Szerző: Csizmadia Tamás, a Makronóm Intézet elemzője

Az orosz és az ukrán delegáció 2022. március Törökország közvetítésével olyan tárgyalási pontig jutottak, amelyet a résztvevők többsége „történelmi közelségűnek” nevezett egy tűzszünethez. A hírek és információk szerint rekonstruálható tervezet, az úgynevezett – de soha meg nem valósult – isztambuli kommüniké egy radikálisan új keretrendszert vázolt volna fel: Ukrajna állandó semlegességet és atomfegyver-mentességet vállalt volna, lemondva a NATO-csatlakozásról, cserébe nemzetközi biztonsági garanciákért, amelyek a gyakorlatban az 5. cikkely erejével bírtak volna. A Krím kérdését 15 éves konzultációs moratóriummal halasztották volna el, a Donbász sorsáról pedig az elnökök közvetlen tárgyalásán döntöttek volna.

Isztambul: az utolsó reális esély

A „kommüniké” valójában nem lett volna tökéletes megállapodás, Oroszország ugyanis szigorú létszámstopot követelt az ukrán hadseregre – 85 ezer főt az ukránok által javasolt 250 ezerrel szemben –, ragaszkodott az orosz nyelv hivatalos státuszához (amely ironikus módon pont Zelenszkij egyik kampányüzenete volt) és a biztonsági garanciák rendszerébe beépített volna egy záradékot, amely szerint bármely nemzetközi válaszcsapáshoz az összes kezes állam – köztük Oroszország – hozzájárulása is szükséges lett volna. Mindez jogosan vetett fel aggályokat, mégis, mindkét fél az első háborús cselekmények megindulása után logikusnak látta a harcok legalább de facto „lecsillapítását”, a tűzszünetet, a diplomáciai csatornák pedig nyitva álltak.

Vlagyimir Medinszkij, az orosz delegáció vezetője később elismerte, hogy az akkori feltételek összehasonlíthatatlanul puhábbak voltak annál, mint amit Moszkva a későbbiekben követelt. Dmitrij Kozak, a Kreml ukrán ügyekért felelős tisztviselője beszámolók szerint már az invázió első napjaiban kialkudott egy semlegességi megállapodást Kijevvel – Putyin ezt akkor még elutasította, de a harctéri realitások március végére rugalmasabb pozícióra kényszerítették az orosz felet. A kérdés tehát nem az, hogy a tervezet hibátlan volt-e – inkább az, hogy miért nem kapott esélyt a tesztelésre.

Április 9.: a nap, amely mindent megváltoztatott

Kijev azon az áprilisi reggelen megállapodásra készült, az ukrán fővárosban diplomáciai körökben pedig élénk pletykák keringtek egy lehetséges tűzszünetről. Ehelyett Boris Johnson brit miniszterelnök érkezett meg, aki hivatalosan támogatásáról kívánta biztosítani Zelenszkijt . Valójában azonban – ahogy azt a Foreign Office belső dokumentumai és a The European Conservative által megszerzett iratok mutatják – Johnson egyértelmű megbízatással érkezett: megakadályozni bármilyen „korai békét”, amely engedményként lenne értelmezhető Moszkva felé.

Az üzenet félreérthetetlen volt: „Ne tárgyaljatok, álljatok ellen.”

Johnson közölte Zelenszkijjel, hogy amennyiben Kijev fegyverszünetet köt, a nyugati katonai és pénzügyi támogatást azonnal befagyasztják. Az akkori brit miniszterelnök érvelése szerint a tárgyalás az invázió legitimálását jelentette volna. Szavai nem csupán retorikai fordulatok voltak, új irányt szabtak az egész nyugati stratégiának. A Downing Street belső dokumentumai 2022 februárja és áprilisa között ugyanazt a mantrát ismételték: az egyetlen elfogadható kimenetel az ukrán győzelem, méghozzá a lehető leggyorsabban.

Johnson nem egyedül cselekedett, diplomáciai források megerősítik, hogy álláspontja az atlanti blokk – Washington, London, Varsó és a balti államok – konszenzusát tükrözte. Ez az összehangoltság egy 2022. szeptember 21-i brit kormányzati dokumentumban is megjelent, amelyben a Downing Street leszögezte: a katonai segélyeket 2023-ban fenntartják vagy növelik, és „Putyinnak buknia kell”. Az áprilisi mantra addigra intézményes politikává vált, nemcsak brit, hanem NATO-szinten is.

Az isztambuli tárgyalások kudarcát nem lehet megérteni anélkül, hogy megvizsgálnánk annak a három nyugati vezetőnek a helyzetét, aki 2022 tavaszán a leginkább befolyásolhatta Kijev döntéseit. Mindhárman súlyos belső válsággal küzdöttek, ami más-más módon deformálta a béke esélyeit.

Boris Johnson: kissé félreértelmezett Churchill-szerep a pezsgős vacsorás Partygate árnyékában

Johnson számára az orosz invázió a politikai karrierje legmélyebb pontján érkezett. A 2021 végén kirobbant Partygate-botrány (a Downing Street 10. alatt a Covid-korlátozások idején tartott illegális és kínosan pezsgőzős összejövetelek ügye) alapjaiban rengette meg a hitelességét. 2022 januárjában a Metropolitan Police tizenkét esemény ügyében indított nyomozást, amelyek közül legalább háromban Johnson személyesen érintett volt. Mindezek miatt a Konzervatív Párton belül elindult egy bizalmatlansági hullám. Ez a belső gyengeség „előremenekülésre” kényszerítette a brit kormányfőt,

az ukrajnai válság pedig lehetőséget kínált a globális államférfi szerepének eljátszására, elterelve a figyelmet a hazai botrányokról.

Míg más európai hatalmak haboztak, London már az invázió előtt NLAW páncéltörő rakétákat szállított Kijevnek, illetve Johnson volt az első nyugati vezető, aki egyértelműen kijelentette: Putyinnak buknia kell.

A kijevi út így kettős célt szolgált: egyrészt az államférfiimázs felépítését, amely otthon politikai oxigént pumpált a fuldokló miniszterelnökbe, másrészt a brit befolyás megerősítését Kelet-Európában, egy olyan régióban, amelyet a brexit után London elveszített Berlinnel szemben. Az ipari dimenzió sem elhanyagolható, hiszen a brit hadiiparhoz kötődő vállalatok már készültek az ukrán fegyverpiaci expanzióra. A háború elhúzása egy új gazdasági-stratégiai tengely (Egyesült Államok–Egyesült Királyság–Kelet-Európa) megszilárdulását ígérte.

Joe Biden: gazdasági kényszerpálya

Joe Biden elnöksége 2022 elején egyszerre két fronton vérzett. Az Egyesült Államok 40 éves inflációs csúcsot döntött, a fogyasztói árindex júniusra 9,1 százalékot ért el, az üzemanyagárak az egekbe szöktek, a reálbérek emelkedése messze elmaradt az árszínvonal növekedésétől. A republikánus ellenzék „bidenflációnak” nevezte a válságot, míg a Fehér Ház „Putyin áremeléseiként” próbálta keretezni a helyzetet, meglehetősen korlátozott sikerrel. A gazdasági nyomás miatt a Biden-adminisztráció rendkívül óvatos volt minden olyan lépéssel, amely közvetlen katonai konfliktushoz vagy az energiaárak további drasztikus emelkedéséhez vezetett volna. Ez magyarázza a nehézfegyver-szállítások kezdeti lassúságát és az általános washingtoni tartózkodást az isztambuli folyamattól.

Eközben az orosz hírszerzés és a republikánus oldal irreguláris bloghadai aktívan terjesztették a Hunter Biden és a Burisma gázvállalat körül egyébként sok szempontból megalapozott híreket. Az orosz titkosszolgálatokhoz köthető emberek – köztük Andrij Gyerkacs és Olekszandr Dubinszkij – hangfelvételekkel és dokumentumokkal próbálták korrupcióval vádolni a Biden családot. 2022 márciusában az orosz fél még az ukrajnai biolaboratóriumi narratívát is összekötötte Hunter Biden befektetéseivel, hogy delegitimálja az amerikai szerepvállalást. Bár a hivatalos vizsgálatok nem találtak bizonyítékot Joe Biden visszaéléseire, a narratíva folyamatosan mérgezte a közvéleményt és szűkítette az elnök mozgásterét.

Biden így egy lehetetlen egyenletbe került, hiszen egyrészt nem tűnhetett gyengének Oroszországgal szemben, mivel ezt a demokrata belső ellenzék azonnal kihasználta volna, másrészt a közvetlen konfrontáció kockázatát sem vállalhatta. Az eredmény egy sajátos bénultság lett: Washington fokozatosan növelte a katonai támogatását, ugyanakkor a biztonsági garanciák terén tartózkodó maradt. Pontosan azt a fajta elköteleződést nem vállalta, amire Kijevnek az isztambuli keretrendszerben szüksége lett volna. Az Egyesült Államok tehát a béke megvétózása helyett inkább nem garantálta azt, ami a gyakorlatban ugyanarra az eredményre vezetett.

Emmanuel Macron: az önmaga által felkent közvetítő, akit végül meg se hallgattak

Macron számára az orosz offenzíva a francia elnökválasztási kampány legkritikusabb pillanatában robbant be – pozitív értelemben. A francia elnök, aki akkor az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét is betöltötte, megpróbálta magát Európa első számú béketeremtőjeként pozicionálni az „európai stratégiai autonómia” elvén, amely szerint a kontinensnek saját biztonsági architektúrát kell kialakítania, párbeszédet fenntartva Oroszországgal.

Macron telefonos diplomáciája Putyinnal az invázió előtti moszkvai látogatástól egészen 2022 szeptemberéig európai körökben ambivalens, sőt ellentétes reakciókat váltott ki. Kijevben, Varsóban és a balti államokban sokan úgy érezték, hogy a francia elnök túlságosan engedékeny, és a törekvései – Putyin arcvesztését megakadályozandó – gyengítik az ukrán ellenállási pozíciót. London és Varsó nyíltan szkeptikus volt a francia közvetítéssel szemben.

Ugyanakkor Macronnak odahaza is bizonyítania kellett, hogy képes kezelni a válságot anélkül, hogy Franciaországot háborúba sodorná. Fő kihívója, Marine Le Pen a korábbi állítólagos oroszbarát kapcsolatai miatt amúgy is nyomás alá került, így Macron nem engedhette meg, hogy a választási kampányt a háború vagy béke kérdése dominálja az ő rovására.

Az eredmény belpolitikailag lehet, hogy hasznos volt, hiszen a választást végül megnyerte, azonban végül a legrosszabb forgatókönyv valósult meg, miszerint Macron közvetítői ambíciója nem találkozott sem az orosz, sem az atlanti oldal támogatásával. Párizst akkor gyakorlatilag kiszorították a döntéshozatalból. Franciaország, amely magát hagyományosan az európai diplomácia motorjának tekinti, a kijevi válság alatt mellékszereplővé degradálódott. A francia vonal, a párbeszéd az erőpolitika mellett, feszültséget okozott a szövetségen belül, és végül az angolszász álláspont kerekedett felül.

Három nyugati vezető, három belpolitikai válság – és egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy hiteles, átfogó biztonsági garanciát kínáljon Ukrajnának a semlegességért cserébe.

Johnson a háborúban látta a politikai túlélését, Biden nem vállalhatott többet a gazdasági válság közepén, Macron pedig közvetítő akart lenni, de nem hallgattak rá. Ez a hármas tehetetlenség legalább annyira felelős az isztambuli tárgyalások kudarcáért, mint bármely harctéri fejlemény.

A kijevi hadművelet: amit a nyugati narratíva nem mond el

A közbeszédben, különösen a nyugati médiában, az orosz csapatok 2022. márciusi visszavonulása Kijev alól egyértelműen katonai vereségként rögzült. A valóság ennél összetettebb, ezért a katonai dinamika pontos ismerete nélkül az isztambuli tárgyalások kontextusa sem érthető meg.

Az orosz hadvezetés 2022. február 24-én többirányú hadműveletet indított, amelynek elsődleges célja nem Kijev elfoglalása és tartós megszállása volt, hanem az ukrán államszervezet gyors megbénítása és a tárgyalási pozíció kikényszerítése. A főváros közvetlen fenyegetése „maximális nyomásgyakorlási” stratégiaként működött, azaz amíg a kijevi irány lekötötte az ukrán haderő legütőképesebb tartalékait, a déli és keleti frontokon (Herszon, Mariupol, Melitopol irányában) tényleges területszerzés folyt.

A haditerv a mobilitásra és a meglepetésre épített, vagyis a kijevi irány egyfajta stratégiai elterelésként és rögzítő műveletként is szolgált, megakadályozva, hogy Kijev a tartalékait a Donyec-medencébe irányítsa.

A hosztomeli deszant: vertikális átkarolás

A hadjárat legkockázatosabb és katonailag legambiciózusabb eleme az Antonov (Hosztomel) repülőtér elleni légideszant-művelet volt. A VDV (az orosz légideszantcsapatok) elit egységei, a 11. Gárda Légideszant Dandár katonái helikopteres támadással hatoltak be a frontvonal mögé. A művelet precizitása figyelemre méltó volt, mivel minimális idő alatt biztosították a leszállópályákat, sőt napokig tartották a hídfőt jelentős ukrán tüzérségi tűz és szárazföldi túlerő ellenére. Ez a fázis bizonyította az orosz deszantcsapatok magas szintű harci morálját és taktikai felkészültségét, még akkor is, ha a nehéztechnika légi bejuttatása végül a megrongálódott kifutópályák miatt meghiúsult.

A konvoj és az agglomerációs harcok

Fehéroroszország irányából megindultak a páncélososzlopok a Dnyeper nyugati partján. A nyugati médiában „megrekedtnek” nevezett hatalmas konvoj orosz nézőpontból „potenciális erőként”” nehezedett a fővárosra, a jelenléte állandó készenlétben tartotta az ukrán védelmet, illetve demonstrálta az orosz haderő felvonulási képességét. Bucsa, Irpiny és Hosztomel mégis előretolt bázisokká vált, ahol a gyors manővereket felváltotta az állóháború.

Az északi szárnyon, a Dnyeper keleti partján, az orosz 41. és 36. kombinált fegyvernemi hadseregek Csernyihiv és Szumi megkerülésével próbálták Kijevet keleti irányból elérni. Brovari térségében a páncélosegységek közvetlen közelségbe kerültek a fővároshoz.

Logisztikai valóság és technológiai aszimmetria

A problémák tagadhatatlanok voltak: a tavaszi olvadás, a hírhedt raszputyica, illetve a mocsaras terep a főutakra kényszerítette a több tíz kilométeres konvojokat. Az utánpótlási vonalak veszélyesen megnyúltak, az ukránok szisztematikusan rombolták a vasúthálózatot, kényszerítve az oroszokat a sebezhetőbb közúti szállításra. Március közepén Moscsunnál az ukrán oldal gátrobbantásokkal és folyóárasztással tette szinte járhatatlanná a terepet.

A technológiai aszimmetria is éreztette a hatását, hiszen a NATO által szállított modern páncéltörő rakéták (Javelin, NLAW) és a decentralizált ukrán vezetés kiegyenlítette a létszám- és tűzerőfölény egy részét. Az orosz haditechnika a kommunikációs eszközöktől a harckocsik páncélzatáig alulteljesített a rendszerszintű korrupció következtében, ami rontotta a harci morált.

Az orosz veszteségek súlyosak voltak, mivel a kezdeti harckocsiállomány jelentősen csökkent, a képzett altisztek és logisztikai személyzet hiánya problémává vált, így a híres 60 kilométeres konvoj napokra elakadt üzemanyag- és élelemhiány miatt.

Március végére világossá vált, hogy a Kijev elleni hadművelet elérte azt a pontot, ahol a politikai haszon már nem állt arányban a fenntartásához szükséges erőforrásokkal. Az isztambuli tárgyalások során Oroszország felajánlotta a csapatkivonást a kijevi és csernyihivi irányból a békefolyamat iránti elkötelezettség jeleként.

Az orosz narratíva szerint ez szervezett átcsoportosítás volt, amely lehetővé tette, hogy a harctéri tapasztalatot szerzett egységeket a Donyec-medence felszabadítására irányítsák. A kijevi művelet kettős eredménnyel zárult: bár a főváros nem került orosz ellenőrzés alá, sikeresen lekötötte az ukrán haderő legütőképesebb részeit a háború kritikus első heteiben, megsemmisítette a logisztikai csomópontok és katonai repülőterek jelentős részét északon, valamint megteremtette a feltételeket a déli szárazföldi folyosó – Mariupol, Melitopol – biztosításához, ami stratégiai szempontból tartósabb nyereségnek bizonyult.

Ez nem vereség volt a szó klasszikus értelmében, hanem a hadműveleti prioritások átrendezése, a „villámháborús” kísérlet lezárása és a hosszú távú, felőrlő jellegű küzdelem megnyitása a keleti fronton. Éppen ezek a katonai realitások kényszerítették rugalmasabb pozícióra az orosz tárgyalódelegációt Isztambulban, ami paradox módon azt jelenti, hogy a béke lehetősége pontosan akkor nyílt meg, amikor a harctéri helyzet mindkét felet kompromisszumra ösztönözte.

A diplomácia halála, az eszkaláció születése

Johnson kijevi látogatása után az események felgyorsultak: Zelenszkij néhány nappal később kijelentette, hogy

Ukrajna „addig harcol, amíg minden négyzetcentimétert vissza nem szerez”.

Dmitro Kuleba külügyminiszter közölte, hogy Kijev nem ír alá semmilyen dokumentumot, amely nem tartalmazza az orosz csapatok teljes kivonulását. A diplomácia szótárát (tárgyalás, kompromisszum, tűzszünet) felváltotta a háborús retorika lexikona (győzelem, felszabadítás, egység). London és Washington közös nyilatkozataiban eltűnt minden utalás a párbeszédre vagy a tárgyalásra.

A fegyverszállítások exponenciálisan növekedtek. Előbb az NLAW-k és a Javelinek, majd a HIMARS rendszerek, a tüzérségi eszközök, végül, bár hónapokkal később és nem kevés diplomáciai manőverek között (lásd tanktangó), a nyugati harckocsik és vadászgépek ígérete. Mindez hitelessé tette a katonai ellenállás folytatását, egyúttal el is lehetetlenítette a visszatérést a tárgyalóasztalhoz. Minden újabb fegyverszállítmány egyszerre erősítette Kijev harctéri pozícióját és csökkentette a diplomáciai megoldás politikai elfogadhatóságát.

Időközben fény derült a bucsai atrocitásokra: az orosz csapatok kivonulását követően feltárt háborús bűnök radikálisan megváltoztatták az ukrán és a nemzetközi közvéleményt: a „béke mindenáron” politika fenntarthatatlanná vált. Az orosz fél ezt következetesen provokációnak és a tárgyalások szándékos meghiúsításának minősítette, és az információs hadviselés részeként értékelte.

A bucsai események morális súlya kétségbevonhatatlan, de az elemzőnek muszáj feltenni a kérdést: vajon a háborús bűnök feltárásának időzítése közvetlenül az orosz csapatkivonás és a tárgyalási „gesztusértékű” visszavonulás után pusztán véletlen egybeesés volt? Vagy tudatosan használták fel a narratívát arra, hogy a diplomáciai csatornákat végleg lezárják, és ezzel a háborúpárti vonalat visszafordíthatatlanná tegyék? A kérdés nem a tények tagadása, csupán annak vizsgálata, hogyan használták fel azokat politikai eszközként.

A budapesti memorandum árnyéka

Az isztambuli tárgyalások kudarcának van egy ritkán tárgyalt, mégis kulcsfontosságú dimenziója: az ukrán elit mélyen rögzült bizalmatlansága minden „papíralapú” garancia iránt.

Az 1994-es budapesti memorandum, amelyben Ukrajna a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenáljáról mondott le területi integritásának és szuverenitásának szavatolásáért cserébe, 2014-ben, a Krím annektálásakor bizonyult értéktelennek. Sem az Egyesült Államok, sem az Egyesült Királyság nem lépett fel az aláírt garanciák betartatása érdekében. Ez a tapasztalat 2022-ben is kísértett, ezért

Kijev joggal érezhette úgy, hogy egy újabb semlegességi megállapodás, még ha nemzetközi garanciákkal is támogatják meg, semmit sem ér,

ha a garanciaadó hatalmak nem állnak készen a tényleges katonai védelemre. Csakhogy pontosan ez történt Isztambulban, mivel sem Washington, sem London nem volt hajlandó ilyen mértékű elköteleződést vállalni, tartva a közvetlen konfrontációtól Oroszországgal.

Így állt elő az a paradox helyzet, amelyben a Nyugat egyszerre tagadta meg a hiteles biztonsági garanciákat és „buzdított” a tárgyalások elutasítására, sőt a harcra. Ukrajnát nem a béke és a háború közötti választás elé állították, inkább egy olyan kényszerpályára terelték, amelyen a fegyveres ellenállás volt az egyetlen logikus opció, de amelynek az árát a döntéshozók helyett az ukrán és orosz katonák, civilek és az európai polgárok fizették meg.

Cui prodest? Kinek állt érdekében a háború folytatása?

Az Európai Unió 2022 végére súlyos energiaválságba került, az infláció elszabadult, a stratégiai iparágak elkezdtek leépülni, az Oroszország elleni szankciók költségei meghaladták a hatszázmilliárd eurót. Olaszország és Magyarország már korán figyelmeztetett, hogy az elhúzódó eszkaláció a kontinens gazdasági stabilitását veszélyezteti, és igazuk lett. Európa az energetikai függetlenségét és az ipari versenyképességét áldozta fel egy háborúért, amelynek az irányítása fokozatosan kicsúszott a kezéből.

Ugyanekkor a brit és amerikai hadiipar soha nem látott konjunktúrát élt,

a fegyverszállítások felgyorsultak, a megrendelések megsokszorozódtak, az Egyesült Államok–Egyesült Királyság–Kelet-Európa stratégiai tengely megerősödött. A NATO keleti szárnya példátlanul felértékelődött. Az Egyesült Királyság visszanyerte a kelet-európai befolyási övezetét, amelyet – ahogy említettük – az európai integráció évtizedei és végül a brexit során Berlinnel szemben előbb fokozatosan, majd egy radikális lépéssel elveszített. Washington pedig – miközben a gazdasági mutatók odahaza romlottak – a globális vezető szerepét szilárdította meg azon az áron, hogy Európát még inkább függővé tette az amerikai védelmi infrastruktúrától.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár egy 2022. szeptember 9-én kelt levelében köszönetet mondott Johnsonnak azért, hogy

vezető szerepet játszott az egység megszilárdításában és Ukrajna támogatásának kiépítésében”.

A levél világossá tette, hogy az áprilisi látogatás a szimbolikus gesztusnál sokkal több, egy politikai terv része volt, amit az atlanti szövetség egésze hitelesített és üdvözölt.

Macron közvetítői kísérlete ekkorra már teljesen elhalt, Franciaország, amely magát hagyományosan az európai diplomácia motorjának tekinti, a kijevi válság alatt mellékszereplővé degradálódott. Az európai stratégiai autonómia jelszava kiüresedett, a kontinens nem a saját biztonsági architektúráját építette, helyette az akkori sajátos belpolitikai okok és botrányok miatt kialakult angolszász stratégiát követte, annak minden gazdasági és politikai következményével együtt.

A béke, ami négy év távlatából is ugyanolyan messze van…

Az idén márciusban az eredmény önmagáért beszél. Ukrajna áll, de romokban van és hátrál, az infrastruktúra pusztulása, a demográfiai katasztrófa és a gazdasági összeomlás generációk életét határozza meg. Az ország szuverenitását a nyugati fegyverszállítások és pénzinjekciók tartják fenn, amelyek egyszerre jelentenek életmentő támogatást és totális strukturális függőséget.

Oroszország alkalmazkodott, gazdaságilag stabilizálódott, katonailag átszerveződött, az energiapiacait pedig kelet felé diverzifikálta. A szankciós nyomás fájdalmas volt, de nem lett végzetes, vagyis a stratégiai meggyengítés, amelyre London és Washington számított, nem következett be a tervezett mértékben.

Európa pedig most már Amerika felé is viseli a háború gazdasági és társadalmi költségeit, ugyanakkor a szuverenitása a transzatlanti döntéshozatalban tovább csökkent. Az energiaárak sokkja, az ipari versenyképesség romlása és a társadalmi feszültségek növekedése tartósan átrajzolta a kontinens politikai térképét.

A háború nem véletlenül vált permanenssé: 2022. április 9-én Kijevben

katonai helyett politikai döntés született, azaz egy olyan stratégiát választottak, amely a békét gyanús szóvá, a tárgyalást pedig árulássá minősítette.

S bár Johnson nem az egyedüli felelős, hiszen Biden gazdasági és politikai csapdahelyzete, Macron marginalizálódása és az ukrán elit saját félelmei mind hozzájárultak, viszont a brit miniszterelnök kijevi látogatása szimbolizálja azt a pillanatot, amikor a diplomácia elfogadhatatlanná vált.

Azóta Európa ennek a döntésnek a következményeivel él, függőbben, megosztottabban és kevésbé szuverén módon, mint 2022 februárja előtt. Az isztambuli tárgyalások kudarca nem egyetlen tényezőn múlt, de a kérdést, amit négy év távlatából sem kerülhetünk meg, végre ki kell mondani

Ha a béke lehetősége valóban adott volt, ki döntött arról, hogy nem szabad élni vele, és miért?

Az elemzés a The European Conservative tényfeltáró cikke, brit kormányzati dokumentumok, NATO-levelezés, az isztambuli tárgyalási tervezet rekonstrukciója, valamint katonai elemzések és diplomáciai beszámolók alapján készült 2026. március 10 -én.

Kapcsolódó:

Borítókép: Mesterséges intelligencia (Chat GPT) által készített kép