A NATO főtitkára csúnyán előreszaladt egy kijelentésével, az európaiak pedig joggal dühösek – de nem azért, mert nincs igaza. Mark Rutte túl korán mondta ki, hogy a közel-keleti konfliktusból Európa nem fog kimaradni. Ha mégis, annak a szövetségre nézve lesznek súlyos következményei.
Nevezhetjük szerencsétlen mondatnak vagy a Trumppal szemben tanúsított szervilis túlbuzgóságának Mark Rutte minapi kijelentését, ám a NATO-főtitkár valójában azt csinálja, amit hivatalba lépése óta mindig: igyekszik megmenteni a transzatlanti szövetséget attól, hogy az amerikai elnök meggondolatlan lépésre szánja el magát. Washington iráni háborúja annyiban más, mint a többi konfliktus, hogy azonnali globális gazdasági sokkot váltott ki. A Hormuzi-szoros lezárása vagy részleges blokádja a világ olaj- és gázszállításának nagyjából egyötödét érinti, ami mélyütés Európának. Az árak emelkednek, az ellátási láncok ismét egymás után szakadnak el, az európai gazdaság így újabb pusztító sokkot kap.
Ebben a helyzetben Rutte egyértelmű politikai állásfoglalása szerint nyíltan támogatta Trump döntését, vagyis arra utalt, hogy az európai szövetségesek (amelyek eddig makacsul ellenálltak a konfliktusban való részvételnek) pár hét alatt összezárnak, és végül csatlakoznak az amerikai haditengerészeti jelenléthez a szorosban.
Kijelentése több okból is kiverte a biztosítékot Európában. Egyrészt egy konszenzust nélkülöző gondolatot közölt, mivel több európai ország (köztük Olaszország, Spanyolország és Németország) már világossá tette, hogy nem kíván közvetlenül részt venni a konfliktusban. Az EU külpolitikai főtárgyalója, Kaja Kallas tömören így hárította el a kérdést: „ez nem a mi háborúnk”. Másrészt Rutte megszólalása egy régi, a Trump 2.0 óta az eddigieknél is veszélyesebb dilemmát hozott felszínre: meddig hajlandó Európa alkalmazkodni Washingtonhoz, főleg így, hogy az amerikai stratégia egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Trump reakciója az európaiak vonakodására („gyávák”, „papírtigris NATO”, „lesznek következmények a szövetségre nézve”) a szokásos nyomásgyakorlás mintájába illeszkedik, ezúttal azonban a szervezet keleti szárnyának elutasítása (miközben változatlanul várja Washington maximális segítségét az ukrajnai háború életben tartásához) valós indokokat ad arra, hogy az iráni konfliktus után az elnök „leszámoljon” az általa egyébként sem sokra tartott NATO-val.
Akarja vagy kavarja?
A probléma az, hogy az európai álláspont belülről is repedezik. Nyilvánosan a tagállamok ugyan elutasítják a részvételt, de mindenki tisztában van vele, hogy a konfliktus hatásai rekordgyorsasággal érik el a kontinenst. Ha pedig ezek a következmények közösek, akkor maga a konfliktus is az.
Igaz ugyanakkor, hogy Trump olyan kommunikációs káoszt teremtett, amely megbénítja a közös fellépést. Az európai kormányok a kezdeti kérést kivéve (aknamentesítő és hadihajók küldése a Hormuzi-szorosba) nem igazán tudják, hogy pontosan mit vár tőlük Washington. Az elnök a NATO-tagállamok alázásán kívül már nem fogalmaz meg konkrét és hivatalos kérést, nem oszt meg információkat a szövetségeseivel. Az európai országok így azt teszik, amiben a legjobbak: kivárnak, és időnként kiadnak egy-egy közleményt, például arról, hogy a háború után szívesen részt vesznek a térség stabilizációs rendezésében.
A bénultság azonban a transzatlanti kapcsolatok válságának újabb tünete is. Az európai országok finoman, de egyre határozottabban mutatnak rá az amerikai kiszámíthatatlanságra és kétértelműségre, vagyis arra a stratégiára, amit az elnök magas szinten ültet a gyakorlatba, csak éppen egy outsider semmit nem ért belőle. Mindez odáig fajult, hogy Spanyolország mellett egyre több európai állam (immár Németország vezetésével) kérdőjelezi meg az Irán ellen indított háború jogi alapjait.
Ugyanezen országok elutasítása mögött paradox módon az áll, hogy miközben nem akarnak egy közel-keleti konfliktusba és annak következményeibe bevonódni, attól félnek, hogy az ott tomboló háború miatt le kell állítaniuk a sajátjukat Ukrajnában azzal, hogy az egyébként is szűkös erőforrásaikat átcsoportosítsák a Perzsa-öböl térségébe. Mindezt ráadásul úgy, hogy Trump évek óta hajtogatja: az európai háború az európaiak ügye, oldják meg – ez az elv azonban éles ellentétben áll azzal, hogy Washington most az iráni konfliktusban várna aktív részvételt. Vagyis az európai kormányok zöme egyszerre próbál megfelelni a kijevi követeléseknek, a NATO-s kötelezettségvállalásainak és elkerülni egy olyan háborúba való belépést, amelyet nem ők indítottak és amelynek a céljai számukra homályosak.
Nincs igaza azonban azoknak, akik arra hivatkoznak, hogy Európa úgysem tudna segíteni az Öbölben. Valójában a kísérőként térségbe vezényelt rombolók és aknamentesítő kapacitások nagyon is kiegészítenék az Egyesült Államok haditengerészeti hiányosságait, politikai akarat hiányában azonban e képességek ott maradnak, ahol eddig is voltak – kiváltva ezzel Trump haragját, indokot adva neki arra, hogy a konfliktus lecsengésével azt majd a NATO-ra zúdítsa, annak minden következményével.
Válság a stratégiában
Európa így csapdába került: egyszerre próbál kimaradni a katonai eszkalációból és kezelni annak gazdasági következményeit. A kettő együtt azonban nem feltétlenül fog működni az idő előrehaladtával. Minden, ami a Közel-Keleten történik (az energiaárak berobbanása, a tengeri kereskedelem elpárolgott biztonsága, a térség ingatag stabilitása), már most is közvetlenül hat az európai mindennapokra.
Ebben a szituációban az Egyesült Államokkal eddig fennálló bizalmi viszony gyors eróziója a legsúlyosabb tényező. Míg Európa retorikai szempontból hűvös távolságot tart Washingtontól, biztonságpolitikai és gazdasági értelemben is nyakig ül a konfliktus hatásaiban. Mark Rutte tisztában van ezzel, ezért szaladt előre, biztosítva Trumpot, hogy a transzatlanti szövetség keleti szárnya hamarosan készen áll a becsatlakozásra. Más kérdés, hogy a főtitkár ismét, immár nem először lépte át a hatáskörét, mindezt egyeztetés és konszenzusteremtés nélkül.
Annyiban mindenképpen igaza van, hogy Kaja Kallas „ez nem a mi háborúnk” mondata semmiféle kontextusban nem értelmezhető, kizárólag abban, hogy Európa immár teljesen nyíltan nemet mond az Egyesült Államoknak, feltehetően nem látva át annak későbbi következményeit. Amennyiben Washington záros határidőn belül megoldja a saját maga által generált problémát a Közel-Keleten, az európaiak hamarabb reménykedhetnek abban, hogy az újabb energiaválság nem veri szét teljesen a gazdaságukat. Másfelől azzal, hogy ismét kimaradnak a globális rendezési megoldásokból, az Egyesült Államok elnökének egész munícióraktárat biztosítanak, amit az éppen ellenük fog bevetni, legrosszabb esetben a NATO eddig ismert rendszerének végzetes átalakításával. Az EU legnagyobb problémáját politikai, diplomáciai és katonai szempontból nem a háború kezdete jelentette. Amikor vége lesz, Trump a saját szavaikat fogja ellenük fordítani a bizalomhiányról és a kiszámíthatatlanságról. Az viszont az eddigi legsúlyosabb időszakot jelenti majd a transzatlanti szövetségben.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
