Az ukrajnai háború lezárásáról szóló tárgyalások következő fázisa a frontvonalak mellett egyre inkább az európai politikai struktúráról szól. Az orosz–amerikai és az orosz–amerikai–ukrán egyeztetések körvonalazódása közben egy alapvető kérdés nyitva maradt, hogy: milyen szerepet kap Európa a végső rendezésben.

Az orosz stratégiai gondolkodásban erre a dilemmára egy sajátos válasz rajzolódik ki, Moszkva ugyanis egyszerre tekinti Európát szükséges és problémás szereplőnek. Szükségesnek, mert a szankciók, a biztonságpolitikai garanciák és Ukrajna jövője olyan kérdések, amelyekben az európai államoknak is kötelezettséget kellene vállalniuk. Problémásnak, mert az orosz olvasat szerint az Európai Unió a jelenlegi intézményi formájában a pragmatikus partnerből ideologikus és bürokratikus szereplővé vált.

Az európai dimenzió

Gevorg Mirzajan orosz politológus értelmezése alapján

a konfliktus rendezése nem merülhet ki egy tűzszünetben vagy a frontvonalak rögzítésében, mivel a háború alapvető okainak felszámolása alatt Moszkva lényegében az európai biztonsági rend újrarendezését érti.

Ez magában foglalná Ukrajna NATO-tagságának kizárását, a szankciós rendszer leépítését, valamint az orosz fél által a saját területének tekintett régiók státuszának elfogadását.

Ez a megközelítés világosan jelzi, hogy Oroszország számára a rendezés nem kizárólag ukránkérdés. A cél egy olyan politikai és jogi keretrendszer kialakítása, amely hosszabb távon korlátozza a nyugati – ezen belül az európai – mozgásteret, vagyis a tárgyalásokkal nem csupán a háborút zárnák le, egy füst alatt meghatároznák az azt követő európai erőviszonyokat is.

Európa nélkül nincs lezárás – Brüsszellel nincs megállapodás

Bár az orosz érvelés egyik kulcseleme, hogy Európa bevonása nélkül nem lehet teljes értékű megállapodást kötni, Moszkva nem az Európai Unió intézményi központját tekinti tárgyalópartnernek. A brüsszeli döntéshozatalt az orosz narratíva ideologikusnak és rugalmatlannak tartja, amely szerintük nem alkalmas nagyhatalmi alkuk megkötésére.

Ezért jelenik meg az a gondolat, hogy az EU helyett az egyes tagállamokat kellene leültetni a tárgyalóasztalhoz.

A kisebb, Moszkvával nyitottabb politikát képviselő országokat – mint Magyarország vagy Szlovákia – az orosz elemzés nem tartja döntő szerepűnek ehhez, éppen ezért a hangsúly inkább a nagy nyugat-európai államokon, mindenekelőtt Franciaországon van.

Emmanuel Macron mint potenciális közvetítő, vagy az oroszok megfogalmazásában első dominó, amely feldönti majd a többit, különösen figyelemreméltó annak fényében, hogy Párizs az elmúlt időszakban kifejezetten kemény hangot ütött meg Oroszországgal szemben, habár időről időre felvetette a párbeszéd szükségességét.

Kettős játék – nyitás és leértékelés

Az elmúlt hetek eseményei jól illusztrálják ezt a kettősséget. A francia diplomácia valóban felvette a kapcsolatot Moszkvával, amit az orosz fél nyilvánosan el is ismert, ugyanakkor az orosz hivatalos kommunikáció ezt azonnal relativizálta, hangsúlyozva, hogy nem érkezett „új” vagy „pozitív” ajánlat.

Ez a kommunikációs kettősség tudatosnak tűnik. Egyrészt nyitva tartja a lehetőséget egy külön európai csatorna kialakítására, másrészt fenntartja a nyomást azzal, hogy a jelenlegi európai álláspontot elégtelennek minősíti. Azaz egyelőre nem törekszenek azonnali megállapodásra, inkább próbálják kialakítani a tárgyalási kereteket.

A valódi cél az európai egység tesztelése

Mirzajan szerint Moszkva nem pusztán tárgyalni akar Európával, de próbára is teszi annak belső kohézióját.

A „Brüsszel kontra tagállamok” felosztás tudatosan jelenik meg az orosz diskurzusban, amely arra épít, hogy az európai álláspont nem feltétlenül egységes.

Ennek a repedezésnek már látszanak a jelei, hiszen a korábban nem kifejezetten EU-kritikus hangot megütő belga miniszterelnök, Bart De Wever az iráni háború nyomán újra fellángoló energiaválságban már felvetette, hogy egy békemegállapodás után Európának vissza kellene térnie az olcsó orosz energiahordozókhoz. Bár az uniós intézményi központ gyorsan lecsendesített őt, ez a megnyilvánulás mégis arra figyelmeztet, hogy a geopolitikai egységet a tartósan magas energiaárak és az ebből fakadó belpolitikai nyomás könnyen kikezdheti.

Ez a stratégia nem új, de a jelenlegi helyzetben különösen releváns.

Az ukrajnai háború eddig erősítette az uniós egységet, ugyanakkor a gazdasági terhek, az energiapolitikai átalakulás és a katonai kötelezettségek hosszabb távon növelhetik (sőt, már növelik) a belső feszültségeket.

Egy nagy tagállam önálló megnyilvánulásai ezért aránytalanul nagy hatással lehetnek az egész uniós pozícióra.

Gevorg Mirzajan írásának legfontosabb tanulsága, hogy az orosz stratégia Franciaország vagy bármely más európai szereplő külön útra lépését tekinti a legvalószínűbb és legkívánatosabb forgatókönyvnek.

A következő időszak kulcskérdése ezért az lesz, hogy Európa képes-e olyan tárgyalási konstrukciót kialakítani, amelyben a nagy tagállamok politikai súlya és mozgástere érdemben érvényesül, ugyanakkor a kontinens gazdasági érdekei sem vesznek el az ideologikus szembenállásban. A valódi tét az, hogy az európai szereplők vissza tudják-e szerezni a külpolitikai cselekvőképességüket, mérsékelni tudják-e az energiaárakat és képesek lesznek-e újra olyan gazdasági kapcsolatokat kialakítani, amelyek javítják az unió versenyképességét.

Európa szempontjából pedig a kérdés az, hogy a rendezés után vissza tud-e térni az olcsóbb energiahordozókhoz, képes lesz-e újra üzletet kötni a keleti piacokon és helyre tudja-e állítani meggyengült versenyképességét, vagy továbbra is egy önkorlátozó politika foglya marad-e.

Foto: MTI/AP/Kreml/Szputnyik pool/Valerij Sarifulin

Kapcsolódó: