A Perzsa-öböl országai paradox helyzetben találták magukat. Irán rakétákkal támadja őket, mégsem mégsem lépnek be az ellenük is folyó háborúba. Az óvatosság mögött valójában nem katonai stratégia húzódik, inkább egy mély bizalmi válság az Egyesült Államokkal és Izraellel szemben.
A Perzsa-öböl hat monarchiáját tömörítő Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) ugyan az amerikai–izraeli támadások következtében és az iráni válaszcsapások által közvetlenül a konfliktus frontvonalába került, mégsem képes egységes választ adni arra a kérdésre, hogy katonailag is belépjen-e a háborúba. A habozás hátterében több egymást erősítő tényező áll: a Teheránnal fennálló viszony radikális romlása mellett tetőfokára hágott a Washingtonnal és Izraellel szembeni bizalmatlanság.
Ahogyan az Economist friss írásában rámutat: a GCC-n belül hagyományosan nehéz a politikai konszenzus kialakítása. A szervezet hat tagja – Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait, Omán és Bahrein – békeidőben is gyakran képtelen közös nevezőre jutni. Alapvetően egy gazdasági klubról beszélünk, amelyet ugyan épp egy geopolitikai sokk, az iraki–iráni háború miatt hoztak létre 1981-ben, a külpolitikai konszenzus kialakítása nehezen megy a tagoknak. A mostani háború ugyan közös traumát eredményezett, a jelek szerint azonban még ez sem segít az együttműködés gyengélkedésén – legalábbis ami a közös biztonságpolitikai részét illeti.
Február 28-a óta az iráni erők több mint kétezer rakétát és drónt indítottak az amerikai érdekeltségeknek helyet biztosító Perzsa-öböl térsége felé. A támadások nem egyenletesen oszlottak meg: az Egyesült Arab Emírségek kapta a csapások több mint felét, míg Ománt viszonylag kevés találat érte. Ezek ráadásul rövid időn belül az energetikai infrastruktúra elemeit kezdték célba venni – így állt le a katari LNG-szállítás, de így érte találat Bahrein egyetlen olajfinomítóját is, ami után az állami olajtársaság vis maior helyzetet jelentett be. A nyomás ellenére a GCC-országokban nincs konszenzus arról, hogyan reagáljanak. A döntésképtelenség fő oka, hogy az öbölbeli vezetők lényegében senkiben sem bíznak a konfliktus szereplői közül.
Kavarja vagy nem kavarja?
A bizalmatlanság első számú tárgya maga az Egyesült Államok. A háborút megelőző hónapokban gyakorlatilag mind a hat ország azért lobbizott, hogy a Fehér Ház tegyen le az Irán elleni támadás tervéről. Amikor azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a konfliktus elkerülhetetlen, a térség vezetői egy feltételes támogatást fogalmaztak meg: ha Washington mindenképpen támad, akkor támadjon gyorsan, hatékonyan és elsöprő, döntő eredményességgel. Az Öböl-országok ugyanis attól tartottak, hogy az USA belerángatja őket egy hosszabb háborúba, amit aztán megun, félúton visszavonul, egyedül hagyva őket az iráni rezsim bosszúszomjával.
Ami azt illeti, az aggodalom jogos. Trump teljesen kiszámíthatatlan külpolitikai lépései az iráni konfliktusban hatványozottan tetten érhetők. Március 9-én az elnök (nyilván piacnyugtató és az elutasító amerikai közvéleményt csillapító hatással) már arról beszélt, hogy a háború hamarosan véget érhet – ami az öbölbeli vezetők számára egyenértékű volt azzal a gondolattal, hogy amennyiben sikerül rendeznie az energiapiaci helyzetet, vagyis a Hormuzi-szoros blokádját kiiktatja, és újraindítja a kereskedelmet a térségben, Washington akár rekordsebességgel száll majd ki a konfliktusból, „oldjátok meg a többit” felkiáltással biztonságosabb távolságból figyelve a régiós káoszt. Más szóval: amennyiben belépnek a háborúba, és megtámadják Iránt, úgy festenek magukra célkeresztet, hogy közben az egyetlen komolyan vehető szövetséges finoman szólva sem szövetségesi alapon gondolkodik majd a várható következményekről. A lehetőségek között természetesen felmerült egy 2014-eshez hasonló, akkor az Iszlám Állam ellen létrejövő nemzetközi koalíció villámgyors összegründolásának ötlete, ám látva Trump iszonyodását a multilaterális együttműködésektől (ami még a NATO működését is alapjaiban rengeti meg), az ötlet úgy halt el, ahogyan megszületett.
Fogós kérdés ugyanakkor, hogy ha az Öböl-államok katonailag nem konfrontálódnak Iránnal, bízhatnak-e a diplomáciai megoldásokban, egyáltalán bízhatnak-e bármilyen formában Teheránban, annak ígéreteiben és jövőképében. A válasz egyértelműen nem. Az elmúlt években több GCC-ország, különösen Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek igyekezett enyhíteni a fennálló feszültségeket Teheránnal, Katar pedig hagyományosan ha nem is baráti, de nyugodt kapcsolatot ápolt vele. Az iráni rakétatámadások azonban mindezt felülírták. Ez a politika sem gátolta meg a sarokba szorított Iránt abban, hogy módszeresen elkezdje bombázni a térség országait, vagyis a nyugalomdiplomácia és a visszafogottság olyan illúziónak bizonyult, amelynek a csapdájába egyetlen öbölállam sem fog újra belesétálni.
Az izraeli játszma
A konszenzusos döntéshozatalt egy harmadik, zavarba ejtő tényező is bonyolítja: Izrael. Március elején izraeli újságírók segítségével röppent világgá a hír, hogy az Egyesült Arab Emírségek titokban részt vett egy iráni sótalanító üzem elleni támadásban. A hírek névtelen izraeli biztonsági forrásokra hivatkoztak. Ha igaz lett volna, az azt jelezte volna, hogy az Emírségek – amelyek addig csak védekező álláspontot képviseltek az iráni támadásokkal szemben – átléptek a közvetlen hadviselésbe, és de facto csatlakoztak az amerikai–izraeli hadműveletekhez. Az EAE villámgyorsan, határozottan és felháborodottan cáfolta a hírt, az ügy azonban nagyon komoly diplomáciai feszültséget okozott Izraellel. Az általános vélekedés szerint az eset vagy egy tudatos és provokatív dezinformációs kísérlet, vagy (és ez talán még rosszabb) egy rendkívül érzékeny katonai titok szándékos megsértése volt. Az Emírségek dühe nem is lehetett volna nagyobb: hat éve, az Ábrahám-egyezmény óta igyekeznek olyan kiegyensúlyozott és szoros kapcsolatokat kiépíteni Izraellel, amely még a gázai háború próbáját is kiállta. A „támadás” kiszivárogtatása azonban azt a jogos érzetet kelti, hogy Tel-Aviv igyekszik információs/dezinformációs eszközökkel nyomást gyakorolni az arab államokra: ha a világ úgy véli, hogy az Öböl-országok már be is szálltak a háborúba, sokkal könnyebb lesz ezt a lépést a valóságban is megtenniük. Ez a stratégia ugyanakkor olyan súlyosan avatkozik be az Öböl menti országok szuverén döntési jogaiba, hogy még az eszkaláció lelkes híveit is elbizonytalanítja, kontraproduktív hatása pedig éppen Iránnak kedvez.
A jelenlegi helyzetben ennek (is) köszönhetően a visszafogottság hívei tűnnek erősebbnek. A stratégiai türelem azonban egyik pillanatról a másikra eltűnhet. Egy különösen súlyos, gazdaságilag pusztító hatású iráni támadás könnyen és visszavonhatatlanul katonai választ fog kiprovokálni, igaz, egy gyors tűzszünet le is zárhatja a dilemmát. Az események mostani állása szerint az utóbbira van kevesebb esély, így egy elhúzódó háború a GCC-országokon belüli megosztottság kiéleződésével a gyorsan kibontakozó eszkaláció lehetőségét borítékolja.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
