Az Öböl-államok az amerikai védelmi együttműködéseik és a diplomáciai törekvéseik miatt paradox helyzetbe kerültek: noha politikailag semlegesek maradnának, mégis az amerikai–izraeli–iráni konfliktus színterévé váltak.

Ezt a hozzáállásukat nehéz lesz megtartaniuk, mivel Donald Trump amerikai elnöknek olyan követelései vannak Iránnal szemben – például a rezsim demilitarizálása –, amelyeknek hatalmas katonai mozgósítással adott súlyt. Miután a feszültségek eszkalálódtak, Teherán a térség amerikai bázisait vette célba a válaszcsapások során, ezzel a teljes Perzsa-öbölre kiterjesztette a fenyegetését. Ezek az ellentámadások a katonai létesítmények mellett olyan fontos civil és gazdasági infrastruktúrákat is elértek, mint az energiahálózatok, a kikötők, illetve különböző szállítási csomópontok. Így

az iráni stratégia fontos része, hogy nyomás gyakoroljon az öböl menti gazdaságokra,

aminek fő célja, hogy növelje az Egyesült Államok és Izrael által az iszlám teokratikus rendszer megbuktatására indított műveletek árát, a közvetlen veszteségek mellett a globális piacokra gyakorolt hatásokon keresztül.

Az Öböl-államok ebben a helyzetben igyekeztek megakadályozni, hogy Trump az ő területükről indítson katonai akciókat. Csakhogy a konfliktusból azért lesz nehéz kimaradniuk, mert az energia-infrastruktúra, a tengeri folyosók, a hírszerzői hálózatok, a légtér és a pénzügyi rendszerek rajtuk keresztül is futnak.

Teherán nem véletlenül támadja ezeket, hiszen amerikai földre nem képes csapást mérni, a tengeri és légi képességei pedig nem vehetik fel a versenyt az USA-éval. Ezért maradnak számára célpontok az Izraelnek, illetve az Egyesült Államoknak a környező országokba telepített eszközei. Így azonban nehéz megtartani a politikai semlegességet a térségben. A konfliktus dinamikája a következő: egy amerikai csapás Iránra, majd egy iráni Izraelre vagy egy amerikai partnerállam valamelyik stratégiai létesítményére – azaz Washington lépései rögtön és közvetetten fenyegetik a szövetségeseit is.

Nem kell félnetek jó lesz…

A helyzet pikantériája, hogy az 1990-es évek óta a Perzsa-öböl államainak szinte mindegyike kötött valamilyen partnerségi megállapodást az Egyesült Államokkal (1. táblázat), éppen azért, hogy részesüljön az amerikai védelmi ernyőből, főként Iránnal szemben. Ugyanakkor mostanra bebizonyosodott, hogy

ez mit sem ér olyankor, amikor Washington a saját vagy Izrael kedve szerint cselekszik a térségben, ezek ugyanis felülírják az arab államok biztonsági érdekeit.

Ez magyarázza Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek diverzifikációs törekvéseit a katonai együttműködések terén, illetve azt a diplomáciai fordulatot, amelynek célja az Iránnal való kapcsolatok normalizálása volt, Katar és Omán közvetítésével. Ezek célja a mostani kockázat csökkentése és a külső garanciák korlátainak elismerése volt.

Az Öböl-államok ezzel akkor szembesültek, amikor Trump engedett Benjámín Netanjáhú akaratának, és tavaly szeptemberben az amerikai központi parancsnokság regionális főhadiszállása a helyszínen nézte végig, ahogyan az izraeli erők Dohát bombázva iktatják ki a Hamász vezetőit. Ezt követően az amerikai elnök igyekezett megnyugtatni a partnereit, Katart például a biztonság garantálásáról szóló paktummal próbálta békíteni.

Washington döntése viszont, miszerint a legerősebb szövetségese oldalán egy olyan háborúba megy, amely az egész régiót fenyegeti, jelentősen kiüresítette a biztonsági megállapodások tartalmát, illetve igazolta azok sebezhetőségét.

1. táblázat

Teherán szorítása a Perzsa-öböl nyakán

Irán részéről az Öböl-államokra mért csapások nem feltétlenül az eszkaláció igényét jelzik, sokkal inkább üzenetértékűek. Amellett, hogy a térségen túlra nem képes kivetíteni a hatalmát és a túlélésért küzd, a teheráni rezsim az amerikai létesítmények elleni támadásokkal Washington költségeit szeretné fokozni, egyúttal megmutatva a szomszédos országoknak, hogy az USA-val szövetségre lépni és a haderejét befogadni egy háború esetén még a közvetlen részvétel nélkül is következményekkel járhat.

A helyzetet bonyolítja, hogy az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein már a biztonság és a hírszerzés területén is együttműködik Izraellel, ami Irán szerint azt jelenti, hogy ez a két ország nem lehet semleges. Így bár megtilthatják, hogy műveleteket indítsanak a területeikről, Teherán a legfőbb ellensége biztonsági hálózatának részeként tekint rájuk.

Ebben a keretben az öböl menti energia-infrastruktúra támadása és a Hormuzi-szoroson való átkelés korlátozása Irán nemzetközi nyomásgyakorlási stratégiájának része. Ezzel máris elérték Katar cseppfolyósítottföldgáz-termelésének megakasztását és Szaúd-Arábia legnagyobb kőolaj-finomítója, a Ras Tanura üzem bezárását.

Az energia- és a pénzügyi piacok destabilizálásával, valamint a hajózási útvonalak megzavarásával Teherán arra játszik, hogy ezzel a nagyhatalmak nyomást gyakorolhatnak Washingtonra a konfliktus mielőbbi rendezése érdekében,

mielőtt a gazdasági károk elviselhetetlenné válnának. Igaz, ez kétélű fegyver, hiszen a súlyos zavarok miatt az ipari nagyhatalmak akár be is avatkozhatnak az ellátási útvonalak biztosítása érdekében, ami további eszkalációt eredményezhet.

Különböző utak különböző kockázatokkal

Az Öböl-államok ebben a helyzetben nehéz döntés előtt állnak, amelyben két út közül választhatnak.

Az egyik, hogy mélyítik a műveleti együttműködést az Egyesült Államokkal, egyúttal elfogadják a lehetséges eszkalációval járó kockázatokat és felkészülnek azokra. Ez magában foglalhatja a helyi amerikai támaszpontok aktív belépését, amivel azok szinte biztosan Irán elsődleges célpontjaivá válnának. Emellett a költségvetési prioritások is eltolódnának a hosszú távú gazdasági átalakulásról a katonai kiadások felé, ami tartós fejlesztési költségekkel járna.

A másik út az ún. kalibrált elrettentés és a stratégiai visszafogottsága. Ennek az alapja a lég- és rakétavédelem, illetve a kritikus infrastruktúra megerősítése úgy, hogy az esetleges támadásokra az arab államok határozottan tudjanak reagálni. Közben pedig ellen kellene állniuk az olyan lépéseknek, amelyek bevonnák őket az Irán elleni offenzívába.

A Perzsa-öböl számára tehát a legfontosabb kihívás annak megakadályozása, hogy az operatív kitettség stratégiai csapdává váljon.

A semlegesség ilyen körülmények között nem jelent passzivitást. Muszáj mögé megbízható védelmi képességeket, kétirányú (Teherán–Washington) diplomáciát, valamint gazdasági ellenálló képességet állítani. Egy olyan konfliktusban, amelyet összefonódó szövetségek és fegyverként használt földrajzi adottságok jellemeznek, az Öböl-államok feladata rendkívül kényes: elrettentés és védelem eszkaláció nélkül, illetve ellenállás az olyan külső provokációknak, amelyekre reagálva a teljes Közel-Kelet lángokba borulna.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Microsoft Copilot