Az Európai Unió egy évtizeden át ideológiai alapon hátrált ki az atomenergia mögül, ám Brüsszel most elismerte, hogy stratégiai hibát követett el. A világ többi része, így Magyarország is, közben moralizálás helyett reaktorokat épít.
Az európai energiapolitika egyik különleges sajátossága, hogy az országok minden pragmatizmust nélkülözve, ideológiai alapon működtetik azt. Az ukrajnai háború kitörése óta hatványozottan igaz ez a megállapítás, a következmények, köztük az ipari és versenyképességi lejtmenettel, jól ismertek. Az orosz energiahordozók „kitagadása” a közel-keleti konfliktus fényében hatványozottan rossz döntésnek tűnik, de Brüsszel változatlanul nem hajlandó tárgyalni a moszkvai csapok újranyitásáról, még akkor sem, amikor akkora energiaválság fenyegeti Európát, amilyen mellett a 2022-es csupán apróbb problémának tűnik. Az EU-ban egészen sajátos módon értelmezett diverzifikáció mindenesetre ismét terítéken van, a késői ebéd ezúttal az atomenergia lett, igaz, akkor szolgálják fel, amikor a világ többi része már a vacsorához készülődik.
Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen a párizsi nukleárisenergia-csúcson kijelentette: az EU stratégiai hibát követett el, amikor hátat fordított az atomenergiának. A blokk villamosenergia-termelésében az atom részaránya 1990-ben még nagyjából egyharmad volt, ma már alig 15 százalék. Az EB elnökének késői eszmélése jogos, más kérdés, hogy anno a Merkel-kormány tagjaként maga is aktív részese volt a nukleáris energia kivezetési folyamatának Németországban. A 15 évvel ezelőtti fukusimai szerencsétlenség után a Mutti és kormánya indította el azt a folyamatot, amelynek eredménye az lett, hogy Németországnak immár egyetlen nukleáris erőműve sincs, helyette – miután megtapsolta, hogy az ukránok felrobbantották az Északi Áramlatot – méregdrágán vásárolja az amerikai és közel-keleti LNG-t. Utóbbit éppen múlt időbe lehet tenni, lévén Katar a háború miatt leállította az exportját.
Von der Leyen akkoriban a német kormány tagjaként arról beszélt, hogy „Fukusima megrendítette a technológiába vetett bizalmat”, így ideje annak búcsút mondani. A német ipari húzóerő amortizálódása kezdetét vette, Európa pedig eldobott egy stabil (és napjainkban éppen VDL vezetésével hirtelen zölddé nyilvánított) energiahordozót, miközben továbbra is nagymértékben függ az importált fosszilis energiától. Tizenöt évvel később Von der Leyen stratégiai hibáról beszél, burkoltan mea culpázva, nagyszabású terveket ígérve az atomenergia visszavezetésére. Az akarat üdvözlendő, az már inkább kérdéses, hogy mennyire gyorsan pótolható be az elvesztegetett idő.
Óriások és törpék
A paradoxon az, hogy amíg az európai politikai diskurzus a zöldek vezényletével atomellenes lázban égett, addig a világ ismét teljesen más irányba indult. A friss adatok alapján jelenleg tizenöt országban 70 erőmű épül, az Európai Uniót azonban csupán két tagállam, Magyarország és Szlovákia képviseli. A globális trend egyik legszembetűnőbb eleme, hogy Kína valójában egyedül vezeti az erőműversenyt, ahol 37 reaktor épül, amelyek összesen 42,9 gigawatt új kapacitást jelentenek majd. Ez a bővítés önmagában nagyobb, mint az összes többi ország együttesen épülő nukleáris kapacitása. A pekingi energiastratégia mögött az elektromosenergia-igény gyors növekedése, a szén- és gázfüggőség csökkentése, legfőképpen pedig az energiabiztonság stabilan tartása áll – ez utóbbi az, amiről Európa teljesen megfeledkezett az elmúlt évtizedekben.
A második helyen jóval kisebb volumenben India és Oroszország áll hat-hat reaktorral. India projektjei nagyjából 5,2, míg Oroszország beruházásai 4,2 gigawatt új kapacitást jelentenek. Magyarország (amely újabban érthetően és egyre türelmetlenebbül próbálja Brüsszelnek elmagyarázni a diverzifikáció szó valódi jelentését) Paks II. révén 1,2 GW energiával járul hozzá a saját energiamixéhez, egyúttal azt is bizonyítva, hogy a leválás az európai, ideológiai alapú mainstreamről bizonyos területeken nemcsak pragmatikus, de kifizetődő lépés is. A futó projektek listája azonban legalább ennyire beszédes a hiányzó országok miatt, hiszen a hagyományos nyugati atomállamok, az Egyesült Államok, Kanada és Franciaország jelenleg egyetlen reaktort sem épít. Az atomenergia-beruházások súlypontja tehát Ázsiába tolódott, a Nyugat ugyanakkor jóval visszafogottabb fejlesztési tempóval halad.
Az Európai Bizottság most új stratégiát indít a kis moduláris reaktorok, az SMR-ek fejlesztésére, és a cél, hogy ezek a 2030-as évek elején már működjenek Európában. Merész terv, tekintve, hogy az SMR-technológia még mindig csupán fejlesztési-tesztelési szakaszban jár – bár az ötlet ismét csak üdvözlendő, már most látható, hogy az üzembe állítási határidők nem feltétlenül fognak működni. A programhoz egyébként egy (nem túl nagy) 200 millió eurós alapot hoznak létre, amely az elképzelés szerint az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszerből származó bevételeket használja fel a magánbefektetések ösztönzésére.
Az elmúlt évek európai energiasokkjai világossá tették, mennyire sérülékeny egy olyan kontinens, amelynek nincsenek jelentős saját fosszilisenergia-hordozói. Az importfüggőség különösen kontraproduktívvá vált az orosz energiaszállítások elutasítása után, amin a jelenlegi közel-keleti konfliktus áll igazi bosszút. Az EU által szintén ideológiai alapon ellenzett atomenergia hiánya ugyanezt teszi: a blokk jelenleg elszakadt a világtól egy olyan szegmensben, amely stabil, nagy mennyiségű villamos energiát képes biztosítani, vagyis képes csökkenteni a külső energiahordozók iránti függőséget. Az atomerőművek elsősorban az energiaszuverenitás eszközei. Hogy ezt a gondolatot Európában egyedül Magyarország és Szlovákia volt képes értelmezni az elmúlt években, az az uniós, realitásoktól messze leszakadt brüsszeli energiapolitikát minősíti.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Olivier Hoslet
