„Nem.” Ennyit felelt arra a kérdésre Orbán Viktor, hogy lát-e esélyt az előrelépésre az Ukrajnának szánt 90 milliárd eurós finanszírozási csomag, valamint az Oroszország elleni szankciók újabb körének ügyében. EU-csúcs a szakadékban.

A magyar kormányfő minden egyes alkalommal egy hosszú háború újabb csatáját vívja meg Brüsszelben, a március 19-i EU-csúcs azonban igazi unikumnak számított a konfliktusban. Orbán ugyanazt tette, amit eddig is, időzítve blokkolja a rendszert, hogy a káoszhelyzetet végül az Európai Tanács Magyarország érdekeinek megfelelően oldja meg. Ezúttal viszont az idegek háborúja olyan szintű erődemonstrációvá eszkalálódott, ahonnan valószínűleg már egyik fél sem fog visszafordulni.

A hivatalos napirend eredetileg versenyképességi kérdésekről szólt, ám az iráni háború okozta olajválság és Magyarország ellenállása átírta a politikai menüt. A konfliktus lényege a decemberben elfogadott, Ukrajnának szánt mintegy 90 milliárd eurós hitelcsomag volt. Akkor a miniszterelnök úgy adta áldását a dologra, hogy ragaszkodott Magyarország kívül maradásához, azzal érvelve, hogy nem akarja a magyar embereket generációkra eladósítani Ukrajna háborújának meghosszabbítása miatt. Amikor azonban Kijev (orosz támadás okozta megrongálódásra hivatkozva) elzárta a Barátság vezetéken érkező olajat Magyarország és Szlovákia felé, Orbán Viktor vétót jelentett be a gigakölcsönre, ahogyan egyébként a 20. szankciós csomagra is. „Ha nincs olaj, nincs pénz” – fogalmazott, megerősítve azt, amit eddig is mondott: amíg Magyarország energiaellátása nincs biztonságban, addig semmilyen, Ukrajnának kedvező EU-s döntést nem fog megszavazni.

Brüsszel is érezte, hogy a vita jelenlegi szakasza azért veszélyes, mert precedenst teremthet: ha egy tagállam a vétót használva képes feltételeket szabni, az az egész döntéshozatali mechanizmust megkérdőjelezi. Éppen ezért az elmúlt napokban az Európai Bizottság – Ursula von der Leyen vezetésével – kompromisszumos menekülési útvonalakat tervezett: többek között felajánlotta az EU segítségét, szakembereit és leginkább pénzét a csővezeték „megjavítására”. Utóbbit Zelenszkij el is fogadta, ám az ukránok szerint így is csak április közepén indíthatnák újra az olajat, ami történetesen épp a magyar országgyűlési választás utáni napokra esik. Orbán erre is rámutatva közölte, hogy nem hisz a kijevi ígéretekben, az álláspontján pedig csak abban az esetben változtat, ha Magyarországra ismét folyamatosan érkezik az orosz olaj Ukrajna felől.

Zelenszkij valóban nem könnyíti meg Ukrajna helyzetét: az elmúlt hetekben folytatott kommunikációs ámokfutása miatt országában komoly magyarellenes hangulat alakult ki, amely életveszélyes fenyegetésekben csúcsosodott ki a magyar kormányfő ellen – még az ukrán elnök részéről is. Ez utóbbi annyira kontraproduktívvá vált, hogy az Európai Bizottság lépett közbe, megkérve, vegyen vissza a sértő hangnemből és a fenyegetésekből, mivel a nyílt konfrontáció Orbánnal több kárt okozhat, mint hasznot.

Aki a rövidebbet húzza

Ilyen előzmények után az EU-csúcs szinte formalitás volt. A helyzet semmit nem változott: Brüsszel nyomást próbál gyakorolni Magyarországra, az közli a feltételeit, Kijev pedig egyre idegesebb, kapkodóbb és agresszívebb abban a szituációban, amelyet ő teremtett saját magának.

Az Európai Tanács tagjai az Orbán elleni kirohanásaikkal (jogállami eljárásokkal, szavazati jog megvonásával fenyegetőzve) ráadásul éppen annak narratíváját erősítik a centralizált, saját tagállamait cserben hagyó, a háborút akár azok tönkretételével is folytatni akaró brüsszeli politikával kapcsolatban. Furcsa szituáció alakult ki: Brüsszel minél inkább próbálja elkerülni a nyílt konfliktust Magyarországgal, annál szűkebbé válik a mozgástere. Az EU-csúcs nagy kérdése így az volt, hogy az unió képes-e még fenntartani a saját politikai tekintélyét egy olyan helyzetben, ahol egyetlen tagállam következetes stratégiája újra és újra felülírja a napirendet.

A válasz már egyértelmű. Az Európai Tanács elnöke, António Costa neki is ment Orbán Viktornak a csúcson, mondván, elfogadhatatlan, hogy egy korábban jóváhagyott határozatot utólag valaki vétózni kezd. A magyar kormányfő erre csak vállat vont, Costa azonban annyit elért, hogy Robert Fico bejelentse: Szlovákia is csatlakozik a vétóhoz.

Menet közben az is kiderült, hogy az EU-s vizsgálóbizottság tagjait Kijev kedd óta ugyanúgy nem engedi oda az olajvezeték „megrongált” részéhez, mint a magyarokét. Ez szintén nem az ukrán narratívát erősíti – a magyar és szlovák kormány nem is hagyta ki a ziccert, és hivatalosan is feleslegesnek és tehetetlennek nyilvánította a Brüsszel által a helyszín közelébe küldött csoportot.

Bár néhány uniós vezető megpróbálkozott előállni azzal az elmélettel, hogy Orbán kampánycélokra használja a vezeték ügyét, a kormányfő ezt határozottan visszautasította. A Barátság vezeték problémája konkrét ellátásbiztonsági veszélyhelyzetet teremtett, amely közvetlen és gyors negatív gazdasági következményekkel jár. Azok az értelmezések, amelyek a magyar kormány feltételeit zsarolásként próbálják feltüntetni, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az EU maga is kivételt biztosított az orosz olajimport szankciói alól a két ország számára.

Az, hogy az Európai Bizottság technikai megoldásokkal próbálja kezelni a helyzetet, ahelyett, hogy nyomást gyakorolna Ukrajnára, súlyos problémára mutat rá az uniós tagállamok védelmével kapcsolatban – ebben az energiabiztonsági kérdésben pedig (elméleti szinten) lényegtelen lenne, mennyire ukránbarát a brüsszeli hatalom, vagy mennyire nem kedveli éppen Orbán Viktort. Ursula von der Leyennek kötelessége lett volna mindent megtenni, hogy a helyzet ne fajuljon idáig, ahogyan kötelessége lett volna azoknak az uniós kormányfőknek is, akik egyébként folyton az európai egység miatt aggódnak.

A mostani magyar vétó a legsúlyosabb törésvonalakat tárta fel az EU-s szolidaritásról (határokon kívülre irányul) és a közös érdekvédelemről (nem létezik). Ahogy a magyar kormányfő fogalmazott: már semmit nem remél Brüsszeltől.
Marad a harag.

***

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos