Az ipari ellenálló képesség és a szövetségesekkel való integráció elengedhetetlen ahhoz, hogy az USA Kínával szembeni, „elzáráson alapuló elrettentése” hiteles legyen. A Trump-kormányzat tengeri cselekvési terve kiemeli a Dél-Koreával és Japánnal való együttműködés fontosságát.

Ami az évtized elején még csak egy terv volt, mára strukturális ipari előnnyé vált Peking számára. Az Indiai-óceán térségében az elrettentés ma már nem annyira a vízre szállított hajók számától, inkább attól a képességtől függ, hogy azokat harc közben is ki lehessen cserélni, javítani és újjáépíteni. Ezen a téren azonban az Egyesült Államok igencsak lemaradt.

Az amerikai flottának nincs meg a mérete, a rugalmassága és a regenerációs képessége ahhoz, hogy versenyezzen Kína bővülő haditengerészetével és az azt támogató ipari bázissal.

Az Egyesült Államok még jelentősebb finanszírozás és belföldi reformok mellett sem képes egyedül megépíteni azt a flottát, amely szükséges ahhoz, hogy felvegye a versenyt – nemhogy „felülmúlja” – Kína teljesítményét. Az előbbi flottája jelenleg 290 hajóból áll, míg az utóbbié 331-ből. Önmagában nem ez a különbség a döntő, hanem az, hogy Peking hatalmas parti őrségre, kereskedelmi és kettős felhasználású polgári flottára támaszkodhat, ami lehetővé teszi számára, hogy akár 5500 hajót is bevessen támogatásra, üzemanyag-feltöltésre és szállításra. Az Egyesült Államoknak körülbelül 80 hasonló segéd- és tengeri szállítóhajója van, és a kettejük közti különbség nem csupán a flotta méretét tükrözi, az amerikai ipari kapacitás strukturális korlátait is feltárja.

Az USA védelmi ipari bázisa, különösen a hajóépítés, törékennyé vált a kereskedelmi hajóépítés összeomlása, az évtizedekig tartó konszolidáció és specializáció, a munkaerő-leépülés, valamint a rendkívül inkonzisztens kereslet következtében. Ma a haditengerészetük fő harci hajóinak jelentős része néhánys gyárban készül, amelyeket két védelmi óriáscég, a Huntington Ingalls Industries és a General Dynamics üzemeltet.

Az „America First” hangsúlyozza az amerikai ipari kapacitás – beleértve a hajóépítést is –újjáépítésének a szükségességét, de Amerika önmagában vagy a teljes hazai gyártásra korlátozódó együttműködés nem elegendő. Hacsak Washington nem használja ki teljes mértékben a szövetséges tengeri hatalmak képességeit, Kína tengeri fölénye növekedni fog.

Bár Trump támogathatja a szövetséges hajóépítési kapacitások integrálását, a jelenlegi politika az átfogó hazatelepítésre koncentrál. A tengeri cselekvési terv minden erőssége ellenére nagyrészt arra korlátozza a szövetségeseket, hogy fektessenek be az amerikai hajógyárakba és tengeri infrastruktúrába, amely bár fontos, nem elegendő.

A politikailag fenntartható megoldáshoz kölcsönös előnyökre van szükség. Kína nagyszabású elrettentése ugyanis megköveteli a szövetségesek – különösen Dél-Korea és Japán – kapacitásainak szisztematikus integrálását az amerikai haditengerészeti erők tervezésébe. Csakhogy a vámfenyegetések és a biztonsági szövetségek feltételekhez kötése miatt az amerikai dokkokba áramló tőke szétzilálja a szövetségi kötelékeket. Mélyreható ipari együttműködés nélkül azonban az Egyesült Államoknak nincs meg az indiai-csendes-óceáni térségben a hiteles elrettentéshez szükséges ipari, ezzel együtt operatív rugalmassága.

Az elrettentés kihívása: kitartással válaszolni a nyomásra

Az amerikai nemzetbiztonsági stratégia Kínának az első szigetláncon belüli és azon túli dominanciája iránti törekvését a regionális stabilitás kihívásaként azonosítja, míg a nemzetvédelmi stratégia az ugyanazon a földrajzi területen alapuló, elzárásos védelmi megoldást részesíti előnyben.

Ez rávilágít arra, hogy a sikeres elrettentésnek nemcsak a megszállás, hanem a Peking által preferált finomabb és átfogóbb kényszerítő eszközökkel szemben is működnie kell.

A fő veszély az, hogy Peking inkább Tajvan pszichológiai, gazdasági és katonai kimerítésére törekszik, mintsem egy teljes körű invázióra. Ehhez jó néhány kényszerítő eszköze van, amellyel képes nyomást gyakorolni, miközben kihasználja a szövetségesek logisztikai hiányosságait ahelyett, hogy egyetlen döntő csatába bonyolódna. Kína nemrég azt gyakorolta, hogy hogyan irányítson 1400 halászhajót egy 200 mérföld hosszú tengeri gát kialakítására, ami segíthet a Tajvan elleni blokád felállításában.

Kína terveit megerősíti az a katonai-polgári fúzió, amely a katonai, gazdasági, technológiai és politikai eszközöket egy integrált rendszerbe fogja össze a tartós nyomásgyakorlás érdekében. A haditengerészet stratégiája egyértelműen az ellenfél harci ereje regenerálódási képességének kimerítésén alapul. Ezzel pedig csak úgy lehet felvenni a harcot, ha az adott ország saját ipari és logisztikai rendszerei képesek elviselni a sokkhatásokat, újjáépíteni az erőiket, illetve folytatni a műveleteiket.

A hosszan elhúzódó konfliktusok során az elrettentés akkor is kudarcra van ítélve, amikor a haderőt legyőzik, valamint akkor is, amikor a politikai akarat, a logisztikai hálózatok és az ipari kapacitás összeomlik a folyamatos nyomás alatt.

Például az amerikai hajóépítés csúcspontja a második világháborúban volt, amikor az Essex-osztályú repülőgép-hordozók gyors gyártása átalakította az USA tengeri hatalmát és újrarajzolta a globális tengeri egyensúlyt. Ez a gyors regenerációs képesség stratégiai előnyt biztosított, és lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy még tovább kitartson a harcok során.

Ugyanez érvényes ma is: egy hosszan elhúzódó konfliktusra felkészült, hasonló erejű versenytárs ellen az elrettentéshez olyan flottára van szükség, amelyet egyrészt a kezdeti előny megszerzésére terveztek, másrészt arra, hogy harcolni tudjon, elviselje a csapásokat, majd idővel regenerálja a harci erejét. Mindehhez nagy, kiegyensúlyozott és modern haderőre van szükség, amelyet gyors karbantartási, javítási és pótlási ipari kapacitás támogat. Ez lehet az a biztosító erő, amely a mennyiséget, az elosztást nyújtja, a fenntartja a koordinációt a pilóta nélküli és a pilótával irányított platformok között, illetve elkerüli a túlzott függést egy kis számú kiváló, de sebezhető eszköztől.

A hangsúly a kapacitáson van

A haditengerészeti fölény ma már nem elsősorban a meglévő hajók számától, inkább a regeneráció képességétől függ. Egy Tajvan körüli konfliktus valószínűleg egy elhúzódó, nagy veszteségekkel járó tengeri háború lenne, ahol a döntő kérdés az, hogy melyik fél képes gyorsabban pótolni és javítani a veszteségeit. Ebben pedig Kína előnyben van, mert a katonai és a polgári hajóépítés integrált rendszerben működik, mivel az ázsiai nagyhatalom több évtizedes iparpolitikával hozta létre a világ legnagyobb hajóépítő kapacitását, amely egyszerre szolgál gazdasági és katonai célokat. Az Egyesült Államok ezzel szemben a hidegháború után leépítette a hajóiparát, így a stratégiájuk csak akkor lehet sikeres, ha a szövetségi rendszere ipari koalícióvá is válik. Dél-Korea és Japán hajógyártási kapacitása együtt már képes lehet ellensúlyozni Kína ipari fölényét, ami azt jelenti, hogy a jövőbeli erőegyensúly szövetségi ipari blokkok versenye lesz.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons