Az ideológiára épülő uniós energiapolitika újra bebizonyította, hogy köszönőviszonyban sincs a realitásokkal. A közel-keleti háború berobbantotta az olajárakat, Washington pragmatikusan lazít az orosz olaj elleni szankciókon, Brüsszel viszont ragaszkodik a szankciós ortodoxiához. Míg a globális piac egyszerűen megkerüli az európai rendszert, az EU-s energiabiztonsági politika újabb önmerényletet követ el.

Európa ismét a saját maga állította geopolitikai csapdába sétál bele. Amíg az olaj ára a közel-keleti háború miatt át-átlépi a százdolláros szintet, a globális energiapiac pedig egyre nagyobb pánikban próbál egyensúlyozni, addig Brüsszel és az EU politikai elitje változatlan hevességgel ragaszkodik az orosz szankciók dogmájához, úgy viselkedve, mintha még mindig az határozná meg az energiapolitikai valóságot. Miután a piac újra és újra kikerüli az egyre rombolóbb európai szabályokat, a kontinens politikai vezetői valójában Moszkva sarokba szorítása helyett saját gazdasági mozgásterüket szűkítik.

Az Egyesült Államok már a második szankciótörlést rendelte el az orosz olajjal kapcsolatban a piaci árrobbanás elkerülése miatt: az elsőnek India volt a kedvezményezettje, az újabb már globális érvényű volt, és az orosz tankereken rekedt, már tranzitban lévő olajra vonatkozott, egyébként aki kapja, marja alapon. A Brent olaj ára mintegy 40 százalékkal emelkedett az iráni konfliktus kezdete óta, ami világszerte felhajtja az üzemanyagárakat, beleértve az Egyesült Államokat is. Az orosz „kisegítő” mennyiséget 120-150 millió hordóra saccolják. India már az első szankciómentesítéskor villámgyorsan vásárolt 30 millió hordóval, de további 30-40 millió az ő partjainál várt a sorára, míg az említett mennyiség nagyjából egyharmada Kína előtt állt. Miután mindkét ország beszippantja a neki szánt rakományokat, az öböl menti olajkiesést az orosz mennyiség mindössze kis ideig tudja ellensúlyozni, vagyis Washington a piaci árak megfékezése érdekében szinte biztosan fel fogja oldani az orosz olajra kivetett szankciókat.

De Európa nem fogja fel…

Ami a világpiacot némi optimizmussal tölti el a jövőre nézve, az Európában a vörös posztó lett a megvadult, Brüsszel vezette háborúpárti (Ukrajna, nem Irán) politikusok szemében. Ursula von der Leyen szerint „ez nem a megfelelő pillanat az Oroszországgal szembeni szankciók enyhítésére” (nem tudni, akkor melyik lenne az), és noha globális pánik tört ki egy mindent elborító energia- és gazdasági válság rémképe miatt, szerinte a legfontosabb dolog az orosz szankciók fenntartása, valamint a 20. szankciós csomag életbe léptetése.

Emmanuel Macron francia elnök egyetért az EB-főnökkel, mint mondta, az Oroszországgal szembeni szankciók visszavonása indokolatlan. A leghevesebben azonban az az ember reagált, akinek regnálása alatt tovább folytatódik a német ipar mélyrepülése, és akinek mindennél nagyobb szüksége lenne rá, hogy zavartalan ellátású és alacsonyabb árú energiát biztosítson országa exportra termelő ágazatainak. Friedrich Merz kancellár idegesen bírálta az Egyesült Államok döntését, és a G7-ek nevében (kivéve természetesen a legfontosabbat, magát Trumpot) beszélve kifejtette, mennyire rossz üzenetet küld Washington enyhítése a világ felé. Habár a német gazdaság még az ukrajnai háború okozta, szankciós alapon előidézett előző energiaválságból sem tudott magához térni, Merz az új, annál sokkal pusztítóbb hatású krízis elején azon aggódik, hogy így Oroszország ismét pénzhez jut, amit aztán természetesen saját konfliktusába fog beleönteni. „Szeretnék világosan fogalmazni: úgy gondoljuk, hogy semmilyen okból nem helyes, ha a szankciókon enyhítünk” – jelentette ki Merz, hozzátéve: „Folytatni fogjuk, sőt tovább fokozzuk a Moszkvára nehezedő nyomást, nem hagyjuk, hogy az iráni háború elvonja a figyelmünket ettől”.

A helyzet tehát az, hogy az Egyesült Államok egyre több kényszermegoldást alkalmaz annak érdekében, hogy elkerüljön egy világpiaci összeomlást (beleértve 172 millió hordó olaj felszabadítását vészhelyzeti olajtartalékából), ugyanakkor Európa hallani sem akar a legkézenfekvőbb megoldásról – mindezt úgy, hogy egy pusztító energia- és pénzügyi válságot a gazdasága már borítékolhatóan nem tudna elviselni az elmúlt négy esztendő öngyilkos intézkedései után. Figyelemre méltó Merz és kollégái hozzáállása, amikor nem győzik hangsúlyozni, hogy Németország nem része és nem is kíván részesévé válni a közel-keleti konfliktusnak, és minden erőfeszítése annak lezárására irányul. Mindez azért is érdekes, mert amikor Magyarország szóról szóra így nyilatkozik az ukrajnai háborúval kapcsolatban, akkor előszeretettel tekintik Európa árulójának és különutas agresszorpártinak, szándékosan összekeverve a pragmatizmust saját dogmáikkal.

Meddig még?

A szankciós rendszer egyre inkább politikai rituálévá válik, amelynek a globális energiapiac működésére mind kevesebb hatása van. A kereskedelem új utat talált, az orosz olaj továbbra is eljut a vásárlóihoz. Mára egyetlen szereplő maradt, amely makacsul ragaszkodik a saját maga által felállított korlátokhoz: Európa. A kontinens vezetői geopolitikai nyomásgyakorlásról beszélnek, ám közben saját magukkal szemben alkalmaznak gazdasági kényszert, amit folyamatosan az ipari termelés és a versenyképesség további hanyatlása bosszul meg. Említhetnénk a fogyasztókat is, de egyrészt ők a jelek szerint nem túlzottan érdeklik a vezetőket, másrészt büntetni egy módon tudnak: a következő választásokon, de akkor nagyon.

Az az egyre kétségbeesettebb igyekezet, amellyel az európai fősodor próbál védeni egy olyan politikai konstrukciót, amelyet a piac már régen meghaladott, az Egyesült Államok legutóbbi, szankcióellenes húzásával végképp elvesztette az értelmét. Az ukrajnai háborúba valójában nem Oroszország, de még csak nem is Ukrajna fog beleroppanni. Az áldozat az EU-s gazdaság lesz, a megrogyást pedig éppen az az Egyesült Államok és az a Kína fogja legkíméletlenebbül kihasználni, amelyek előbb és utóbb pragmatikus módon viszonyultak a szankcióhoz, ezért vagy nem is csatlakoztak, vagy faképnél hagyták azokat. A történet egy új válság kezdetén már az Európai Unió önmegmentéséről kellene, hogy szóljon, de Von der Leyen, Merz és Macron szavai után a világ biztos lehet benne, hogy nemhogy a brüsszeli buborékon kívüli világot nem tudják értelmezni, de már saját felelősségüket sem.

Orbán Viktor napokban írt, a Die Weltben megjelent vendégcikkében újra arra próbált rámutatni, hogy az új válságot (amely mellett eltörpül az évekkel ezelőtti, amiből még így sem sikerült kilábalni) az olcsó orosz olaj és gáz nélkül Európa nem fogja túlélni. Ez a megállapítás független az uralkodó ideológiától, az oroszgyűlölettől és a brüsszeli hübrisztől. Ez maga a világpiac törvénye, az, amit az Egyesült Államok Trump minden váratlan húzása és ad hoc jellegűnek tűnő lépése ellenére is mindenek elé helyez – ha nem tenné, saját magának ártana vele, ami (Európával ellentétben) a lehető legélesebben mondana ellent pragmatikus és nemzetállami politikájának.

„Az európai polgárok négy éve tűrik ezt a helyzetet. Tűrik az emelkedő energiaköltségeket, tűrik a benzin és a dízel egyre magasabb árát, és tűrik, hogy egy megnyerhetetlen háború oltárán Európa egykor hatalmas ipara elpusztuljon. Miért hiszik Brüsszelben, hogy az európai polgárok türelme végtelen?” – teszi fel a költői kérdést Orbán írása végén, a választ pedig most nagyon gyorsan meg kellene kapnunk.

***

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház