Az iráni vezetés elleni precíziós csapások után új helyzet állt elő: mi történik, ha a háború első órájában eltűnik a politikai és katonai irányítás? Tajvan és Kína ugyanazt a konfliktust tanulmányozza – csak éppen teljesen más szemszögből.

A Tajvannal kapcsolatos kínai gondolkodásban az iráni háború kitörése óta minden bizonnyal előtérbe került egy régi-új forgatókönyv, amely egy esetleges támadás első óráit vázolja fel: egy gyors, precíziós nyitólépést, amelynek célja az ellenfél politika, katonai és kommunikációs lefejezése.

De a pár héttel ezelőtti iráni tapasztalatok referenciává váltak Tajvan számára is. Az a tény, hogy egy összehangolt Egyesült Államok–Izrael-csapás képes volt kiiktatni a legfelsőbb vezetést, ám ez mégsem okozta az állam azonnali összeomlását, védekezési modellt mutat a szigetnek, a „fej nélkül harcoló” ország mintáját. Tajvan mindig is tudatában volt a veszélynek, az iráni események hatására azonban még tudatosabban építheti a decentralizált hadviselés politikáját. A cél egy olyan struktúra létrehozása, ahol az alsóbb szintű egységek előre meghatározott feladatok mentén, önállóan képesek működni akkor is, ha a felső vezetést likvidálják vagy éppen elérhetetlenné válik. Ez a megközelítés nemcsak elfogadja, de egyenesen abból indul ki, hogy egy esetleges konfliktus kezdetén a központi irányítás sérülni fog – vagyis a tervezés alapja ezúttal a megelőzés helyett a túlélés.

A koncepció azonban komoly akadályokba ütközik. Az iráni stratégia sikere ugyanis azon múlt, hogy az országnak olyan adottságai vannak, amilyenekkel Tajvan nem rendelkezik: hatalmas terület, földrajzi tagoltság, alternatív hatalmi struktúrák és (nem utolsósorban) évtizedes harctéri tapasztalat. Egy nagy kiterjedésű, részben hegyvidéki ország képes elnyelni a csapásokat, szétosztani az erőforrásokat és a rejtett infrastruktúrájára támaszkodni. Ezzel szemben Tajvan egy sűrűn lakott, technológiailag fejlett, de földrajzilag túl egységes sziget, közvetlenül Kína partjai mellett. Nincs rajta valódi tér a visszahúzódásra, a rejtőzködési lehetőségek korlátozottak, a kritikus infrastruktúrája pedig túlságosan is koncentrált. Egy nagyszabású kínai precíziós rakéta- és dróntámadás így a vezetéssel egy időben a kommunikációt, az energiaellátást és a logisztikai hálózatokat is percek alatt megbéníthatja. Ez azt is jelenti, hogy az iráni mintára felépített decentralizációs struktúra csak részleges válasz lenne, hiszen egy egység dönthet ugyan önállóan, de ha a kivitelezéshez szükséges logisztika, információáramlás és utánpótlás nem áll a rendelkezésére, semmire nem megy vele. Vagyis az autonómia csupán addig működőképes, amíg a kisegítő feltételek adottak hozzá.

Pár perces háború

Kína az ellenkező irányból közelíti meg ugyanazt a problémát, így Irán helyett az Egyesült Államok és Izrael taktikáját, az optimális első csapást tanulmányozza. Washington az elmúlt évtizedekben tökéletesítette a hálózatalapú precíziós hadviselést, ahol a hírszerzés, a kiberképességek, a légierő és a különleges műveletek integrált rendszert alkotnak. Az iráni vezetés elleni csapások ezt a modellt demonstrálták: pontos célkijelölés, valós idejű adatok, gyors végrehajtás és nulla reakcióidő az ellenfél számára. Pekingnek ez kiváló tananyag, ráadásul olyan, amit már ismer, mivel a katonai doktrínájukban régóta jelen van az ellenfél haderejének megsemmisítése helyett a rendszerszintű megbénítás gondolata.

Egy Tajvan elleni forgatókönyvben ez azt jelentené, hogy a konfliktus első fázisában célzott csapások érnék a politikai vezetést, a katonai parancsnoki központokat, a kommunikációs hálózatokat és az energia-infrastruktúrát. A cél egy olyan állapot mielőbbi elérése lenne, ahol a védelem már nem képes koordináltan működni – vagyis használhatatlan. A tajvani kockázat ráadásul nem pusztán katonai, de politikai jellegű is a sziget esetében. A döntéshozói és a vezetői lánc erősen centralizált, ami egy sikeres lefejező csapás esetén rendszerszintű bénulást okozhat. A folytonosság biztosítása, amit Iránban már évekkel ezelőtt kidolgoztak (ki veszi át a hatalmat és hogyan működik tovább az államapparátus) Tajvanon még mindig problémás kérdés. Nincsen olyan jellegű párhuzamos hatalmi struktúrája sem, mint Iránban a Forradalmi Gárda, amely nagyrészt képes volt átvenni a működtetést a válsághelyzetben. Ezzel kiegészítve a képet, a tajvani védelmi képesség meglehetősen bizonytalan lábakon áll. Bár Tajpej tisztában van az ilyen jellegű fenyegetéssel, és próbálja is megtalálni rá az ellenszert, a lehetőségeit az adottságai korlátozzák leginkább.

Tajvan tehát azt tanulja Irán példájából, hogyan lehet túlélni egy ilyen csapást, miközben Peking azt az amerikaiaktól, hogyan kell azt végrehajtani.

***

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/EPA/Ritchie B. Tongo