Az iráni háború máris átalakítja a Közel-Keletet, sőt a konfliktus a Trump-adminisztráció és tágabb értelemben az amerikai jobboldal berkein belül is jelentős fordulatot jelent: a várakozások ellenére ugyanis úgy tűnik, hogy a neokonzervatív beavatkozás mellett érvelők kerültek ki győztesen Trump második ciklusából, míg az eredeti Trump-féle MAGA-értelmiség háttérbe szorult.

Ennek szembetűnő példája, hogy J. D. Vance alelnök, aki a neokonzervatívok heves trumpi kritikusaként a kormány legmagasabb szintjein kötött ki, John Bolton vagy Elliott Abrams külpolitikai irányvonalát látszik követi. Az a Vance, aki korábban élesen bírálta a „moralizáló” külpolitikát, most olyan akciókat felügyel, amelyek kifejezetten az iráni nép felszabadítását célozzák.

2016-ban, amikor világossá vált, hogy Donald Trump lesz a Republikánus Párt elnökjelöltje, három út kínálkozott a konzervatív értelmiségiek számára. Az első a lassú, cinikus alkalmazkodásé volt: miután a végsőkig ellenezték Trumpot mint az intervenciók és a szabadkereskedelem eretnekét, elgondolkodtak azon, hogy mit nyerhetnek vele.

A másik a „Never Trump” ellenállás útja. A konzervatívok egy része, különösen a külföldi beavatkozás mellett érvelők, úgy döntöttek, hogy inkább a liberális média mellé állnak, mintsem behódoljanak Trumpnak, aki a „globalizmus” ellen dühöngött, az iraki háborút „katasztrófának” nevezte és lealázta a George W. Bush-korszak neokonzervatívjait.

Például a The Wall Street Journal véleményrovatának szerkesztője, Bari Weiss és mentora, a rovatvezető Bret Stephens nem sokkal Trump első választási győzelme után átállt a The New York Times véleményoldalához. De nem minden keményvonalas Trump-ellenes konzervatív maradt így.

A harmadik a megtértek útja. Ezek olyan jobboldali értelmiségiek voltak, akik legyőzve az ellenérzéseiket Trump viselkedése iránt, megpróbálták megérteni, miért emelt ki a republikánus bázis egy populista, egykori valóságshow-sztárt.

Ez a csoport arra a következtetésre jutott, hogy a Trump előtti konszenzus katasztrófa volt. Túlterhelte az amerikai hatalmat külföldön és lerombolta a hazai alapokat: ezt jól jelezték a középnyugati államok elhagyott gyárai.

Az első Trump-kormányzat alatt létezett az Against the Dead Consensus című 2019-es manifesztum, amely az úgynevezett Új Jobboldal nevében az Ójobboldalt okolta azért, hogy nem sikerült lassítaniuk, nemhogy visszafordítaniuk a családi stabilitás, a közösségi szolidaritás és sok más dolog hanyatlását. A hagyományos konzervativizmus megadva magát a versenyképesség mindenekfelettiségének támogatta a multikulturalizmust.

Ezáltal a hagyományos konzervativizmus alig különbözött a liberalizmustól, így lehetővé tette, hogy egy ideológiai liberalizmus diktálja a külpolitikát, ami azt jelentette, hogy az USA túl gyakran folytatott katonai akciókat külföldön, hogy megdöntse az autokratikus rendszereket és felszabadítsa a szabadságra vágyó népeket. Az említett manifesztum aláírói közül sokan a katolikus mellett Trump-hivők is lettek. Közülük volt valaki, aki alá is írhatta volna, de nem tette, méghozzá J. D. Vance.

A Yale-en jogot végzett kockázatitőke-befektető Vance egy bestseller önéletrajzi könyv, a Hillbilly Elegy szerzője volt, amely a partvidéki újságírók kézikönyvévé vált, akik meg akarták érteni, mi hajtja a trumpi Amerikát. Megrendítően írta le annak nyomorúságait, és akkoriban egyáltalán nem volt hajlandó Trump mellé állni. Épp ellenkezőleg, könyvében az appalache-i rokonairól alkotott diagnózisa nagyon is egybeesett a tekintélyes konzervatívokéval: Vance ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy népét a republikánus párt neoliberális kereskedelem- és neokonzervatív védelmi politikája helyett a saját erőből való felemelkedésre való képtelenség kudarca sújtotta.

Mégis, néhány évvel később Vance épp a trumpi Amerika szószólójaként tűnt fel, majd Ohióban szenátorrá is választották.

Hivatalba lépése után átgondolt populistaként kívánt kormányozni, a gazdasági progresszívekkel együttműködve jelentős jogalkotási kezdeményezéseket indított: többek között vasútireform-törvényt vagy kísérletet az inzulinárak csökkentésére. Bár ezek többsége kudarcot vallott – nem a Demokrata Párt, inkább a szenátus republikánus frakciójának a szabadpiacban hívő régi gárdájának ellenállása miatt –, Vance-t 2024-ben Trump alelnökjelöltjének választották. Eközben továbbra is intervencionizmusellenes hangot ütött meg, nem utolsósorban Iránnal kapcsolatban.

Trump teljes körű és rendkívül népszerűtlen háborút indított az Iszlám Köztársaság ellen, amelynek elsődleges célja az ott élők felszabadítása. Vance, bár nem ő vezeti a kommunikációt, lefotózták, ahogy egy „B csapatot” irányít Washingtonban (nem pedig az elnökkel Mar-a-Lagóban).

Négy oka lehet, hogy ebbe az irányba mozdultak el a folyamatok:

1. A két párt átrendeződése (a munkás- és alsó középosztálybeli szavazók 2016-tól kezdődő balról jobbra történő elmozdulása) ellenére a pártot továbbra is a régi vonalú külpolitika uralja: a think tankek, a nyolcvanas éveikben járó szenátorok, akik szerint még mindig 1983-at írunk. A pártnak van olyan szárnya, amely a kevésbé expanzív külpolitikát támogatja, és egy olyan is, amely Európától és a Közel-Keletről Kínára akar átállni, köztük sokan vannak a Pentagonból és a hírszerző-apparátusból. Ők fiatalabbak, ám a befolyásuk a Trump-adminisztrációban eltörpül a hagyományos neokonok mellett, akik az elnök köreiben mozognak. Ilyen a nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter Marco Rubio, valamint a Fehér Ház kabinetfőnöke, Susie Wiles.

2. Az „anti-woke-izmust” a neokonzervatívok összekapcsolták a nép elégedetlenségével, majd pedig a régi napirenddel. Sokan csatlakoztak hozzájuk, noha azokat a politikákat folytatták, amelyeket alig néhány évvel korábban elítéltek.

3. A rezsimváltó háborúkat újradefiniálták, ennek értelmében azok kizárólag olyan műveleteket jelentenek, amelyek során katonákat küldenek a helyszínre. E szerint a régi, kudarcot vallott neokonzervativizmus igazi jellemzője nem a globális hatóköre, hanem az idealizmusa: az elnyomott népek megsegítésébe vetett hite és a nemzetépítés céljából történő csapatbevetés. Az új rend szerint Amerika mindössze annyit tenne, hogy tönkretenné a dolgokat, majd másokra hagyná a romok összeszedését. Vance egy 2024-es interjúban elmondta, hogy az új trumpi külpolitika „a külföldi beavatkozás iránti szélsőséges szkepticizmus és a külföldi beavatkozás esetén tanúsított rendkívül agresszív magatartás keveréke lenne… Ne üss gyakran, de ha már ütsz, akkor üss keményen”. Ez a logika azonban hamarosan felhívássá vált arra, hogy „elég gyakran üss”. A „szélsőséges szkepticizmus” hamarosan elpárolgott, a második Trump-kormányzat pedig hét országban is beavatkozott.

4. Végül ott van maga Trump, egy olyan amerikai generáció szülötte, akinek az iráni rezsim – nem alaptalanul – az 1979-es túszdráma és az 1983-as bejrúti laktanyarobbantás miatt maradt meg az emlékezetben. Az Iszlám Köztársaság közel öt évtizeden át ideológiai háborút folytatott Izrael és a Nyugat ellen, és bár Teherán nem jelent fenyegetést a fiatalabb amerikaiak számára, legalábbis nem ugyanolyan mértékben, mint korábban, Trump most a főparancsnok, aki a korábbi iráni bűnökért való bosszúállóként tekinthet magára.

Még kérdéses, hogy az idei – és a Vance számára fontosabb 2028-as – választók arra a következtetésre jutnak-e, hogy Irán megérte a fáradságot. A két év múlvai párton belüli versenyfutás viszont már kezd körvonalazódni a neokonok embere, Marco Rubio és a MAGA-tábor jelöltje, J. D. Vance között.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons