A gazdagság nem feltétlenül jelent biztonságot a geopolitikában. A Perzsa-öböl hat monarchiája azzal a dilemmával szembesül, hogy a pénzügyi erő és a fegyvervásárlás önmagában nem pótolja a saját katonai képességeket.

A kínai Guancha portálon megjelent elemzés szerint a térség országai – Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait, Bahrein és Omán – a világ leggazdagabb államai közé tartoznak, biztonságpolitikájuk azonban hosszú időn keresztül alapvetően külső garanciákra épült. A Perzsa-öböl monarchiái évtizedeken át az amerikai biztonsági ernyőre támaszkodtak, amelynek lényege az volt, hogy Washington katonai jelenléte garantálja a térség stabilitását.

A petrodollár és az amerikai biztonsági ernyő korszaka

Ennek a rendszernek a gyökerei az 1970-es évek olajválságáig nyúlnak vissza, amikor az olajexportőr országok és az Egyesült Államok között létrejött hallgatólagos megállapodás nyomán megszületett a petrodollárrendszer. Az olajat dollárban számolták el, ami hatalmas mennyiségben áramlott az arab országokba, majd a bevételek nagy része onnan vissza az amerikai gazdaságba. A dollár így körforgásban maradt: az Öböl-országok amerikai államkötvényeket vásároltak, emellett hatalmas összegeket költöttek szintén amerikai fegyverrendszerekre.

Ennek eredményeként a világ egyik legnagyobb fegyvervásárló régiója alakult ki: az öböl menti országok a legmodernebb harci repülőgépeket, légvédelmi rendszereket és rakétatechnológiát szerezték be, a biztonságuk pedig alapvetően az Egyesült Államok katonai jelenlétére épült.

A kínai elemzés szerint azonban a jelenlegi regionális feszültségek rávilágítottak ennek a modellnek a korlátaira, miszerint a modern fegyverrendszerek önmagukban nem jelentenek valódi katonai autonómiát, különösen akkor, ha azok működtetése, karbantartása és stratégiai integrációja nagyrészt külső szereplőktől függ. A fegyverek beszerzése, annak megléte tehát nem feltétlenül jelent teljes katonai képességet, különösen egy olyan térségben, ahol a konfliktusok egyre inkább aszimmetrikus formában zajlanak.

Irán aszimmetrikus stratégiája és az új regionális egyensúly keresése

A térség arab államai most azzal szembesülnek, hogy Irán jóval korlátozottabb gazdasági erőforrások mellett is képes stratégiai ellensúlyt képezni. Teherán katonai stratégiája elsősorban olyan aszimmetrikus eszközökre hagyatkozik, mint a ballisztikus rakéták, a dróntechnológia vagy a regionális szövetséges milíciák hálózata. Ezek az eszközök jóval olcsóbbak, mégis képesek komoly katonai és politikai nyomást gyakorolni a gazdagabb arab államokra.

A kínai szerző szerint ezért a Perzsa-öböl országai ma új stratégiai egyensúlyt keresnek. Egyfelől továbbra is fenn kívánják tartani az Egyesült Államokkal kialakított védelmi kapcsolatokat, hiszen a térség katonai infrastruktúrája és a tengeri biztonság jelentős része ma is Washingtonhoz kötődik. Másfelől azonban egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a regionális feszültségek csökkentésére és a diplomáciai kapcsolatok diverzifikálására. Ennek része az Iránnal való párbeszéd erősítése, valamint az új gazdasági és politikai kapcsolatok építése más nagyhatalmakkal, köztük Kínával.

A térségben az elmúlt napokban több olyan incidens is történt – rakéta- és dróntámadások, valamint energetikai és katonai létesítmények elleni akciók –, amelyek közvetlenül érintették az öböl menti államokat. Ezek ellenére a legtöbb esetben nem követte azokat jelentős katonai válaszcsapás. A visszafogott reakció részben annak felismerését tükrözi, hogy Irán aszimmetrikus stratégiája – a rakéták, drónok és regionális proxyk kombinációja – olyan kockázatokat hordoz, amelyek egy hagyományos katonai eszkalációt az arab monarchiák számára is rendkívül költségessé tennének.

A Guancha elemzése ugyanakkor kínai perspektívából értelmezi a folyamatokat, ezért a cikk burkoltan azt sugallja, hogy az amerikai befolyás relatív gyengülése új geopolitikai lehetőségeket nyithat Peking számára a Közel-Keleten. A kínai diplomácia az utóbbi években valóban aktívabb lett a térségben, különösen a gazdasági és energetikai kapcsolatok terén.

A valós helyzet azonban ennél jóval összetettebb: az amerikai katonai jelenlét továbbra is meghatározó a térségben, a haditengerészetük kulcsszerepet játszik a tengeri útvonalak biztonságában, a fegyverrendszereik dominálnak a régió haderejében, sőt több országban amerikai katonai bázisok működnek. Mindez arra utal, hogy a közel-keleti erőviszonyok inkább egy tartós stratégiai patthelyzetet tükröznek, semmint egy gyors geopolitikai átrendeződést.

Kína számára egyelőre nem állnak rendelkezésre azok a katonai és biztonsági képességek, amelyekkel képes lenne fenntartani a térség rendjét.

Ráadásul a Perzsa-öbölből érkező olaj biztonságos szállítása nemcsak a Hormuzi-szoroson múlik, hanem a délkelet-ázsiai tengeri útvonalakon is. A tankerforgalom végül a Malaka-szoroson halad át, amely a világ egyik legfontosabb tengeri szűk keresztmetszete. Az Asia Times elemzése alapján Indonézia éppen ezért erősíti tengeri elrettentő képességeit. A BrahMos rakétarendszer beszerzése például olyan tengeri útvonalakat is lefedhet, amelyek kulcsfontosságúak a kínai energiaellátás szempontjából, ami jól mutatja, hogy a kínai befolyás növekedése mellett a térségben más regionális szereplők is igyekeznek növelni a saját mozgásterüket.

A Közel-Keleten túl: közép-európai párhuzamok

A cikk által felvetett dilemma ugyanakkor túlmutat a Közel-Keleten, mivel a Perzsa-öböl monarchiáinak helyzete bizonyos értelemben emlékeztet Közép-Európa egyes államainak biztonsági helyzetére is. Ezek az országok gyakran regionális fenyegetést érzékelnek, miközben biztonságuk jelentős részét egy külső nagyhatalom – az Egyesült Államok – katonai garanciáira alapozzák.

Lengyelország például az utóbbi években Európa egyik legnagyobb fegyverkezési programját indította el, melyben a stratégiai biztonságát szorosan az amerikai szövetséghez köti. A lengyel geopolitikai gondolkodást erősen befolyásolják a történelmi tapasztalatok: Varsó egyszerre érzékel fenyegetést keleti és nyugati irányból, Oroszország és Németország felől. Ezért biztonságpolitikájában kulcsszerepet kap egy távoli nagyhatalom támogatása. Hasonló logika már korábban is megjelent a lengyel történelemben: 1939-ben a vezetésük elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország garanciáiban bízott.

A lengyel modell azonban egy fontos ponton különbözik az öböl menti országokétól:

Varsó nem csupán fegyvereket vásárol, mellette egy nagyméretű saját hadsereg felépítésére törekszik.

A közel-keleti és közép-európai példák hasonló stratégiai kérdést vetnek fel: mennyire lehet tartós biztonsági rendszert építeni külső garanciákra, és milyen mértékben szükséges saját katonai képességeket kialakítani ahhoz, hogy a szövetségek valódi stratégiai súlyt kapjanak?

A regionális biztonsági együttműködés mint lehetséges válasz

A dilemmára ugyanakkor létezhet egy másik válasz is, amely a kínai elemzésben kevésbé jelenik meg. A geopolitikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a stabil regionális biztonsági megállapodások jelentősen csökkenthetik az országok katonai kiadásait. Egy korábbi összehasonlító elemzés például arra mutatott rá, hogy Közép-Ázsia több állama – köztük Mongólia – jóval kevesebbet költ védelmi képességekre, mint számos európai ország, mivel biztonságukat regionális egyensúlyi megállapodások is erősítik. Ha a szomszédos államok között léteznek működő biztonsági keretek, az gyakran hatékonyabb stabilitást teremt, mint az egyoldalú fegyverkezés.

Ez a kérdés a Közel-Keleten is felmerül: a térségben az utóbbi időben új regionális együttműködések körvonalazódnak, például Pakisztán, Szaúd-Arábia és Törökország között. Az ilyen kezdeményezések azt jelzik, hogy egyes államok a kollektív regionális biztonsági struktúrákban keresik a stabilitás lehetőségét, ugyanakkor ezeknek a szövetségeknek a tartóssága még kérdéses, különösen olyan összetett geopolitikai helyzetben, ahol a tagállamok eltérő nagyhatalmi kapcsolatokkal rendelkeznek – például Törökország NATO-tagsága miatt. Egy valódi katonai válság esetén dőlne el, hogy ezek az együttműködések képesek-e valódi kollektív védelemként működni.

A Perzsa-öböl monarchiáinak dilemmája ezért minden olyan régióban felmerül, ahol az államok külső garanciákra építik a biztonságukat:

mennyire lehet tartós stabilitást építeni pusztán fegyvervásárlásra és nagyhatalmi védelemre alapozva.

A geopolitikai tapasztalatok arra utalnak, hogy a gazdasági erő önmagában nem pótolja a stratégiai autonómiát – és végső soron a biztonságot sem lehet egyszerűen megvásárolni.

Fotó: Dreamstime

Kapcsolódó: