Az iráni konfliktus egyik legfontosabb kérdése az, hogy mi számít valódi győzelemnek. Egy katonai támadást vagy akár egy háborút viszonylag könnyű elindítani, lezárni annál nehezebb, különösen akkor, ha a beavatkozás végén úgy kellene kilépni a konfliktusból, hogy az ne okozzon nagyobb stratégiai károkat, mint amik a harcok előtt voltak.

Az Egyesült Államok és Izrael számára a katonai műveletek céljaira többféle lehet: az iráni nukleáris program megállítása, a katonai infrastruktúra meggyengítése, a rezsim destabilizálása vagy a regionális befolyás visszaszorítása – ezeknek a végkimenetele azonban nem ugyanaz. Egy sikeres katonai csapássorozat ugyanis önmagában még nem ad választ arra a kérdésre, hogy milyen politikai rend következik Iránban, illetve melyikük lenne képes stabilizálni a térséget egy esetleges hatalmi vákuum után.

Irán számára már az győzelem, ha képes ellenállni

Egy orosz elemzés szerint a konfliktus első szakasza arra utal, hogy Irán ellenállása stratégiai választás elé állíthatja Washingtont: vagy eszkalálja a háborút, vagy megpróbál korlátozott célokkal kilépni belőle. A gyors katonai győzelemre épülő forgatókönyv egyelőre nem valósult meg, hiszen az iráni politikai rendszer nem omlott össze, az állami intézmények működnek, ahogy a vezetés sem mutatott olyan belső repedéseket, amelyek egy gyors politikai fordulatot vetítenének előre.

A konfliktus ugyanakkor nem csupán katonai kérdés az Egyesült Államok számára. Az amerikai közvélemény támogatása korlátozott, az energiapiaci bizonytalanság gazdasági nyomást gyakorolhat, sőt a szövetségesek mozgósítása sem teljes. Egyes értékelések szerint az amerikai–izraeli együttműködésben is megjelentek feszültségek az iráni olajlétesítmények elleni csapások következményei miatt. Washington vélhetően tisztában van a helyzet kockázataival, ezért egy nagyszabású szárazföldi hadművelet kilátásai bizonytalanok.

Irán számára ezzel szemben egy elhúzódó konfliktus stratégiai szempontból kedvezőbb lehet, mint egy gyors döntő ütközet. Az ország mérete, népessége és mobilizációs képessége jelentős, a területe és a népessége jóval nagyobb, mint például Iraké, ami fontos szempont, hogy Amerika elkerülje a 2003-as eseményeket, amikor szárazföldi haderőt is bevett Irak ellen. A szerző szerint az ország akár 11 millió fegyveres mozgósítására képes, amibe beletartozik a reguláris hadsereg és a Baszidzs népfelkelő erő is.

Egy ilyen ország megszállásához a számítások szerint egymilliós inváziós haderőre is szükség lehet, ami politikailag és katonailag is komoly kihívás.

Az iráni stratégia másik fontos eleme az energetikai infrastruktúra körüli kockázatokban rejlik, ugyanis deklarálták azt a célt, hogy a Hormuzi-szoros elzárásával olyan olajáremelést szeretnének elérni, ami megrengeti a globális gazdaságot. Másrészt az ország olajexportjának döntő része a Perzsa-öbölben található Kharg-szigeti terminálon keresztül halad át, amely kulcsfontosságú gazdasági csomópont és katonai célpont. Egy ilyen terminál elfoglalása vagy megbénítása súlyos gazdasági csapást mérhetne Iránra, ugyanakkor nem feltétlenül vezetne az ország vereségéhez, ahogy annak idején az irak–iráni háborúban sem vezetett.

A konfliktus logikája ezért inkább arra utal, hogy Iránnak nem szükséges gyors katonai győzelmet aratnia.

Elég lehet, ha képes elhúzni a harcokat, és ezzel növeli a háború politikai és gazdasági költségeit az ellenfelei számára.

Egy ilyen stratégia idővel szűkítheti Washington mozgásterét, különösen akkor, ha az energiapiaci hatások és a belpolitikai nyomás is erősödik.

Trump dilemmája

A modern amerikai katonai beavatkozások egyik visszatérő problémája, hogy a taktikai célok viszonylag világosak, a politikai kimenetel viszont gyakran bizonytalan. Irán esetén ez a kérdés különösen élesen merül fel: milyen feltételek mellett tekinthető lezártnak a konfliktus, és mi történik az ország politikai rendszerével utána?

Egy katonai akció kommunikációs szempontból sikernek tűnhet akkor is, ha a rezsim megrendül, az iráni katonai képességek csökkennek vagy a nukleáris infrastruktúra sérül. Ez a narratíva viszonylag könnyen értékesíthető a nyugati közvélemény számára, a stratégiai kérdés azonban az, hogy mi történik akkor, ha az államvezetés meggyengül, de nem omlik össze teljesen.

Ebben az esetben több forgatókönyv is megjelenhet. Megindulhatnak az elit frakciók közötti hatalmi harcok, erősödhetnek a regionális autonómiatörekvések, illetve elszaporodhatnak a fegyverescsoportok. Egy több mint nyolcvanmilliós, etnikailag és politikailag sokszínű országban ez könnyen egy hosszan elhúzódó belső konfliktus irányába sodródhat.

Szintén jelentősek lennének a regionális következmények.

Irán geopolitikai helyzete miatt egy destabilizáció Irakot, Szíriát, Libanont és a Perzsa-öböl államait is érintené.

Ezekben az országokban már most is jelen vannak iráni kötődésű fegyveres hálózatok, amelyek egy ilyen helyzetben gyorsan bekapcsolódhatnak a konfliktusba.

A gazdasági hatások is jelentősek lennének, mivel a Hormuzi-szoros a globális energiarendszer egyik legfontosabb szűk keresztmetszete. Egy instabil vagy széteső Irán növelné a tengeri kereskedelem kockázatát, ezzel könnyen újabb olajpiaci sokkot idézhetne elő.

A konfliktus a nagyhatalmi erőviszonyokra is hatással lehet. Egy elhúzódó háború növelheti Oroszország és Kína mozgásterét a térségben, a globális dél politikai reakciói és az amerikai katonai erőforrások újabb lekötése pedig tovább alakíthatnák a nemzetközi erőegyensúlyt.

A korábbi közel-keleti beavatkozások több figyelmeztető példát kínálnak. Irakban a rezsimváltást az állam összeomlása követte, Líbiában a vezető eltávolítása tartós instabilitást eredményezett, Afganisztánban pedig a gyors katonai győzelmet két évtizedes konfliktus követte.

Ezért merül fel a stratégiai kérdés:

lehetséges-e úgy meggyengíteni Iránt, hogy közben a Közel-Kelet stabilitása ne romoljon tovább?

Ha erre nincs egyértelmű válasz, akkor a rövid távú katonai siker könnyen egy hosszabb regionális válság nyitányává válhat.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: