Washington a stratégiai ágazatok támogatásán túl már részesedést is szerez bennük; a Pentagonhoz kötött új „gazdaságvédelmi egység” terve azt jelzi, hogy az amerikai iparpolitika új szintre léphet, ahol az állam tulajdonosként, finanszírozóként és portfóliókezelőként is fellép.

Az amerikai állam az elmúlt hónapokban több olyan lépést tett, amely korábban inkább a feltörekvő államkapitalista rendszerekre volt jellemző. A Reuters szerint Washington 9,9 százalékos részesedést szerzett az Intelben, mintegy 15-öt az MP Materialsban, 10-et a USA Rare Earth-ben, szintén 10-et a Trilogy Metalsban, továbbá 5-öt a Lithium Americasban, januárban pedig a Pentagon 1 milliárd dolláros közvetlen befektetést jelentett be az L3Harris rakétahajtómű-üzletágában a kritikus lőszergyártási kapacitások biztosítására.

A közös nevező minden esetben ugyanaz: félvezetők, ritkaföldfémek, kritikus ásványok és védelmi ipari beszállítók, vagyis azok a láncszemek, amelyeket Washington immár nyíltan nemzetbiztonsági kérdésnek tart.

A mostani ügy azonban túlmutat az egyedi állami beavatkozásokon. A Reuters által ismertetett Semafor-cikk szerint a Pentagon egy 30 fős, befektetési bankárokból álló csapatot építene fel, amely három év alatt 200 milliárd dollárnyi védelmi ügyletet kezelne. A célpontok között a Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a J.P. Morgan és a Bank of America alkalmazottai is szerepelnek. Bár a Reuters hangsúlyozta, hogy a dokumentumot nem tudta független forrásból hitelesíteni, maga a koncepció így is figyelemre méltó. Washington ugyanis láthatóan egy olyan modellt keres, amelyben a nemzetbiztonsági iparpolitika saját pénzügyi végrehajtó apparátust kap.

A Semafor értesülése alapján a kezdeményezés politikai súlyát az adja, hogy a csapat Stephen Feinberg környezetében épülne fel. A milliárdos védelmiminiszter-helyettes a Cerberus társalapítójaként a Wall Street és a hadiipar határterületéről érkezett, és már most is meghatározó szerepet játszik abban, hogy miként formálja át a Pentagon a védelmi prioritásait és a nagy beszállítókkal szembeni fellépését. A toborzási anyag igyekezett a bankárok számára is vonzóvá tenni a szolgálatot:

egyszerre kínált lehetőséget arra, hogy „szolgálják az országot”, több tőkét mozgassanak meg, mint amennyit a legtöbb befektető az egész karrierje során és „páratlan hozzáférést” kapjanak a legfelsőbb szintű kormányzati döntéshozókhoz, valamint a privilegizált információk áramlásához.

Ez már önmagában is jelzi, hogy Washington a pénzügyi elit egy részét közvetlenül a nemzetbiztonsági iparpolitika szolgálatába próbálja állítani.

Jól mutatja ezt a szándékot a LUCAS-program is, amelyet a Makronóm Intézet is bemutatott. Az olcsó iráni drónokhoz hasonló tömegfegyvereket idéző Low-Cost Uncrewed Combat Attack Systemet (LUCAS) az arizonai SpektreWorks gyártja, a Pentagon pedig a szokásosnál gyorsabb beszerzési eljárással vitte át a programot, így a drónt alig nyolc hónappal a bemutatása után be is vetették Iránban. A fejlesztés egyik különlegessége, hogy a szellemi tulajdon a kormányé, vagyis elvben több cég is gyárthatná a rendszert, az előállítás azonban az említett vállalatnál összpontosul. Ez azért fontos, mert a stratégiai részesedések megszerzésével azonos minta, azaz Washington már a kritikus iparágak tulajdonosi, fejlesztési és gyártási szerkezetébe is közvetlenebbül belép.

Az állam már nem csak szabályoz

Ez pedig már minőségi váltást jelentene, az amerikai iparpolitika első szakasza ugyanis a támogatásoké és az ösztönzőké volt, a második a közvetlen részesedésszerzésé a stratégiai cégekben, a most kirajzolódó harmadik szint pedig az lehet, hogy az állam már portfóliószerűen, saját pénzügyi szakapparátussal allokál tőkét a nemzetbiztonságilag fontos ágazatokba. Vagyis ebben a modellben Washington már nem pusztán korrigálni kívánja a piacot, hanem már részvényesként, hitelezőként és iparstratégiai koordinátorként is fellép. Scott Bessent pénzügyminiszter tavaly ősszel lényegében ezt a fordulatot írta le, amikor arról beszélt, hogy

az Egyesült Államok további részesedéseket is szerezhet kulcsfontosságú vállalatokban, Kína ellensúlyozására.

Ez a logika belülről nézve koherens. Ha Kína nem piaci eszközökkel szervezte ki magának a ritkaföldfém-feldolgozást, az akkumulátorláncok egy részét és a kulcsfontosságú ipari kapacitásokat, akkor az USA részéről az erre adott tisztán piaci válasz eleve elégtelen. Erre utal az is, hogy a Pentagon az L3Harris-ügyet már „stratégiai elmozdulásként” értelmezte, amelynek célja a kritikus beszállítók közvetlen megerősítése. Innen nézve a bankárok toborzása annak is a beismerése, hogy a geopolitikai versenyben a tőkeallokáció is hadszíntérré vált.

A kérdés már csak az, hogy ez meddig marad kivételes eszköz, és mikor válik új normává. A Reuters szerint a Trump-kormányzat a szuverén vagyonalap amerikai változatát is vizsgálja, vagyis azt, hogy az állam tartós befektetőként jelenjen meg stratégiai projektekben. Ha ez összekapcsolódik a Pentagonhoz toborzott pénzügyi csapattal, akkor az Egyesült Államokban létrejöhet a „nemzetbiztonsági részvényesi állam” első, valóban intézményes formája.

A piac torzulhat, a nemzetközi precedens erősödhet

Ennek azonban messze mutató következményei lehetnek. Ha Washington maga is tulajdonosként lép be a félvezető-, a bányászati és a hadiipari láncokba, akkor más országoknak is könnyebb lesz megindokolniuk a hasonló, aktívabb iparpolitikai modelleiket. Az amerikai lépések így a kínai modellre adott válaszon kívül egy új nemzetközi legitimációs mintát is teremthetnek: azt az elvet, hogy a stratégiai ágazatokban az államnak nem kell megállnia a szabályozásnál. Ebből a nézőpontból az amerikai fordulat valójában a globális gazdasági rend mélyebb átalakulását jelzi.

A kockázatok ugyanakkor már látszanak.

A Reuters az L3Harris-ügy kapcsán is kiemelte az összeférhetetlenségi és versenytorzító aggályokat, míg a USA Rare Earth-tranzakciónál már kongresszusi kritikák is megjelentek a kormányzati befolyás, a konstrukció átláthatósága és a személyes érintettségek miatt. Az állam tulajdonosi szerepe elmoshatja a vállalati és az állami érdek határát, torzíthatja a piaci finanszírozást és új politikai kockázatot vihet a részvénypiacra. A kérdés ezért már nem az, hogy Washington visszatér-e az iparpolitikához, inkább az, hogy képes-e ezt intézményesíteni anélkül, hogy a geopolitikai célok felülírják a vállalati racionalitást.

Foto: MI

Kapcsolódó: