A Hormuzi-szorosban zajló dráma maga a globalizált energiarendszer szétesése. A válság szétgyűrűzése világszintű átalakulást hordoz magában, és a sokk feldolgozásához már kevés az alkalmazkodás: újratervezésre és teljes energiaellátási átrendeződésre lesz szükség.
A Hormuzi-szoros de facto lezárása és a térség energialétesítményei elleni célzott iráni támadások nem illeszthetők be a „megszokott” energiaválságok sorába. Az újabb olajsokk rendszerszintű összeomlást eredményezett a globális energiaellátás fizikai sérülésével. Amikor a világ olajkereskedelmének és cseppfolyósított földgázának mintegy ötöde egyetlen szűk tengeri folyosón halad át, az pedig megszűnik működni, strukturális újrarendeződésre van szükség. A közel-keleti problémával minden idők legsúlyosabb energiabiztonsági kihívása alakult ki, aminek az utóhatásai még akkor is hosszú hónapokig lennének érezhetők a globális gazdaságban, ha egyik pillanatról a másikra véget érne a háború, a kereskedelem pedig visszatérne az előtte lévő kerékvágásba.
De nem fog. E válság a jellegéből és a kiindulópontjából adódóan tér el az eddigiektől. Az 1973-as embargó vagy akár a 2000-es évek kínálati szűkössége mögött politikai döntések vagy piaci egyensúlytalanságok álltak. A mostani helyzetet azonban egy fizikai rémálom-forgatókönyv hozta létre: hajózási útvonalak váltak használhatatlanná, összeomlott az infrastruktúra, és
nem az olajmennyiség, hanem maga a szállítás vált a rendszer leggyengébb pontjává.
A piac ebben a helyzetben szó szerint a semmit kezdte beárazni. A globalizált energiapiac logikájának az alapja eddig az volt, hogy az energia bárhonnan bárhová eljuthat, most azonban a kínálat egy tekintélyes része beragadt a Perzsa-öbölbe, miközben máshol továbbra is elérhető maradt: vagyis a rendszer két részre szakadt. Az egyik az öböl térsége, ahol az energia létezik, de nem vagy csak nagyon korlátozottan szállítható. A másik az atlanti medence – az Egyesült Államok, Nyugat-Afrika, Norvégia –, ahol a kitermelés gond nélkül eljut a vásárlóhoz. Az árak az összeomlás miatt immár a földrajzi elérhetőség szerint és okán mozognak, ami persze mindig is létező jelenség volt, de soha nem azért, mert az egyik ilyen elérhetőség megszűnt létezni a piac számára. Vagyis a Hormuzi-sokk során lényegtelenné vált, hogy ki mennyi olajat termel ki – a középpontba az került, hogy ki tudja azt ténylegesen eljuttatni a fogyasztóhoz.
Egy piac halála
A szoroson áthaladó olaj túlnyomó része kelet felé tart: több mint 80 százaléka az ázsiai piacra érkezik, azon belül is Kína, India, Japán és Dél-Korea adja a kereslet döntő részét, ami azt jelenti, hogy a válság földrajzilag nem egyenletesen oszlik el. A globális rendszer ugyan egészében sérül az árrobbanás miatt, de az első és legnagyobb ütés közvetlenül Ázsiát éri. Kínának, Japánnak és Dél-Koreának bár jelentős stratégiai tartalékai vannak, ezek időben csak korlátozott védelmet nyújtanak, miközben gazdaságuk (az ipari termelésük magas energiaigénye miatt) rendkívül érzékeny az energiaárak ingadozására, vagyis már rövid távon is jelentős költségsokkal szembesülnek. India még sérülékenyebb, az importfüggősége óriási, egyben koncentrált is, hiszen az olajának több mint a fele a Közel-Keletről érkezik, ahogy az LNG-importjának döntő része is a régióhoz kötődik. Klasszikus kettős sokk ez az ázsiai ország számára: az olaj drágulása azonnal növeli az importszámlát, és mivel az LNG-szerződések jelentős része olajárindexált, a földgáz is drágul.
A makrogazdasági következmények ezen a ponton lépnek túl az olajszektoron.
A legfrissebb becslések szerint az iráni háború miatt (annak időtartamától függően) a globális GDP akár 2 százalékos kiesést is szenvedhet, ami összegszerűen 2,2 ezermilliárd dollárnyi termelést jelent, vagyis az energiaválság ezen a ponton globális gazdasági válsággá alakul, ráadásul igen gyorsan, láncreakció-szerűen.
A krízisre adott első reakciók reflexszerűen a diverzifikációs lehetőségekre terelték a figyelmet. Hogyan lehet megkerülni a Hormuzi-szorost? Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek évek óta építik azokat a vezetékeket, amelyek elvileg képesek erre, a papíron létező kapacitás azonban félrevezető. A szaúdi East-West Petroline elméletben napi 7 millió hordó szállítására képes, az Emírségek Abu-Dzabi-vezetéke pedig további közel 2 millió hordót tudna átterelni. Csakhogy a probléma a mennyiség mellett a rendszer végpontjain található: a kikötők és a rakodókapacitások szűkössége miatt a ténylegesen kihasználható volumen ennek csak a töredéke. Egyszerűbben fogalmazva: a Hormuzi-szoroson normál esetben napi 20-21 millió hordó halad át, ezzel szemben a teljes kerülőkapacitás 5,5-6 millió körül alakul. A kieső volumen kétharmada így egyszerűen nem pótolható ezen az úton, ráadásul nincs rá garancia, hogy biztonságos lenne: az iráni dróntámadások az öböl energialétesítményei ellen világossá tették, hogy a szállítási lánc alternatív pontjai ugyanúgy sebezhetők.
Kína helyzete első ránézésre stabilabb, mint a legtöbb importőr országé. Peking jelentős – nagyjából négy hónapra elegendő – stratégiai olajtartalékkal büszkélkedhet, ráadásul az energiamixének az átalakítása is érdemi eredményeket hozott, hiszen a megújulóenergia-rendszerek és az elektromos járművek terjedése már most jelentősen csökkenti az olajkeresletét.
Ez a kettős puffer lehetővé teszi, hogy Peking ne azonnali sokként élje meg a Hormuzi-válságot.
Ráadásul több jel utal arra, hogy a kínai érdekeltségű tankerflotta egy része továbbra is képes áthaladni a térségen, ami arra enged következtetni, hogy Peking – ha nem is hivatalosan, de az Iránnal való jó kapcsolatainak köszönhetően – bizonyos fokú hozzáférést kap a kritikus útvonalakhoz. A kép azonban középtávon jóval kevésbé megnyugtató, mivel ha Kína elveszíti az iráni olajat, amely az egyik legolcsóbb és legkönnyebben hozzáférhető forrás volt számára, akkor ezzel nő az orosz import aránya, ami egy aszimmetrikus függést mélyít, miután Moszkva nemcsak beszállító, hanem (megfordítva az eddigi trendet) egyre inkább árazó pozícióba kerül. Az LNG viszonylatában a helyzet még kiélezettebb. Kína 67,3 millió tonna tavalyi importjának jelentős része Katarból és az Egyesült Arab Emírségekből érkezik, ami azt jelenti, hogy a diverzifikációs stratégiája hirtelen beszűkült. A következmény pedig ennek a stratégiának a romlása lesz: Peking kevesebb lehetőségből, drágábban és nagyobb geopolitikai kitettséggel jut majd energiához, és egy olyan rendszerben, ahol az energiaellátás nem gazdasági, hanem nemzetbiztonsági kérdés, ez már önmagában pozícióvesztés.
A nyertesek és egy örök vesztes
Ezzel párhuzamosan és törvényszerűen Oroszország mintaszerűen robban vissza a globális energiarendszer közepébe, hiszen a fizikai hiány és Donald Trump piaci óvatossága felülírta és felül is fogja írni a szankciós politikát. Az ugyanis ilyen vészhelyzetben minden számítás szerint alkalmazhatatlan (az Európai Unió ennek ellenére még mindig inkább feláldozza a versenyképességének maradékát is a tiltó rendelkezések életben tartásának oltárán). Az orosz energiabevételek a diverzifikációs útvonalak ellenére csökkentek a szankciók miatt, hogy aztán a Hormuz körüli eszkaláció után hirtelen újra meglóduljanak. Ennek egyetlen oka van, a keresleti pánik: amikor az ázsiai vevők elveszítik a közel-keleti kínálat jelentős részét, még annyira sem válogatnak, amennyire eddig tették.
Visszanyúlnak ahhoz az egyetlen óriási, gyorsan mozgósítható forráshoz, amely rendelkezésre áll: Oroszországhoz.
India esete különösen tanulságos, mert amíg az év elején még csökkentette az orosz importot, leginkább Trump fenyegetései miatt, a Hormuzi-sokk után kialakult kényszerpálya pillanatok alatt visszakergette Moszkvához. Az ellátásbiztonság felülírt minden más szempontot, így India segítségére épp Washington sietett azzal, hogy ideiglenes szankciómentességet adott az orosz olajra a kontrollálatlan árrobbanás elkerülése érdekében. A „maximális nyomás” doktrínája Iránnal szemben csak úgy tartható fenn, ha közben Oroszország mozgásteret kap, ám ennek a végeredménye egy olyan energiapolitika, amit a rendszer stabilizálásának kényszere vezérel. A hosszú távú következmény pedig súlyosabb: Kína és India a közel-keleti válság folytán még mélyebben beágyazódik az orosz energiarendszerbe, ami akár függőségi viszonyt is kialakíthat, ráadásul villámgyorsan erősíti Moszkva pozícióit Eurázsiában – nem beszélve az ukrajnai háborúról. A négy év alatt felépített szankciós politika így saját magát falja fel a hiány miatt.
Becslések szerint mintegy 130 millió hordó orosz nyersolaj várakozott a tengeren, ebből 54 millió a Szuezi-csatorna és Szingapúr között a szankció ideiglenes, 30 napos feloldásának pillanatában. Az árak azonnal lekövették a tiltás eltörlését: az orosz Ural olaj ára 58,16 dollárról március elejére 100 közelébe ugrott, majd 90 körül stabilizálódott, amivel felzárkózott a nyugati Brenthez. India reagált a legagresszívebben: napi 1,8 millió hordóra növelte az orosz importját, ami nagyjából duplázást jelentett. Kína viszont távlatilag lépett, azaz a nagy állami szereplők – a Sinopec és a PetroChina – újra tárgyalni kezdtek az orosz beszerzésekről. Az orosz olajra adott ideiglenes enyhítések azonban még így sem fogják letörni az árakat, legfeljebb mérséklik az emelkedést. Vagyis csak a szankciók végleges eltörlése segíthetne érdemben a helyzeten.
Az Egyesült Államok ezzel ellentétben a saját energiaszegmensének szerkezeti átalakítása miatt kerül előnybe. A palaolaj-forradalom most mutatja meg igazán a jelentőségét: a nyersolajtermelés tavaly érte el történelmi csúcsát, napi 13,6 millió hordóval. Vagyis a Hormuz-sokk nem ugyanúgy érinti, mint Ázsiát vagy Európát. Az amerikai rendszer részben le lett választva a közel-keleti útvonalakról, miközben képes profitálni a magasabb árakból és a megnövekedett keresletből – vagyis a veszély, ami fenyegeti, valójában a globális árrobbanás, nem pedig a hiány. Rövid távon ugyan az amerikai palaolajipar nem tud azonnal reagálni, mivel a termelés felfuttatása hosszú hónapokat vesz igénybe, de a stratégiai tartalékok áthidalják ezt az időszakot. Középtávon így az USA lesz az egyik legnagyobb, egyszerre stabil kitermeléssel rendelkező és exportképes nyertes.
Európa az elmúlt években egyetlen stratégiai célt követett: leválni az orosz energiáról. Ez részben sikerült is, ám az új rendszer alapja egy másik függés lett, mégpedig az amerikai és a közel-keleti energiától. A Hormuzi-válság meg is mutatta e stratégia sebezhetőségét, hiszen a világ legnagyobb exportőre, Katar LNG-kivitele túlnyomó részben a szoroson halad át, így az európai importstratégia egyik pillére a kiesés okozta árrobbanás miatt részben működésképtelenné vált. A következmény tehát az ellátás teljes összeomlása helyett annak drasztikus drágulása. Vagyis Európa kénytelen a spot piacra menni, ahol az amerikai (és nyugat-afrikai) LNG prémiumáron érhető el. (A kanadai, norvég, brazil exportőrök mind hasonló logika mentén nyernek: nem érinti őket a hormuzi dráma, így felsrófolhatják az árakat.)
A váltás azonban költséges, kiszámíthatatlan, és valójában egyetlen dolgot bizonyít:
az annyit hangoztatott diverzifikáció csupán átrendezte, de nem szüntette meg a függést.
Az orosz helyére egy Amerika-központú rendszer lépett, amely politikailag talán barátibb viszonyt feltételez, strukturálisan azonban ugyanolyan sebezhető. A transzatlanti energiafüggés mélyülésével az Egyesült Államok a gazdasági mellett politikai értelemben is nagyobb befolyást szerez Európa felett – éppen abban az időszakban, amikor az autonómia kérdése stratégiai céllá vált. A kontinens tehát úgy kerül egy új függési viszonyba, hogy közben épp a régi felszámolására törekedett. A földrajzi tényező a leghangsúlyosabban tért vissza, ráadásul azonnal átrendezte a hierarchiát. Ennek a gazdasági következményi már középtávon láthatók: a magas energiaárak tovább pusztítják az európai ipar versenyképességét, különösen az energiaintenzív ágazatokban, az egyébként is évek óta látható dezindusztrializáció folyamata pedig ijesztően felgyorsul.
Nem lesz visszaút
A legnagyobb vesztesek közé azonban épp a Perzsa-öböl országai tartoznak. A térség, amely évtizedeken át a globális energiaellátás legstabilabb csomópontjaként működött, hirtelen az egyik legproblémásabb konfliktuszónává alakult. A termelés egy része ugyan továbbra is fennmaradt, a középpontba azonban az export kérdése került. A kikötők, terminálok és feldolgozólétesítmények közvetlen célpontokká váltak, ami a fizikai kockázat mellett az egész rendszer pénzügyi és biztosítási hátterét is megrengette. Irán stratégiája ebből az aspektusból különösen figyelemreméltó. A támadásai célzottak, és elegendő kárt okoznak ahhoz, hogy a globális piacokat destabilizálják, de egyelőre nem lépik át azt a határt, amely teljes körű regionális összeomláshoz vezetne. Egyfajta kalibrált káoszt okoztak, amely maximalizálja a gazdasági nyomást, mégis nyitva hagyja az eszkalációt megfékező kontroll ajtaját.
A Hormuzi-szoros drámája azonban túlmutat a kínálati kiesésen, és komoly bizalmi törést jelent a világkereskedelemben.
A globális energiarendszer egyik készpénzként vett alapvetése az volt, hogy a Perzsa-öböl térségéből mindig megérkezik az olaj. Ez a feltételezés megszűnt, az ellátásbiztonság többé már nem csupán mennyiségi kérdés. A szerződések megkötésekor a közel-keleti krízis után az útvonal- és infrastruktúra-kockázatot is be kell kalkulálni és árazni. Még ha minden elcsendesedik is a Hormuzi-szoros környékén, az energiapiac által ismert rendszer akkor sem áll már vissza. A piaci szereplők – beárazva a kockázatot – diverzifikálnak, és tartósan alternatív útvonalakat keresnek. Ez azonban strukturális drágulást, piaci széttöredezettséget és újabb geopolitikai átrendeződést okoz – nemcsak a Közel-Kelet „értékcsökkenése”, de Oroszország felemelkedése miatt is. A hatalmi térkép ennek megfelelően rendeződik újra: az Egyesült Államok és Oroszország az infrastruktúra-előnyeikből fakadóan rendszerformálókká válnak. Európa pedig, mint mindig, igyekszik alkalmazkodni, és valószínűleg elköveti a legnagyobb hibát, amit lehet: továbbra is ragaszkodik az orosz energiahordozók tilalmához. Ázsia kitettsége is emelkedni fog, mert az energiaéhsége gyorsabban nő, mint a biztonságos ellátás lehetőségei.
A globalizáció energiapiaca Hormuznál így ér véget és így szűnik meg. A rendszer fizikai jellege vált dominánssá: innentől a biztonságos útvonalak és a katonailag védhető infrastruktúrák határozzák meg az árakat és a hozzáférést. Az energia elérhetősége a jövőben a politikai és a katonai tényezőktől egyformán függ. Ez pedig az a pont, ahonnan nincs visszatérés a régi normalitáshoz, legfeljebb egy új, kockázatos és még ingatagabb rendszert lehet belőle kialakítani.
***
Kapcsolódó:
