Az Egyesült Államok és Izrael által vezetett háború Irán ellen gyors katonai sikert hozott az USA és szövetségesei számára, ez azonban nem jelenti azt, hogy stratégiai győzelmet értek volna el, mindez ugyanis visszájára fordulhat, ha a sikeres légi hadjárat tartós regionális káoszhoz vagy elhúzódó szárazföldi háborúhoz vezet.

Mindenesetre az eddigi események fontos tanulságokat kínálnak az ázsiai csendes-óceáni térség számára, mivel rávilágítanak arra, hogy mennyi lőszerre van szükség a támadáshoz és a védekezéshez egy oda-vissza bombázás során. Megmutatták a csúcstechnológiás légierő, különösen a pilóta által irányított tartós hatékonyságát, valamint megerősítették a decentralizált parancsnokság és irányítás fontosságát.

Gyorsan fogyó készletek

A február 28. és március 5. közötti kevesebb mint egy hét során az amerikai és a szövetséges erők több ezer precíziós lőszert használtak fel, beleértve cirkáló- és ballisztikus rakétákat, illetve az irányított bombákat, amelyekkel több száz célpontot támadtak meg Irán-szerte.

A támadófegyverek terén az amerikai erők több ezer Tomahawk és Jassm csapásmérő rakétát, valamint több száz ezer műholdas irányítású JDAM bombát és azok változatát halmoztak fel. Ezeknek a lőszereknek a gyártósorai teljes gőzzel működnek, további megrendelések érkeznek, a készletek pedig csak átmenetileg csökkenhetnek.

Vagyis nem ezek jelenthetik a problémát, sokkal inkább az, hogy Irán ezekre az akciókra Sahed támadó drónokkal és különféle rövid, illetve közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákkal válaszolt, amihez Egyesült Államok és szövetségeseinek megfelelő rakétavédelemre volt szüksége.

Az Irán által a régió bázisaira és városaira kilőtt mintegy 800 ballisztikus rakéta többségének a lelövéséhez az USA és szövetségesei nagyságrendileg 2000 rendkívül drága rakétavédelmi eszközt használtak fel, amelyeket az amerikai ipar túl alacsony ütemben gyárt ahhoz, hogy a készleteket azonnal pótolni lehessen.

A legjobb szárazföldi Thaad és tengeri SM–3 elfogórakéták, amelyek több száz kilométer távolságból képesek eltalálni a legnagyobb és leggyorsabb nem nukleáris ballisztikus rakétákat, egyenként körülbelül 10 millió dollárba kerülnek, ráadásul az Egyesült Államok e néhány napos intenzív használat során a típus készleteinek negyedét vagy harmadát el is használhatta.

A Thaad gyártója, a Lockheed Martin és az SM–3 előállítója, a Raytheon milliárdokat költ a gyártósorai bővítésére, amivel a négyszeresére, évi 100-ról 400 darabra növelheti a Thaad elfogórakéta termelését és megduplázhatja az SM–3-asét a szerény, évi néhány tucat darabos ütemről. Csakhogy a termelés felfuttatása évekbe telhet.

Ez pedig Kínának, amely sokkal nagyobb rakétahatalom, mint Irán, jó lehetőséget jelent. A Thaad és az SM–3 elfogórakéták a legjobb, sőt egyes esetekben az egyetlen megoldást jelentik a legjobb kínai ballisztikus rakéták ellen. Az amerikai erőknek már február 28. előtt is kevés ilyen elfogórakétája volt ahhoz, hogy legyőzzenek egy kínai támadást, most azonban még kevesebb van, és ahogy említettük, évekbe telik, hogy ez a helyzet megváltozzon, tekintve, hogy egy ma megrendelt Thaad rakétát csak 2030 körül tudnak leszállítani.

Vagyis ha Kína azt tervezi, hogy beváltja az évtizedek óta hangoztatott fenyegetését, és megszállja Tajvant, van legalább 3-4 éve, amíg jóval több támadórakétája lesz, mint ahány védekezője az USA-nak – azaz Peking számára ez lehet a legideálisabb idő a támadásra.

Az Egyesült Államok „rakétaínségének” a megoldása nem egyszerű. Az Irán elleni háború során az amerikai és izraeli erők iráni rakétavetők után vadásztak, hogy meggyengítsék az ellenfél leghatékonyabb támadóerejét, ezáltal enyhítsék a saját elfogórakéta-készleteikre nehezedő nyomást.

Ez a stratégia, tehát az ellenséges fegyver megsemmisítése még a kilövése előtt lehet az egyik megoldás arra, hogyan lehet megtartani a nehezen pótolható elfogórakétákat. Ez azonban nem biztos, hogy működik egy Kínával vívott háborúban, ahol a kínai légvédelem sűrűsége és kifinomultsága megakadályozhatja az indítóállások elleni akciókat.

Azzal mindenki tisztában van, hogy az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek szükségük van elfogórakétákra, ha meg szeretnének nyerni egy esetleges háborút a Csendes-óceánon. A mostani helyzetben azonban, amikor csökken a rakétaállományuk, ennek a megnyerésére egyre kevesebb az esélyük.

A légierő működik

Az elfogórakéta-készletekkel kapcsolatos aggodalmak ellenére a légierő – különösen a pilóta által irányított légierő – nagyon jól teljesített a harcokban. Mindössze három amerikai Boeing F–15E vadászgépet vesztettek, amelyeket ráadásul véletlenül lőtt le egy kuvaiti Boeing F/A–18-as, emberveszteség nélkül, az amerikai légi és tengeri erők pedig szinte az egész iráni haditengerészetet, a légierő nagy részét és rakétavetőinek jelentős részét megsemmisítették.

A harcok során először cirkáló- és ballisztikus rakéták csapódtak be az iráni légvédelmi rendszerekbe és parancsnokságokba, lyukakat ütve az iráni légtérbe és zavart keltve a túlélő vezetők körében.

Néhány nap múlva a perzsa ország védelme annyira meggyengült, hogy a nem lopakodó, pilóta által irányított repülőgépek is viszonylag biztonságosan behatolhattak Iránba, hogy precíziós bombákat dobjanak le. A lassú és rendkívül sebezhető General Atomic MQ–9 drónok bejárták az ország egész területét, arra késztve az egyre inkább meggyengült irániakat, hogy visszalőjenek, a drónok pedig rövid hatótávolságú Hellfire rakétákat lőttek ki a rakétavetőik ellen.

Ez a precíziós légi hadjárat tankönyvi esete volt, és amíg az USA és szövetségesei a háborút a levegőben tartják, illetve be is tudják fejezni úgy, hogy nem hosszabbítják meg a regionális káoszt, és nem sodródnak földi hadműveletekbe, addig joggal érezhetik győztesnek magukat.

Legalábbis egyelőre, ugyanis a kivonulásuk esetén egy keményvonalas rezsim maradhat hatalmon Iránban, amely minden eddiginél nagyobb ösztönzést kaphat arra, hogy elrettentésként nukleáris fegyverek előállítására törekedjen. Vagyis így az USA és szövetségesei számára a jelenlegi helyzet csupán egy rövid távú győzelem lenne, amely gyorsan feledésbe merülhet. Ez pedig magával hozhatja azt, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei néhány év múlva újra ezt a háborút vívják majd, ugyanezeket az eredményeket érve el.

A missziós parancsnokság a legjobb parancsnokság

Az iráni rezsim tehát túlélheti a harcokat, sőt a nukleáris törekvései is fennmaradhatnak, viszont abban az értelemben elveszíti a háborút, hogy az USA és szövetségesei szinte bármit megtehetnek, az irániak pedig még a mélyen a föld alatt lévő bunkereikben sem érezhetik magukat biztonságban.

Az irániak viszont egy dolgot jól csináltak, hiszen ahogy közeledett a háború, a parancsnokok felhatalmazták az alacsonyabb rangú tiszteket, hogy önállóan harcoljanak. Ez a fajta decentralizált parancsnoki struktúrára a missziós parancsnokság, ami központi eleme a nyugati hadseregek harci módszerének.

Ennek a lényege, hogy a bombázások következtében gyakran bekövetkező kommunikációs zavarok közepette a földön lévő kis egységek vissza tudnak támadni, mivel tisztában vannak az általános célokkal. Irán esetében ez a cél nem is lehetne egyértelműbb: túlélni és ellenállni.

A missziós parancsnokság következménye, hogy a rakétáik és drónjaik még akkor is záporoztak az amerikai támaszpontokra és a regionális szövetségesek városaira, amikor az irániak egyre több vezetőt és legfőbb parancsnokot vesztettek. Az iráni légtér tehát addig nem lesz teljesen biztonságos, amíg az utolsó vállról indítható rakétával felszerelt katonát ki nem iktatják – vagyis soha.

Épp emiatt, ha a Fehér Ház földi csapatokat vetne be a harcok során, az, ami a levegőben gyors győzelmeket hozott, kimerítő szárazföldi háborúvá válhat – olyanná, amely tönkretette az iraki és afganisztáni háborúk hosszú évei alatt megmaradt amerikai politikai konszenzust.

Bár az irániak egyelőre vesztésre állnak, ha a saját terepükön harcolhatnak az amerikai katonákkal és tengerészgyalogosokkal, akkor nem fognak veszíteni. Ahogy azt négy amerikai elnök is megtanulhatta 2001-től kezdve, hogy az ellenséges szárazföldi erők gyorsan felkelőkké válnak, miután levetve az egyenruhájukat tovább harcolnak.

Ezt pedig egyetlen kormánynak sem szabad elfelejtenie, legyen az a Közel-Keleten, Európában vagy az ázsiai csendes-óceáni térségben. A csúcstechnológiás légi hadjáratok megtévesztően könnyűnek tűnnek addig, amíg erőfölény látszik, a lőszerellátás pedig bőséges. A kimerítő szárazföldi hadjáratok azonban jóval nehezebbek, függetlenül attól, hogy az ellenség mennyire van erőfölényben és mennyi drága lőszert zúdítanak rájuk.

Megtévesztő fölény

A rövid távú katonai siker könnyen stratégiai bizonytalanságba fordulhat, illetve az instabilitás mellett Irán nukleáris törekvéseinek erősödését és akár egy jövőbeli nagyhatalmi konfliktus erőviszonyainak az eltolódását is jelentheti. A perzsa állam ilyen ambícióinak az erősödését támaszthatja alá, hogy Ali Hámenei fiát választották meg legfelsőbb vezetőnek, aki vélhetően folytatni kívánja apja örökségét, azaz nem mond le a nukleáris ambíciókról. Ebből a helyzetből kiindulva három reális forgatókönyv rajzolódik ki.

1. Korlátozott amerikai győzelem, de instabil Közel-Kelet: az Egyesült Államok és szövetségesei lezárják a konfliktust anélkül, hogy szárazföldi invázióba kezdenének. Irán katonailag meggyengül, ugyanakkor a rezsim fennmarad. A konfliktus azonban nem oldja meg az alapvető problémát, így Teherán továbbra is elkötelezett lehet abban az irányban, hogy nukleáris fegyverhez jusson, mivel számára ez tűnik az egyetlen megbízható elrettentő eszköznek a jövőbeni támadások kivédésére. Mindennek a következménye egy tartós regionális fegyverkezési spirál lehet a Közel-Keleten (Szaúd-Arábia, Törökország, Egyiptom nukleáris ambícióival).

2. Elhúzódó proxyháború és regionális káosz: a konfliktus nem zárul le, hanem hosszú, alacsony intenzitású háborúvá alakul. Irán meggyengül, ennek ellenére a regionális hálózatain keresztül folytatja a harcot, ami rakéta- és dróntámadásokat, tengeri incidenseket, illetve proxykonfliktusokat jelenthet Irakban, Szíriában, Libanonban, illetve a Perzsa-öböl térségében. Mindez tartósan lekötheti az amerikai katonai erőforrásokat, ami stratégiai előnyt adhat Oroszországnak és különösen Kínának, mert az USA figyelme és készletei egy másodlagos fronton merülnek ki.

3. Lehetőség Kína számára: a háború következtében az amerikai rakétavédelmi készletek átmenetileg jelentősen csökkennek. Mivel ezek pótlása évekig tart, kialakulhat egy 3-5 éves időszak, amikor a Csendes-óceánon az erőegyensúlyt Kína kiegyenlítettebbnek látja. Ha Peking úgy értékeli, hogy az amerikai védelem gyengült, Washington pedig egyszerre több fronton is érdekelt, akkor nőhet a Tajvan elleni katonai lépés kockázata.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons