Washington legutóbbi fegyverszállításai az Egyesült Arab Emírségek, Kuvait és Jordánia számára első pillantásra háborús reflexnek tűnnek, valójában azonban ennél többről van szó: az USA úgy próbálja újrarajzolni az Öböl térségének védelmi beszerzéseit, hogy közben zajlik az iráni háború. A nyilvánosan bejelentett fegyvereladási csomag értéke meghaladja a 16,5 milliárd dollárt, míg a The Wall Street Journal által ismertetett tágabb keret pedig nagyjából 23 milliárdra nő, ha az Emírségekhez kötődő további 7 milliárdnyi fegyvercsomagot is beleszámítjuk. Az utóbbihoz tartozó ügyleteket azért számítják külön, mivel azokat a fegyverexport-ellenőrzési törvény vészhelyzeti záradékára hivatkozva hagyták jóvá, ezzel megkerülve a kongresszusi felülvizsgálatot, így azokat nem jelentették be nyilvánosan.

A sebesség a fegyverlistánál is fontosabb lehet

Az egész lényege a gyorsaság, hiszen a vészhelyzeti jogalap azt üzeni, hogy a Fehér Ház a perzsa-öbölbeli lég- és rakétavédelmet a szokásos exportügy helyett az iráni háború egyik közvetlen műveleti következményeként kezeli. Ez politikai jelzés Teheránnak, és biztosíték az arab partnereinek arra, hogy az amerikai támogatás nem akad el a washingtoni bürokrácia útvesztőjében.

A legnagyobb nyertes az Egyesült Arab Emírségek, amely a fegyvercsomaggal a már működő amerikai eredetű védelmi rendszereit erősíti tovább a THAAD-dal, a Patriot rakétákkal, valamint az F–16-os vadászgépekhez kapcsolódó alkatrészekkel együtt. Mindez azért fontos, mert háborús helyzetben a hadrafoghatóságot az egymásba kapcsolt védelmi rendszerek adják, úgy mint a radar, az elfogórakéta és a vadászgép.

Kuvait és Jordánia szerepe elsőre kisebbnek tűnhet, de ez azért félrevezető, mert Kuvaitnál a hangsúly a szenzorokon és a korai észlelésen van, Jordániánál pedig azon, hogy a légierő és a kapcsolódó készletek működőképesek maradjanak. Egy rakéta- és drónháborúban a radar gyakran ugyanannyit ér, mint az elfogórakéta, mert ha a célpontot későn azonosítják, akkor a legjobb rendszer is csak késve és nagyobb hibaszázalékkal tud reagálni.

Washington tehát egy olyan védelmi ökoszisztémát mélyít el, amelyben a szoftver, a kiképzés, a pótalkatrész és az utánpótlás ugyanúgy amerikai kézben marad, mint a fő fegyverplatformok.

Ugyanarról a polcról fogynak a fegyverek

A közel-keleti fegyvercsomag európai szempontból azért különösen érzékeny, mert ugyanazokat a szűkös védelmi ipari kapacitásokat köti le, amelyekre Ukrajnának is szüksége van. Az Egyesült Államok rengeteg Patriot-rakétát irányított át Európából a Közel-Keletre, ami amerikai és európai tisztviselőkben is aggodalmat keltett a kontinens légvédelmi hiányosságai miatt.

A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) háttérelemzése szerint az iráni háború csökkenti azokat a kapacitásokat, amelyek Ukrajna számára elérhetők, különösen a légvédelmi rakéták, a precíziós bombák és más hasonló eszközök esetén. A SIPRI arra is rámutat, hogy az európai államok éppen azért fizetnek az Egyesült Államoknak ilyen rendszerekért Ukrajna számára, mert

Európában jelenleg nincs elég kapacitás a hasonló fegyverek megfelelő mennyiségű előállítására.

Vagyis a mostani amerikai fegyvereladások ugyanannyira szólnak a gyártósorokról, mint a frontvonalakról: a rakéta-előállítás során a gyártási kapacitás évek alatt fut csak fel, a háborús igény viszont azonnali.

Jól mutatja, hogy ezt a németek reakciója: ideiglenesen egyszerűsítették egyes lég- és tengeri védelmi eszközök exportját a Perzsa-öböl államai és Ukrajna felé, kifejezetten azért, hogy a szállítások gyorsabban célba érjenek. Így a fegyverexportőröknek már nincs szükségük külön kormányzati engedélyre a fegyverrendszerek eladására, vagyis azonnal, közvetlenül szállíthatják le a megrendeléseiket.

Kié lesz a térség fegyverpiaca?

A SIPRI szerint a Közel-Kelet fegyverimportjának a döntő része ma is amerikai vagy európai forrásból érkezik. A 2021–2025-ös időszakban az Egyesült Államok részesedése 54, Olaszországé 12, Franciaországé 11, Németországé 7,3 százalék, miközben Kína mindössze 0,3 százalékot tudott elérni. Vagyis a térség fegyverpiaca már a mostani amerikai döntés előtt is nyugati dominanciájú volt, csak ezen belül maradt verseny a beszállítók között.

Az amerikai sietség azonban épp ezt a versenyt szűkítheti tovább. Ha egy ország háborús nyomás alatt áll, nem szívesen vált beszállítót, szabványt vagy logisztikai rendszert, mert azzal a saját védelmének működését kockáztatná.

Válság közben senki sem cserél operációs rendszert, ami a haditechnikában még inkább igaz.

Vagyis az a szállító kerül előnybe, aki már bent van a rendszerben, azonnal tud szállítani, és nem utolsósorban politikai garanciát is ad mellé.

Ez az európai hadiipar számára azt jelenti, hogy egyfelől ugyanazokért a gyártókapacitásokért kell versenyeznie, amelyekre Ukrajna támogatásához is szükség van. Másfelől azt kell néznie, hogy Washington a háború közepén épp azokban a fegyverkategóriákban betonozza be a saját pozícióját az Öbölben, amelyekben az európai cégek az elmúlt években igyekeztek nagyobb szeletet szerezni.

Ezért az USA öbölbeli fegyvereladásait Európában nem érdemes csak az olajárak felől megközelíteni, mert azok átrendezhetik a Közel-Kelet fegyverpiaci rangsorát is, kiszorítva a térségből az európai és ázsiai versenytársakat.

Kapcsolódó: