Csakhogy az iránihoz hasonló kínai partnerségi kontraktusokból hiányzik egy kulcselem: a biztonsági garancia. Utóbbi az, ami viszont az Egyesült Államok szövetségi rendszerének az alapját képezi: Washington (legalábbis Trump előtt szinte minden esetben) nemcsak piacot és technológiát kínál partnereinek, hanem katonai védelmet is. Kína ezzel szemben tudatosan kerüli a katonai szövetségek kötését. A békés együttélés öt alapelve (amely a kínai külpolitika fundamentumát jelenti) eleve a legerősebb gátat szabja annak, hogy Peking más országok háborúiba belesodródjon. Ez a modell azonban jellegénél fogva (Irán példáját látva) csak békeidőben működik: amikor kitör egy olyan konfliktus, amely Kína gazdasági mechanizmusára is jelentős hatással van, a kereskedelmi és partnerségi megállapodások hirtelen átértékelődnek az Egyesült Államok hadseregének árnyékában.

Ezzel megkérdőjeleződik a multipoláris rendszer Kína által elképzelt, szigorúan gazdasági szövetségeken alapuló modelljének megvalósíthatósága. Peking szerint a nyugati dominanciát egy sok központú rendszer váltja fel, aminek a kialakulásában központi szerepet vállalna egyrészt azzal, hogy átvenné az Egyesült Államok helyét a különböző multilaterális intézményekben, másrészt pragmatikus gazdasági-diplomáciai megállapodásokkal, például az Egy övezet, egy úttal terjeszkedne a globális délen. Az iráni egyezmények is azt mutatták, hogy a béke, a fejlődés és a gazdasági integráció jelszavakat felvonultató koncepció működőképes. A közel-keleti háború azonban brutális egyszerűséggel mutat rá ennek a modellnek a korlátaira. Ott ugyanis továbbra is az számít, hogy kié a nagyobb katonai erő. Az Egyesült Államokkal szemben Kínáé gyakorlatilag semmilyen.

A közel-keleti illúzió vége?

Néhány éve még úgy tűnt, Peking diplomáciai áttörést ért el a régióban: az egyik legnagyobb húzása az volt, amikor 2023-ban a közvetítésével normalizálta a kapcsolatait Szaúd‑Arábia és Irán. A megállapodás annyira szokatlan volt, hogy sokan már egy „posztamerikai” Közel-Keletről beszéltek, ahol a stratégiai türelem és a méltányos politika felülírja a hard powert. A mostani konfliktus azonban egy az egyben ismét az amerikai biztonsági struktúrára, valamint a mögötte álló katonai megoldásokra épül, vagyis a diplomáciai egyezmények már el is tűntek a süllyesztőben, pláne Irán és Szaúd-Arábia esetében. Nehéz úgy diplomatikusnak maradni, hogy közben Teherán csapásokat mér a másik energiastruktúrája ellen. Így az aktuális események teljesen más megvilágításba helyezik Kína szerepét a régióban: a közel-keleti államok vasút- vagy kikötőprojektek helyett rakétavédelmet és a világ legnagyobb hadseregének villámgyors megoldási képességeit keresik, miközben az egész világ Trumpot figyeli, elvárva, hogy ha már Izraellel kirobbantották a globális gazdaságra nézve pusztító hatású konfliktust, a lehető legrövidebb idő alatt rendezzék is azt.

Kínának ebben az esetben nem osztottak lapot, ugyanakkor ha osztottak volna, sem venné fel azokat az asztalról. Peking a jelenlegi helyzetben nem engedheti meg magának a közvetlen konfrontációt az USA-val. Számára sokkal fontosabb a gazdasági stabilitás és a kereskedelmi kapcsolatok fenntartása az Egyesült Államokkal, mint az, hogy Irán geopolitikai vesztes lesz a Közel-Keleten. Az ázsiai óriás tehát pontosan azt teszi, amit szokott: őrült tempóban próbál diverzifikálni, hogy az Öböl térségéből kieső energiaszállítmányokat pótolni tudja, egyben készül a konfliktus utáni „rendezési” folyamatokra, amelyekben ismét kamatoztatni tudja majd beruházási politikáját. Az utóbbi eredményessége azonban kérdéses. A hard power alapján, amennyiben Iránban mégis sikerül rezsimdöntést kierőszakolni, nagyjából Trump fogja eldönteni, ki, hogyan és milyen áron vehet részt a rendezésben.

Kína gazdasági befolyása, infrastrukturális és diplomáciai eredményei egyértelműek a Közel-Keleten, krízishelyzetben azonban ezek mind háttérbe szorulnak. A geopolitikai stresszteszt éppen arra mutat rá, mennyit ér egy pacifista vagy annak beállított stratégia egy fegyveres konfliktusban. Kína biztonsági jelenlétének a hiánya e tekintetben egyre nyilvánvalóbb korlátokat jelent, és a legnagyobb problémát az okozza, hogy mindazon partnerei, amelyek ilyen vagy olyan megállapodást kötöttek vele, most szembesülnek ezzel a ténnyel. A multipoláris világrend kialakulása továbbra is a tervezőasztalon van, ám az Egyesült Államok egyetlen mozdulattal söpörte le az aktuális rajzokat róla, amikor elővette a klasszikus szabályt: egy szuperhatalom a legkeményebben és a legérthetőbben mindig is a fegyverek nyelvén fog beszélni.

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház