Az Egyesült Államok évtizedeken át globális biztonsági szolgáltatóként működött. Ám most, amikor segítséget kér, a szövetségesei egy része jogi kifogások mögé bújik, mások pedig egyszerűen nemet mondanak neki. A Hormuzi-szorosnál már nem is a hadihajók hiányoznak a legjobban, inkább az a bizalomra épülő rendszer, amely odaküldené őket.

Az Egyesült Államok nemzetközi tengeri hadműveletet szeretne indítani a Hormuzi-szoros megnyitása érdekében, Donald Trump azonban gyorsan szembesült azzal, hogy a szövetségeseinek esze ágában sincs becsatlakozni az Irán elleni háborúba. Az elnök, akit Mark Rutte NATO-főtitkár nagy igyekezetében még apucinak nevezett, a jelek szerint egyedül marad Izraellel a Közel-Keleten.

A szövetségesek válaszainak azonban valószínűleg súlyos következményei lesznek. Trump még meg sem várta azokat, amikor a Financial Timesnak adott interjújában előrevetítette: ha a NATO-tagok nem segítenek megnyitni a Hormuzi-szorost, a szövetség nagyon rossz idők elé néz. „Van egy NATO nevű valamink. Eddig nagyon kedvesek voltunk. Nem kellett volna segítenünk Ukrajnának, több ezer mérföldre van tőlünk, de megtettük. Most meglátjuk, hogy az európaiak segítenek-e nekünk. Régóta mondogatom, hogy mi mindig ott leszünk nekik, ők azonban nem lesznek ott nekünk, amikor szükség lenne rájuk” – jelentette ki az elnök, és igaza lett.

A Hormuzi-szoros esetében a Fehér Ház logikusan érvel: miután az Irán által lezárt energiakereskedelmi útvonal létfontosságú a globális piac számára, egy durva olajválságot és annak mindenhová tovagyűrűző következményét elkerülendő, minden országnak létfontosságú, hogy újra hajózható legyen, ami azt is jelenti, hogy a kereskedelem biztonsága érdekében katonai beavatkozás is megengedett, vagyis ha Európa és Ázsia is a legtöbbet profitálja ebből az útvonalból, akkor (az elnök szerint) vegyen részt annak biztosításában is. Trump az európaiaktól az aknamentesítő kapacitásukat várná, sőt adott esetben katonai akciókat az iráni partok mentén.

És ezen a ponton szét is esett a rendszer.

Tetszett volna nem forradalmat csinálni

Az európai reakciók a Trump-kérésre változatos stílusúak voltak, ám egy dologban megegyeztek: egyetlen ország sem kíván beavatkozni a konfliktusba. Az uniós külügyminiszterek brüsszeli tanácskozásán szinte egyhangú döntés született arról, hogy távol tartják az EU-t a közel-keleti eseményektől. A logika ebben az esetben is kézenfekvő: senki nem kérte Trumptól, hogy bombázni kezdje Iránt, a brüsszeli megítélés szerint nem is volt semmi értelme és lényegi indoka, így az elnök nem várhatja el, hogy épp az európaiak eszkalálják a háborút globálissá.

Az unión kívüli britek oldották meg a problémát a legtrükkösebben: London „különböző lehetőségeket vizsgál”, aknamentesítő drónok bevetését sem zárja ki, ám egy kiterjedt haditengerészeti művelethez nem csatlakozik. Keir Starmer miniszterelnök tehát a klasszikus köztes megoldással élt: jelen lenni annyira, hogy ne legyen teljes az elszakadás Washingtontól, ugyanakkor távol is maradni, hogy a kockázat ne váljon kezelhetetlenné.

Ennél sokkal nyersebb és gúnyosabb választ küldött Németország, amely egyetlen mondatban foglalta össze az európai hozzáállás lényegét: „Ez nem a NATO háborúja”. A reakciója annak fényében különösen érdekes, hogy a német külügy Magyarországot rendre ostorozza és burkoltan fenyegeti, amikor az az ukrajnai háborúval kapcsolatban mondja szóról szóra ugyanezt. Berlin világosan elutasította az amerikai kérést, de

nem hagyta ki azt a ziccert sem, amikor végre belerúghatott egy nagyot az amerikai kormányzatba.

Stefan Kornelius kormányszóvivő a sajtónak így fogalmazott: „Szeretném emlékeztetni önöket arra, hogy az Egyesült Államok és Izrael nem konzultált velünk a háború előtt, és hogy Washington a konfliktus kezdetén kijelentette, hogy az európai segítség nem szükséges és nem is kívánatos”.

A német álláspont azért felemás, mert Friedrich Merz kancellár a háború kirobbanásakor jó ötletnek tartotta az Irán elleni támadást, ám amint kiderült, hogy a rezsimváltás nem jött össze az amerikaiaknak, nézőpontja elutasítóvá vált. Ugyanakkor Európa legnagyobb vesztese egy újabb energiaválság beköszöntével Németország lesz, amely az ukrajnai háború után berobbant krízist sem tudta még kiheverni. A berlini álláspont tehát most az, hogy az iráni politikai helyzet radikális megváltoztatásának a céljával egyetért, azzal azonban már nem, amilyen módon Washington el akarja érni azt.

Jogos annak hangoztatása Merz részéről, hogy a közel-keleti helyzetnek semmi köze a NATO-hoz, hiszen Irán nem támadott meg NATO-tagállamot, az 5. cikkely a kollektív védelemről értelmezhetetlen, ráadásul a szövetség alapokmánya értelmében azonnal el lehet utasítani, hogy a szervezetet intervenciós eszközzé alakítsák.

A legérdekesebb fejlemény azonban nem is maga az elutasítás, hanem annak nyelvezete. A nemleges válasz, amely szerint az iráni háborúhoz semmi köze nincs Európának, éles kontrasztban áll az ukrajnai háborúval kapcsolatos európai retorikával, ahol a konfliktust rendszeresen egzisztenciális, globális ügyként definiálták. Az amerikai részvétel ott elvárás volt, az európai viszont Hormuznál azonnal kizárt lehetőség – pedig annak sokkal nagyobb a globális hatása, mint az ukrán konfliktusnak. A Fehér Ház problémája tehát érthető: ha az amerikai szerepvállalás a NATO keleti szárnyában és az ukrajnai háborúban kötelező, akkor az európai miért opcionális a Közel-Keleten?

Távol, Keleten

Trump a NATO-szövetségeseken kívül nagy meglepetésre Kínát is ugyanazzal szólította meg, mint Európát, hogy küldjön hadihajókat a Hormuzi-öbölhöz, és segítsen az amerikai hadseregnek megtisztítani az útvonalat. A válasz is természetesen ugyanaz volt: „ez nem a mi háborúnk”. Kína a konfliktus kirobbantása miatt a mai napig élesen elítéli az Egyesült Államokat, ráadásul az Iránnal kialakított igen jó diplomáciai és gazdasági kapcsolatának köszönhetően úgy tűnik, egyes Kínába tartó olajtankereket Teherán át is enged a szoroson. A konfliktus vége természetesen Pekingnek is fontos (lévén a legnagyobb importőr a térségből), de az óriási felhalmozott készletei nagyobb rugalmasságot biztosítanak neki, mint például az európai államoknak. Trump kérése ráadásul éles ellentétben áll Kína hagyományos, a közvetlen érdekszférájába nem tartozó konfliktusokkal kapcsolatos be nem avatkozási dogmájával. Amikor a húszik két évvel ezelőtt a Vörös-tengeren megtámadták a hajókat, érdekeltségei ellenére Peking egyáltalán nem járult hozzá a hadihajókat küldő nemzetközi koalíciós erőhöz – helyette megvárta, hogy a krízis véget érjen. A kínai álláspont most is ugyanaz: a szétosztódó nyereség nem érné meg a beavatkozás kockázatát, különösen nem Irán esetében, amellyel a jövőben is ápolni kívánja az eddig szó szerint olajozottan működő kereskedelmi kapcsolatot.

Trump válaszként néhány nappal elhalasztotta a Hszi Csin-pinggel szervezett közelgő csúcstalálkozóját, ebben azonban semmi szokatlan nincs. Az elnöknek szokása a magas rangú találkák lemondása vagy elcsúsztatása, általában vagy izommutogatási céllal, vagy azért, mert el akar kerülni egy kínos szituációt. Jelen esetben az utóbbi történt, Kínának ráadásul kapóra is jött a csúszás, hiszen már korábban is ezt javasolta a tárgyalások minél precízebb előkészítése miatt.

Az elnök nem feledkezett meg a Kínával szemben egyre harciasabb retorikát használó és nagyszabású újrafegyverkezést fontolgató Japánról sem, amely ráadásul globálisan az egyik legnagyobb függőségi viszonyban áll az Öböl-országok olajával. Meglepetés itt sem történt, Tokió nem mutatott hajlandóságot a katonai részvételre. A pacifista korlátok lebontása és az aktív biztonságpolitikai szerep hangsúlyozása a jelek szerint csak Pekingnek szól, az amerikai elnök esetében a stratégiai önmérséklet emlegetése tűnik kifizetődőbbnek.

A rendszer repedései

A Hormuzi-szoros körüli helyzet igazi paradoxona, hogy mindenki érintett benne, de senki nem akar részt venni a megoldásában. Ezzel párhuzamosan a konfliktus globális hatásainak egy sajátságos problémáját vetíti előre: egy olyan rendszer zavarát, amelyben egy konfliktusgóc gazdasági hatásai a világ minden pontjára szétgyűrűznek, annak biztonsági kockázatait azonban szigorúan nemzeti szinten értelmezik az országok. A NATO ebben a helyzetben egyre inkább szelektív koalícióként működik, amelyben a részvétel politikai mérlegelés kérdése.

A német mondat – „nem a NATO háborúja” – egyfelől értelmezhetetlen az ukrajnai háborúval összevetve, másfelől nem azért nem jogos, amiért elhangzott. A közel-keleti krízis az 5. cikkelyt (egyelőre) valóban nem érinti, de az egyetlen történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az adott passzust minden NATO-tag a lehető legrugalmasabban kezeli. Az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i események után léptette életbe az 5. cikkelyt, a tagállamok azonban akkor is saját belátásuk szerint döntöttek abban, hogy háborúba mennek-e Amerika oldalán, illetve abban, hogy mennyi ideig vesznek részt benne. A „nem a NATO háborúja” kijelentés tehát csakis ebből a szemszögből igaz, a szövetségesi lojalitás szempontjából már nem. Már akkor is a közös értékeken és a bizalmon alapuló részvételi szándék (ahogyan Trump mondja: a lelkesedés) volt a lényeg, nem pedig a NATO alapító okirata.

Trump várt, és eddig adott reakciói a nemleges válaszokra egyetlen problémára vezethetők vissza: az Egyesült Államok továbbra is globális főszereplőként viselkedik, de egyre kevésbé képes csapatban gondolkodni. Az iráni probléma a klasszikus birodalmi paradoxon modern változata. A rendszer még mindig az amerikai jelenlétre épül, de a benne lévők egyre kevésbé hajlandók aktívan hozzájárulni a fenntartásához. Ezen a ponton üt vissza az elnök viszolygása mindentől, ami multilaterális. A szövetség tagjai ugyanis immár világosan rá mernek mutatni, hol húzódik az a határ, ahol a közös érdek nem indokol többé közös kockázatvállalást.

Az egyik kérdés ezek után az, hogy egy huzamosabb időn át fennálló iráni blokád és az azzal párhuzamos energiaválság megváltoztatja-e az európaiak álláspontját. A másik, hogy sikerült-e Trumpot annyira felidegesíteni a nemleges válaszokkal, hogy a dühét magán a NATO-n vezesse le, európai csapatkivonásokkal, az Ukrajnának szánt fegyvereladások beszüntetésével vagy (legdrasztikusabb esetben) a szövetségből való kilépéssel.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház