Az eurókötvények körüli vita újra az európai gazdaságpolitika középpontjába került. A támogatói szerint közös adósság nélkül az EU nem tudja finanszírozni a geopolitikai kihívásait, a kritikusai viszont attól tartanak, hogy a közös hitelfelvétel az európai adófizetők számára jelent majd tartós kockázatot.

A vita egyik szereplője az Európai Adófizetők Szövetsége, amely tagságának zömét a németek adják. A szervezet szerint a közös kötvénykibocsátás azt eredményezheti, hogy a fiskálisan fegyelmezettebb és gazdaságilag erősebb országok más tagállamok adósságkockázatát is viselik, vagyis ha a pénzügyi felelősség közössé válik, az eladósodott államokat kevesebb ösztönző készteti a költségvetési kiadásaik visszafogására.

Ahogy Thomas Kolbe német közgazdász-publicista fogalmaz: „Nem számít, hogyan alakul az európai tagállamok költségvetési helyzete: ha az EU két legnagyobb gazdasága, Németország és Franciaország tartósan öt százalék körüli költségvetési hiánnyal működik, az elsősorban nemzeti probléma, amelyet nekik kell megoldaniuk. Elfogadhatatlan, hogy pénzt osztunk az embereknek, miközben az európai adófizetők viselik ennek a költségét akár a magasabb adókon, akár az infláción keresztül.”

A közös európai adósság gondolata ugyanakkor nem új, már az eurózóna létrehozásakor felmerült, hogy a monetáris unió hosszabb távon fiskális koordinációt igényelhet. A 2010-es euróválság idején azonban világossá vált, hogy a közös valuta mögött nincs valódi közös költségvetési rendszer, ezért az EU különböző ideiglenes pénzügyi mechanizmusokkal próbálta kezelni a kríziseket.

Válságkezelésből pénzügyi rendszer

Brüsszelben gyakran idézik a némileg ironikus mondást, miszerint „soha nem szabad hagyni, hogy egy válság kárba vesszen”. Ennek szellemében a koronavírus-járvány idején megszületett az első, valóban nagyszabású közös európai hitelfelvétel. A NextGenerationEU program keretében az Európai Bizottság mintegy 800 milliárd eurót vont be a tőkepiacokról, a kötvények hitelességét pedig nagyrészt az eurózóna legerősebb gazdaságai (mindenekelőtt Németország) biztosították.

Az elmúlt években az uniós válságkezelési eszközök egész rendszere alakult ki. Az Európai Stabilitási Mechanizmus pénzügyi mentőhálóként szolgál a súlyos államadósság-válságok idején, miközben maga is kötvényeket bocsát ki a piacokon. A járvány idején létrehozott SURE-program szintén közös hitelfelvétellel finanszírozta a tagállamok munkaerőpiaci stabilizációját.

A kritikusai szerint ezek az eszközök új pénzügyi megoldásokat vezettek be az európai gazdaságpolitikában, és a közösen felvett források jelentős része a legnagyobb költségvetési nyomással szembesülő államokhoz került. Olaszország és Spanyolország például a válságkezelő programok révén jelentős uniós finanszírozáshoz jutott, ami segített stabilizálni a nemzeti költségvetéseket.

Spanyolország esetén egyes elemzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a közös uniós források a költségvetési politika fontos pillérévé váltak. A Pedro Sánchez vezette kormány az elmúlt években jelentősen bővítette a közszférában foglalkoztatottak számát, ahogy a gazdaság szerkezetében is erősödött az állami szerepvállalás, annak ellenére, hogy sokak szerint mindez hosszabb távon torzíthatja a gazdasági ösztönzőket.

Más elemzések arra figyelmeztetnek, hogy a jelentős állami hitelfelvétel a tőkepiacok szerkezetét is befolyásolhatja. Ha ugyanis a kormányzati finanszírozási igények gyorsan nőnek, a magánszektor – különösen a kis- és középvállalkozások – számára nehezebbé válhat a hitelhez jutás. A vita ezért fiskálison kívül a gazdasági növekedési modell jövőjéről is szól.

E folyamat kritikusai szerint az EU lépésről lépésre egy új pénzügyi szereplőként jelenik meg a tőkepiacokon.

A közös kötvénykibocsátás mögött pedig a legerősebb tagállamok és az európai adófizetők garanciája áll.

Az uniós zöldkötvényprogram jól példázza ezt: a klímapolitikai célok finanszírozása egyre inkább összekapcsolódik a közös adósságkibocsátás intézményesülésével.

A görög válság mint figyelmeztetés

A vita gyakran idézett példája a görög adósságválság. A 2008-as globális pénzügyi krízis után Görögország súlyos költségvetési problémákkal szembesült, miközben európai bankok – különösen francia és német pénzintézetek – jelentős mennyiségű görög államkötvényt tartottak maguknál. Az eurózóna végül olyan pénzügyi konstrukciókat hozott létre, amelyekben a tagállamok közösen garantálták a mentőcsomagok finanszírozását.

Az EU új adósságot bocsátott ki Görögország nevében, és minden 100 eurónyi után Németország körülbelül 24, Franciaország 20, Olaszország 13 eurót garantált, míg a többi tagállam is részt vállalt belőle.

A hivatalos cél a görög gazdaság stabilizálása volt, ám Jánisz Varufákisz görög közgazdász, volt pénzügyminiszter később azt állította, hogy a mentőcsomagok elsődleges célja az európai bankrendszer stabilizálása volt. Értelmezése szerint a közös pénzügyi mechanizmusok a magánszektorból az államokhoz helyezték át a pénzügyi kockázatot.

A rendszer egyik következménye az volt, hogy a válság könnyen átterjedhetett más országokra.

Portugália például részt vett a görög mentőcsomag finanszírozásában, ami a befektetők szemében új kockázatként jelent meg, hiszen a piacok attól kezdtek tartani, hogy a következő pénzügyi problémák ebben az országban is jelentkezhetnek.

A portugál államkötvények hozamai ezért gyors emelkedésnek indultak, ami tovább rontotta az ország finanszírozási helyzetét. Ennek következtében az ország egyes kötelezettségeit kivonták a közös garanciarendszerből, így a Görögország nevében kibocsátott uniós pénzügyi konstrukciók terhe fokozatosan a többi tagállamra hárult, növelve a sérülékenyebb államok – köztük Írország – kockázati kitettségét.

Varufákisz szerint ez egy klasszikus „pénzügyi fertőzés” volt: a válság Görögországból Portugáliába, majd Írországba és Spanyolországba ment tovább, így az eurózóna válságkezelése dominóhatást indított el a kötvénypiacokon.

Ha a tagállamok közösen vállalnak adósságot, akkor a befektetők egyes országok fiskális kockázatait az egész eurózóna szintjén értékelhetik. Ez pedig önbeteljesítő pénzügyi folyamatokat is kiválthat, amelyek újabb adósságválságokat idézhetnek elő.

A pénzügyi kreativitás politikája

Jánisz Varufákisz szerint az európai válságkezelés mechanizmusa azóta sem változott lényegesen, a görög válság idején kialakított pénzügyi konstrukciókhoz hasonló megoldások jelennek meg ma is, például az ukrajnai háború finanszírozásának kérdésében. Ironikusan úgy fogalmaz: Európa egyszerre próbál geopolitikai elszántságot mutatni és elkerülni a valódi költségeket, ezért ismét bonyolult pénzügyi konstrukciókhoz nyúl.

Bírálja azt is, hogy az európai politikai diskurzus gyakran morális kategóriákban kezeli a vitát: azokat, akik megkérdőjelezik a háború finanszírozásának módját vagy mértékét, könnyen „Putyin szolgálóinak” bélyegzik. Pedig szerinte az EU valójában nem hajlandó sem katonailag, sem fiskálisan vállalni a konfliktus teljes költségét, ezért inkább bonyolult, a Lehman-válságot idéző pénzügyi konstrukciókkal próbálja fenntartani a finanszírozást.

A korábbi görög pénzügyminiszter ennél is továbbmegy: állítása szerint az euróválság félresikerült kezelése után az európai gazdaság tartós stagnálásba süllyedt, és a politikai elitek egy része ma a védelmi kiadások emelését – azúgynevezett „katonai keynesianizmust” – tekinti az egyik utolsó fennmaradó növekedési stratégiának.

Az eurózóna jövője: fiskális unió vagy törékeny kompromisszum

Az eurókötvények támogatói viszont úgy vélik, az Európai Uniónak olyan nagy közös pénzügyi eszközre van szüksége, amely képes finanszírozni a stratégiai beruházásokat, a védelmi kiadásokat és a zöldátmenetet, mivel az EU csak így tud versenyben maradni az Egyesült Államokkal és Kínával.

A vita ezért valójában az eurózóna jövőjéről szól. Az egyik elképzelésben az EU-nak mélyebb fiskális integrációra van szüksége, amelyben a közös adósság a gazdaságpolitika egyik eszközévé válik. A másikban viszont a közös hitelfelvétel egy olyan adósságunió felé vezethet, amely hosszú távon növeli a pénzügyi kockázatokat.

Ha a közös adósság intézményesül, az jelentősen átalakíthatja az európai pénzügyi rendszert, és erősítheti az euró globális szerepét is. Ha azonban a politikai ellenállás erősebbnek bizonyul, az EU továbbra is egy sajátos konstrukció marad: közös valuta fiskális unió nélkül, amely válsághelyzetekben ismét ideiglenes megoldásokra kényszerülhet. Egyes elemzők úgy gondolják,

egy ilyen tartós intézményi feszültség hosszabb távon az eurózóna stabilitását is próbára teheti, és szélsőséges esetekben a valutaunió részleges felbomlásának a kockázata sem zárható ki.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: