Ali Hámenei iráni legfelsőbb vezető február végi halála azt a legitimációs válságot hozta el, amelytől a teheráni vezetés évtizedek óta rettegett. Utódja, a fia, Modzstába Hámenei hiába vette át a hatalmat, egy rendkívül sebezhető, strukturálisan kiüresedett rendszert örökölt. Ahhoz, hogy megértsük, mi vár Iránra és a térségre, le kell bontanunk az iszlám köztársaság köré épült mítoszokat, és körbe kell járnunk, hogy mi is tartja még egyáltalán egyben ezt az államot.

A válasz már régóta nem a vallás

Az iráni rendszer alapköve, Ruholláh Homeini ajatollah újítása, a „Velájat-e fákhí” (a jogtudós uralma) eredendően is idegen koncepció volt a síita teológiában. A klasszikus tizenkettes síita hagyomány – amelyet a múltban Borudzserdi nagyajatollah, ma pedig az iraki Ali asz-Szisztáni képvisel – elutasítja, hogy a klérus közvetlen politikai hatalmat gyakoroljon a 12. Rejtőzködő Imám visszatéréséig. Iránban tehát a hatalom isteni legitimációja eleve egy törékeny, erőszakkal kikényszerített konstrukció volt, avagy hitelvekbe kódolt eretnekség.

Érdekes, hogy ameddig Homeini mestere, Borudzserdi élt, nem hangoztatta ezt a forradalmi elvet, ám amint meghalt a mester, azonnal akcióba lendült.

Amíg Homeini élt, a hiányzó teológiai konszenzust pótolta a személyes „baraka” – az az érintésen, karizmán keresztül átsugárzó isteni tekintély, amely miatt 1989-es temetésén milliók próbálták megérinteni a holttestét. Mivel Hámenei csak utólag, a politikai vezetése kezdetén kapta meg az ajatollah címet, a spirituális tőke már ekkor jelentősen csökkent. Fia, Modzstába esetében pedig a vallási tekintély már nyomokban sem létezik, hiszen most sem visel magas vallási rangot.

Homeini temetése (Forrás: Wikimedia Commons)

Ha a legfelsőbb vezető (a rahbar) többé nem karizmatikus szent ember, csupán egy nepotizmus révén trónra emelt politikai báb, akkor a rendszer a túlélése érdekében kénytelen a nyers erőszakra támaszkodni.

Itt lép be a képbe az állam az államban, a Pasdaran.

Az erőszak-apparátus kisajátított állama

Látva az uralkodó 1979-es bukását, amikor a reguláris hadsereg cserbenhagyta, a klérus ebből hozta létre a saját kettős hadseregét. A Pasdaran (Forradalmi Gárda) és a félkatonai Baszidzs (amely leginkább a munkásőrséghez hasonlítható) eredetileg a forradalom védelmezői voltak.

Mára azonban a Pasdaran egy gigantikus gazdasági konglomerátummá nőtte ki magát.

Az új vezető, Modzstába mögött nincs társadalmi támogatás, így a hatalom súlypontja elkerülhetetlenül a fegyveres testületek felé tolódik. A Pasdaran irányítja a nukleáris programot, ők ellenőrzik a feketegazdaságot és üzemeltetik azokat az árnyékflottákat, amelyek kijátsszák a nyugati szankciókat, majd Kínába csempészik az iráni olajat. A Baszidzs pedig odahaza végzi el a piszkos munkát, elfojtva minden ellenállást, mert a saját kiváltságaikat, egzisztenciájukat és vagyonukat védik.

Miért téved a nyugati fősodor a síita terrorizmus kapcsán?

Ebben a kontextusban érdemes megvizsgálni azt a nyugati elemzők között terjedő narratívát, amely szerint egy esetleges iráni rezsimösszeomlás, avagy a Pasdaran parancsnoki láncának szétverése egy új, globális terrorhullámot szabadítana a világra. A teória szerint a Közel-Keleten szétszórt síiták – elveszítve teheráni központjukat – az al-Kaidához vagy az Iszlám Államhoz hasonló decentralizált terrorszervezetekké válnának, majd a mártíromság iránti vallási fanatizmusuk által fűtve elkezdenék támadni a nyugati világ célpontjait.

Ez a megközelítés viszont nem veszi figyelembe a síita jellemzőket

A szunnita dzsihádizmus (az ISIS vagy az al-Kaida) ereje egy univerzális ideológiában, a határokon átívelő kalifátus víziójában rejlik. Bárhol a világon csatlakozhatnak hozzájuk, és már egy hátizsáknyi robbanóanyaggal is végrehajthatják a „szent háborút”. Ezzel szemben a síita proxyhálózat – az úgynevezett „Ellenállás Tengelye” – egy államilag szponzorált üzleti-katonai vállalkozás.

A Pasdaran tulajdonában lévő Iran Mall (Forrás: Wikimedia Commons)

A libanoni Hezbollah, az iraki milíciák (mint a Katáib Hezbollah), a jemeni húszik, vagy éppen a szíriai fronton ágyútöltelékként használt afgán és pakisztáni nincstelen menekültek nem valami megfoghatatlan eszméből élnek. Őket a Pasdaran elit egysége, a Kudsz Erők finanszírozza az iráni olaj- és csempészbevételekből. A Hezbollah éves büdzséje a legrosszabb időkben is több száz millió dollárra rúgott, a húszik pedig a Gárdától kapják a drága rakétatechnológiát. Ezek a szervezetek fegyveres maffiaként, kvázi állami szereplőként működnek a saját területükön: szociális hálót tartanak fenn, adót (vagy védelmi pénzt) szednek, valamint politikai pozíciókat birtokolnak.

A nyugati liberális álom

Sokan, főleg az iráni emigránsok reménykednek abban, hogy a belső gazdasági összeomlás és a legitimitás hiánya egy újabb, az 1979-eshez hasonló forradalomhoz vezet, ahol a nép egyszerűen elsöpri a rezsimet. Bár a társadalmi elégedetlenség hatalmas, ez a forgatókönyv egy végzetes félreértésen alapul.

A sah rendszere azért bukott meg, mert a reguláris hadserege megbízhatatlannak bizonyult, és a kritikus pillanatban parancsot tagadott. A mai iráni vezetés ebből a leckéből tanulva hozta létre a Baszidzsot, a rendszer öklét, amely olyan, mint egy hatalmas gazdasági hálózattal rendelkező munkásőrség.

A tagjai tudják, hogy a társadalom gyűlöli őket.

Számukra a rezsim túlélése színtiszta egzisztenciális kérdés: ha a rendszer megbukik, ők a kiváltságaikkal együtt az életüket is elveszítik. Egy olyan erőszak-apparátus, amely a saját fizikai egzisztenciáját védi, sosem fog átállni a tüntetőkhöz, hanem az utolsó töltényig, a legbrutálisabb vérfürdőt is vállalva fogja védeni a status quót, ahogy ezt a tüntetések alatt is láthattuk. A társadalmi forradalom esélye jelenleg a nullához konvergál.

Globális dzsihád helyett maffiaháború

Ez a forgatókönyv akkor lép életbe, ha Washington és Jeruzsálem taktikája – a Pasdaran és a Kudsz Erők vezérkarának szisztematikus kiiktatása – sikeres lesz. Ha a parancsnoki láncot lefejezik, a teheráni központ pedig elveszíti a kontrollt a hatalmas gazdasági birodalom felett, az erőszak-apparátus azonnal széthullik.

Ha a Közel-Kelet síita milíciáinak elzárják a pénzcsapjait, azok nem Washingtonba vagy Párizsba fognak utazni robbantani, helyette azt teszik, amit a saját túlélési ösztönük diktál:

elkezdődik a harc a helyi erőforrásokért.

Az iráni és iraki milíciák egymásnak esnek az állami bevételekért és az olajmezők feletti ellenőrzésért. A Hezbollah Libanonban próbálja majd erőszakkal fenntartani a saját gazdasági hátországát, a jemeni húszik pedig a vörös-tengeri kalózkodásból próbálnak majd független bevételt generálni, de immár saját zsebre.

A fragmentálódó iráni fegyveres apparátus és hálózata tehát sokkal inkább a 90-es évek posztszovjet maffiaállamainak fegyveres klánjaivá alakul át, csak éppen ballisztikus rakétákkal felszerelve, ami magának a Közel-Keletnek a stabilitására jelent veszélyt.

Nukleáris Irán

De mi van akkor, ha Washington és Jeruzsálem elszámítja magát? Mi történik, ha az iráni rezsim ellenállónak bizonyul, és a külső nyomás alatt nem összeroppan, hanem megcsontosodik?

Ha a nyugati lefejező csapások kudarcot vallanak, és a Forradalmi Gárda mélyen a föld alá rejtett infrastruktúráját nem tudják megsemmisíteni, az a legjobb ürügy lesz a teheráni vezetés számára. A külső támadásra hivatkozva könyörtelenül felszámolják a maradék belső ellenállást is. Abban a pillanatban viszont, ha Irán katonai nukleáris hatalommá válik, a külső rendszerváltás esélye megszűnik, az öböl menti államok pedig kénytelenek lesznek kiegyezni Teheránnal.

Az iráni gépezet egy sikertelen nyugati kampány után valójában erősebb lesz, mint valaha.

Ahogy az ajatollahok kora lejárt, a klérus politikai legitimitása megszűnt létezni. Modzstaba hatalma már most is pusztán a Pasdaran szuronyain nyugszik.

A Forradalmi Gárda vezetői pontosan tudják, hogy a nyílt háború Izraellel és az USA-val tönkreteszi az üzletet. Látják, hogy a vallási köntös már nem nyugtatja meg a népet, csak tüzeli a haragját. Ebben a helyzetben a legésszerűbb lépés a részükről az atomernyő mögé való bújdosás.

Ha elkészül az atomfegyver már nem érheti nyílt támadás

A Pasdaran de facto, majd idővel de jure is átveszi a teljhatalmat, teljesen lecserélve a gyenge vallási vezetést. Irán formálisan megőrizheti az Iszlám Köztársaság nevet, de a gyakorlatban egy katonai diktatúrává válik, hasonlóan a pakisztáni hadsereghez vagy az egyiptomi Sziszi-rezsimhez.

Fotó: Dreamstime

Kapcsolódó: